Megtorlástörténet

A történelem ismétli önmagát, de ami tragédia volt, komédiaként jelenik meg. A Bonapartékat karcoló marxi szállóige a napokban szerveződő politikai „előperekre” utal. Egy volt minisztert láncon vezettek. Furcsa, még akkor is, ha az ötvenes évek keményebbek voltak.

– Néha még a szóhasználat is rímel – mondja Eörsi László történész, az ’56-os terrorperek kutatója.
A múltra hajazó újságcímeket idéz. „Gyurcsány és bandája”; „A Gyurcsány-banda alkonya”; „Gyurcsány ügyész előtt”; „Uzsorásokat fogtak Mocsoládon”; „Haszonlesők bilincsben.” Ha valakinek, Eörsinek „van füle” ehhez. Az orgazda, az árurejtegető, a szabotőr, a szociális parazita divatjamúlt propagandaelem.

– Legyünk egy kicsit leegyszerűsítőek – mondja Fleck Zoltán jogszociológus. – Ez már a diktatúra nyelve: megszületik a politikai döntés, kit állítanak majd célkeresztbe. Megfogalmazódik a szándék, kire fogunk lecsapni. Felkészítik a tömegtájékoztatást, ömleni kezdenek az egymásra épülő „hírek”. Megteremtik az „elfogadottságot” ahhoz, ami elfogadhatatlan. Végső soron a demokrácia felszámolásához.
Visszatértünk a „történelmi hagyományhoz”, a miniszterelnök által emlegetett „sajátosan magyar megoldáshoz”. Mi kell ehhez a büntetőjogban?

Fleck szerint kevés is elég. Meg kell teremteni a megfelelő közjogi berendezkedést (létrejött), át kell alakítani a kulcspozícióban lévő igazságügyi szervezeteket. (Alakulnak.) Fontos, hogy mindig olyan ügyész legyen kéznél (a szervezet élén a kilenc évre kijelölt vezetővel), aki gond nélkül vádat emel „politikailag kiemelt” ügyekben. S előbb-utóbb – bár ez már nehezebb lesz – létrejön az a bírói szervezet (élén a bizonytalan funkciójú Bírói Hivatallal), amely „harmonikusan együttműködik” az ügyészséggel.
– Ennyi elég is lenne? A Gép forog, az alkotó pihen? – kérdezzük.
– Nem tudom, megpihennek-e. Örök tevékenységi lázban égnek. A szaknyelv úgy fogalmaz: ez a politika instrumentalizálása, a jog politikai eszközként való alkalmazása. A büntetőjog éles fegyver. Látványos mozzanat, ha a garanciákról (a bírói, ügyészi függetlenségről) elvben is lemondunk – mondja a jogszociológus. – Volt egy illúziónk. Húsz éven át hittük, hogy a közép-európai flórában-faunában inkább a Nyugathoz tartozunk. De ennek vége. És ha a történelemre nézünk, látjuk: kompország keleti parti kikötői otthonosabbak, mint a nyugati dokkok.
Ungváry Rudolf többször hangoztatta: ami történt, az bizonyos értelemben nagy magunkra találás. „Rátaláltunk a magyar jogi hagyományra.” Ez a húsz év kivétel volt. Jóval hosszabbak azok a szakaszok, amikor ezek a jogi eszközök szerepet kapnak a politikai fegyvertárban.

Miből áll össze a hagyomány? Milyen jogelvekre, törvényi alapokra épül a politikai oda- és visszatorlások gyakorlata?

Fleck szerint jelképnek tekinthető, hogy az Első Felelős Minisztérium vezetője, Batthyány Lajos az Új Épület udvarán végezte, hogy Teleki László öngyilkos lett, Széchenyi szintúgy, és az első öt miniszterelnökből (Batthyány, Kossuth, Szemere, Andrássy, Lónyay) négy száműzetésbe kényszerült.

A világháborúk, a forradalmak a Monarchia felbomlása után komoly próba elé állították a magyar igazságszolgáltatást. 1919-ben nem volt jó törvényi passzus az erőszakos politikai bűncselekmények megtorlására. A korszak kutatatója, Ormos Mária történészprofesszor szerint az új rendszerek is kísérletet tettek arra, hogy rendeletekkel, határozatokkal, direktívákkal szabályozzák a félállami terrort. Ez nem kimunkált jogrend szellemében történt. Márpedig egy s más mégis történhetett, ha a kutatók négy-, illetve ötezer főre becsülik a vörös- és a fehérterror halálos áldozatainak számát.

– Egyik oldalon sem voltak jogállami eljárások – mondja a professzor asszony. – A bíróság még úgy-ahogy elfogadható terepen mozgott, ha gyilkosságok, rablások, tömeges kivégzések történtek. De „államellenes bűncselekmény” nem volt, a fogalom sem létezett.
A kérdést a Horthyt kormányzóvá emelő nemzetgyűlésnek kellett megoldania. Ez sürgető feladat volt, mivel az 1920 nyarán tartott „népbiztosperben” tíz vádlottat ítéltek halálra, törvényes alap nélkül. Maga a törvény, amelyre a korszak politikai bíráskodása támaszkodik (1920/3. törvénycikk „az állami és társadalmi rend hatályos védelméről”), 1920 decemberében született. Diffúz, széttartó szöveg, amely minden létező államellenes bűncselekményt sorra vesz a felségsértéstől a hűtlenségen át a lázadásig, a hazaárulásig. A kezdő büntetési tételektől (öt év) a bíró a halálbüntetésig is elmehetett, igény szerint. Az igényt a mindenkori politikai klíma diktálta. Míg 1925-ben, a Bethlen-konszolidáció napfényes korszakában az első Rákosi-perben megtette nyolc és fél év (utóbb életfogytiglanra kerekítve), 1932-ben, a gazdasági válság (és a biatorbágyi merénylet) légkörében a súlytalanabb Fürstöt és Sallait a statáriális törvényszék felakasztatta.

A nyolc háborús (vagy „háborúközeli”) miniszterelnök közül négyen végzik siralomházban (Imrédy, Bárdossy, Sztójay, Szálasi), Teleki öngyilkos lesz, Kállay és Lakatos Géza sosem térhet haza. A törvényes alap – a népbírósági törvény – nemzetközi szabvány szellemében született, a szövetségesek kötelezték erre Magyarországot. Maga a végrehajtás – az eljárások jogszerűsége – szinte azonnal torzul. Ormos Mária szerint eleve kérdéses volt, hogy a bőrüket mentő elkövetők tanúskodtak a másik vádlott perében, hogy a bűntettek elszenvedői lehetnek-e tárgyilagos kívülállók, hogy miért nem vontak be pártatlan külföldi (nyugati) szakértőt.

– Az eljárásmód tehát bicegett. Senki sem vitatta soha, hogy Szálasi, Sztójay, Feketehalmy-Czeydner jogosan bűnhődött, de néhány katonai vezető ügyében (Szombathelyi, Jány) lennének kifogásaink – mondja a történészprofesszor.
Fleck Zoltán állítása szerint belezavar a képbe, hogy az intézmény a közelgő diktatúrával lett jogfolytonos. Hogy ugyanaz a Jankó Péter ítéli el Szálasit, aki a Magyar Közösség per áldozatait vagy első fokon Rajkot.

A „Nagy Imre és társai” fedőnevű perben a konstrukció kidolgozói töredékes alapanyagra támaszkodhattak. Alig áll rendelkezésükre több, mint a Tájékoztató Iroda jelentése és néhány ügynöki jelentés. Rainer M. János, az 1956-os Intézet igazgatója határozottan állítja:
– Politikai perekben a kiindulási pont mindig a politikai akarat. A „szent cél”. Legyen-e per, vagy ne legyen, milyen vádakra épüljön, milyen politikai üzenetet hordozzon az elítéltek köre. Tízből hány ítélet legyen halálos. Erre a közös szálra fűzik fel a kihallgatások csapásirányát s az összekapart tényanyagot.
A jogalap ’56-ban már nem az 1920/3-as törvénycikk, hanem az 1949/7. tc., amely a népi demokratikus államrend elleni bűncselekményt definiálja: bűntettet követ el, aki a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedést kezdeményez, vezet, abban részt vesz, tudomása van róla, és nem jelenti. A lehetséges cselekmények főbüntetése halál, de öt év is lehet.

– Annyi mindent bele lehetett gyömöszölni – mondja Rainer M. – Hogy ki összeesküvő? Az, aki egy asztaltársaságban arról beszél, mi lenne, ha kimennének az oroszok, és szabad választást tartanánk? Aki a témában röpcédulát terjeszt? Vagy aki fegyvert is tart? Ez mind a bíró belátásán múlott.
Hogy a politikai perek kimenetele milyen bizonytalan, arról Eörsi László jegyzi meg: a tizenhat éves kori tetteiért kivégzett Mansfeld Péternek azért kellett vesznie, mert „égetnivalóan rossz kölyök volt”, pesti jampi, tetteinek idején kamasz, aki olyan pimaszul viselkedett a rendőrségen, hogy eldöntötték, megtorolják rajta.

– Nála sokszorosan „ellenforradalmibb tettekért” Mansfeld kor- és sorstársai – jó magaviselet mellett – öt évekkel megúszták. Akkor riadt meg igazán, amikor első fokon kötéllel fenyegették, a hangból visszavett, de már késő volt.

Nagy Imrénél mit sem számított volna a „jó magaviselet”. Egyes tanúk szerint (Vas Zoltánné feljegyzése) „tapasztalt pártharcosként” már akkor sejtette a véget, amikor a jugoszláv követségen a Kádár-beszédet újrahallgatták az ellenkormány magalakulásáról. Nagy váratlanul megjegyezte: „Ezek engem még kivégeznek.” A kihallgatások kezdetén egyetlen jegyzőkönyvet sem ír alá, csak a helyzet reménytelenségét látva változtat a taktikán. Mindenre válaszol, és mindent alá is ír.

A politikai perek koreográfiája szerint a lehetséges elítélendők köre végig változik. Tildyt a koalíciós jelleg miatt kell bevonni, a katonáknak (Maléter, Kopácsi, Király) először egységes pert szánnak. Gimest az értelmiségi-kommunista szárnyból emelik ki, hogy a kivégzőkamrában minden árnyalat képviselje magát.

Csepeli György szociálpszichológus is tagadja, hogy a büntetőjogi bosszú kelet-európai karaktervonás lenne.

– Erre mindenhol van ám igény Ukrajnától Londonig – mondja. – Csak nem lehet mindenhol megcsinálni. Nálunk, ahol mernek nagyot álmodni, most meg is valósítják. De VIII. Henrik is lenyakaztatta Morus Tamást, pedig a legjobb haverok voltak.
Ráadásul Gyurcsány és Orbán kapcsolatára nem jellemző a haveri viszony.

Ungváry Krisztián történész szerint a vádemelési kísérletnek erőteljes politikai bűze van.

– Legyünk őszinték: alig akad vezető magyar politikus, államférfi, aki a Btk.-t meg ne sértette volna. Talán Antall a kivétel a miniszterelnökök közül – fűzi hozzá.
Bócz Endre volt fővárosi főügyész azt írja: büntetőjogi értelemben a vizsgálatot akkor tekinthetjük annak, aminek mondják (vádiratnak), ha átlépünk a jog szabályain. Politikai értelmezése van, szakmai értéke nincs.

Ormos Mária szerint a közembernek egyértelmű: a korrupciós ügyek bizonyos esetekben nyers politikai érdeket fednek.

Történelmi példázat erre is van. Nagyatádi Szabó Istvánt, az első kisgazdapárti kísérlet megalapozóját, a Trianon utáni Magyarország legnépszerűbb politikusát a személyi titkára, Eskütt Lajos körül feltárt korrupciós ügyekkel lőtték ki a mezőnyből, miután Bethlen úriasan lenyúlta a pártját. A manővert hetvenöt évvel később Orbán a Torgyán–Szabadi-kettős bravúros bebuktatásával ismételte meg.

Az adott helyzetben kulcskérdés a bírói szervezet érintetlensége.

– Félek ettől – mondja Fleck Zoltán. – Nem biztos, hogy bízhatunk ebben. Az elmúlt húsz év nem volt alkalmas arra, hogy független bírói kultúra bontakozzon ki. Igazi testületi szuverenitás, amelyre bátran támaszkodhatunk.

A politika 2002 óta ostromolja a büntetőjog sáncait. A Keller-hivatal ügyefogyott téblábolása az első kísérlet volt. Akkor már látszott: Orbán ezt nem bocsátja meg, ha ereje lesz hozzá, visszavág. Most ez történik. Ahogy Fideszes források szerint „sosem bocsátja meg a 2006-os stúdió-összeomlást”, a „nagy lemosatást” az ominózus tévévitában.

A frakció tagjai szerint a „főnök” a vádemeléssel átlépte a Rubicont. Ha belekapott, kénytelen végigvinni. Ha riválisát felmentik, vagy vádat sem emelnek, az méretes blama lesz.

– Ha a Gyurcsány-per nem jön össze – mondják kuncogva a kibicek –, a Poltot lenyilaztatja.
Maga Gyurcsány azt mondta az ügyészségi meghallgatás után: „Nem azért kell leváltani ezt a kormányt... hogy ugyanazt tegyük velük, amit ők tettek velünk... Egy ország nem élhet abban, hogy egyik bosszút a másik követi.”

Csak az a baj, hogy a politikai visszatorlások logikája szerint egyre rosszabb körbe kerülünk. Polt Péter köszöni, jól van. Nyugdíjon túl is ő a főügyész.

Golyó, kötél

Magyarországon 71 miniszterelnöki szakaszban 64 miniszterelnök viselt hivatalt. A 64-ből 9 halt így vagy úgy erőszakos halált (14,02 százalék).

Halálbüntetés: Batthyány Lajos (golyó), Imrédy Béla (golyó), Bárdossy László (golyó), Sztójay Döme (kötél), Szálasi Ferenc (kötél), Nagy Imre (kötél).

Fogságban, ismeretlen körülmények között: Bethlen István (kijevi rabkórház).

Gyilkosság: Tisza István.

Öngyilkosság: Teleki Pál.

A 64 miniszterelnök közül 11-en kényszerültek hosszabb-rövidebb ideig száműzetésbe, ebből 7 nem térhetett haza (17,2 százalék).

Tényleges börtönbüntetést szenvedett (a kivégzés előtti vizsgálati fogságot nem számítva) 6 fő: Kossuth Lajos (4 év), Esterházy Móric (5 évre kitelepítve), Szálasi Ferenc (2 év), Tildy Zoltán (börtön, házi őrizet, 7 év), Rákosi Mátyás (15 év), Kádár János (4 év).