Még nincs szükség totális erőszakra, elég hazudni

A gazdasági visszaesés ellenére a Vlagyimir Putyin mögött felsorakozó hatalompárt győzelme borítékolható a duma-választáson. kérdés, hogy a megfélemlítő módszerek mellett a Kremlnek milyen mértékben kell belenyúlnia az eredmények „kozmetikázásába” – mondja Sz. Bíró Zoltán történész. Az Oroszország-szakértő szerint Moszkvát nyugtalanítja, hogy a tálibok népszerűek lehetnek a volt szovjet közép-ázsiai országokban.

Oroszország parlamenti választások előtt áll. Ez nyilvánvalóan nem lesz nyugati értelemben szabad és tisztességes választás. Mégis, mennyire stabil Putyin pártjának hatalmi pozíciója?

Minden autokrácia igyekszik parlamenti választásokkal legitimálni magát, és ez alól Oroszország sem kivétel. A közvélemény-kutatási adatok nem sok optimizmusra nem adnak okot a hatalom számára, a Vlagyimir Putyin támaszát jelentő párt, az Egységes Oroszország már jó ideje gyengélkedik. A Kreml szigorú felügyelete alatt működő VCIOM közvélemény-kutató augusztusi felmérése szerint a hatalompárt a listás szavazatok 27 százalékára számíthat. Egy másik nagy közvélemény-kutató, a FOM ezzel egy időben 30 százalékot mért, de Moszkva és Szentpétervár mindig lényegesen rosszabbul teljesít az országos átlagnál. Ettől még nyerni fog, mégpedig nagy fölénnyel. A kérdés csak az, hogy milyen „technikát” alkalmazva juttatják a hatalompártot alkotmányozó többséghez. Nagyon meg kell-e nyomni a ceruzát, vagyis a szavazatösszesítésnél kell mélyen a végeredménybe belenyúlni – mint 2011-ben –, vagy a kampányban sikerül olyan helyzetet teremteni, hogy az utolsó fázisban csak mérsékelt beavatkozásra legyen szükség.

Mennyire tudja szállítani e tekintetben Putyin a gazdasági eredményeket?

Oroszország 2013-tól, az ukrajnai válságtól kezdődően a gazdaság teljesítményét tekintve ismét rossz periódusát éli. Az elmúlt időszakban az orosz gazdaság növekedése mindvégig a globális átlag alatt maradt, tehát az ország leszakadóban van. A reáljövedelmek növekedése 2014 óta folyamatosan csökken. A 2013-as csúcsévhez képest a lakosság reáljövedelme több mint 10 százalékkal kisebb. A relatív gazdasági sikeresség, ami általában az autokráciák egyik tartópillére, évek óta hiányzik Oroszországban. Ilyenkor kap a korábbiaknál nagyobb szerepet a hazugság és a megfélemlítés. Az utóbbi mértéke még nem érte el a belarusz szintet. A Kreml nem kényszerül arra, hogy totális erőszakra hagyatkozzék. Számos eszköz van a kezében, amellyel az autokratikus hatalom fenntartható. Ehhez persze a korábbiaknál is többet kell hazudni, és többeket kell fenyegetni.

Putyin ellenzékeként a külvilág jószerével csak a munkatáborba zárt, ugyanakkor nacionalista húrokat is pengető Navalnijról hall. Létezik-e számottevő demokratikus ellenerő Oroszországban, amely alternatívát képezhet Putyinnal szemben?

A putyini rezsim hosszú ideje megkülönbözteti az úgynevezett rendszeren belüli és rendszeren kívüli ellenzéket. Az utóbbi afféle domesztikált ellenzék. Jelen van a parlament alsóházában, az Állami Dumában, de nem jelent semmilyen politikai kockázatot vagy bárminemű fenyegetést a Kreml ura számára. Lényegében 2003 óta a hatalompárt mellett ugyanaz a három párt jut be a parlament alsóházába: a Gennagyij Zjuganov vezette Kommunista Párt, a Vlagyimir Zsirinovszkij-féle Liberális Demokrata Párt, amely nem liberális és nem demokrata. A harmadik, a végrehajtó hatalom által kreált balközép párt a Méltányos Oroszország.

A rendszeren kívüli ellenzék mindig is kicsi és gyenge volt, és a putyini hatalom a kezdet kezdetétől ügyelt arra, hogy ne alakulhasson ki igazán jelentős, a hatalommal szemben valóságos alternatívát jelentő ellenzéki szervezet. Ebben a közegben bukkant fel Alekszej Navalnij, aki maga is pártpolitikus szeretett volna lenni, de 11-szer benyújtott pártalapítási kérelmét mindig elutasították, és így beterelték a számára ismertséget hozó szerepkörbe.

Korrupcióellenes alapítványával Navalnij az elitet ott támadja, ahol az talán a leginkább sebezhető. Végtelen önzésüket és korruptságukat tárja a nyilvánosság elé, és ennyiben egyre kényelmetlenebb közéleti szereplővé vált. De valódi politikai kockázattá a 2016-os dumaválasztáskor meghirdetett, úgynevezett „okos szavazás” koncepciójával vált. Navalnij kiterjedt országos hálózata révén képes volt a választókat eligazítani, hogy kire érdemes szavazni, ha valaki nem akarja a hatalompártot támogatni. Vagyis saját párt nélkül is tudott mozgósítani, ami ha nem is volt elég az Egységes Oroszország legyőzésére, arra azonban igen, hogy megkeserítse a hatalompárt életét, megfosztva több körzetben is a győzelemtől. Navalnij szervezetét azonban – ahogy számos más civil szervezetet, oknyomozó portált és jogvédő csoportot – az elmúlt hónapok szőnyegbombázásra emlékeztető támadásában a rezsim felszámolta.

És a nacionalizmus vádja mennyire helytálló?

Pályájának korai korszakában Navalnij valóban virtigli nacionalista volt. Rendszeresen részt vett az úgynevezett Orosz Felvonulásokon – Ruszkij Marsokon –, és 2008-ban, az orosz–grúz háború idején Putyinabb volt Putyinnál. Azóta sok minden változott, Navalnij behúzódott a centrum felé. A középosztály szószólójává vált, és olyan értékek képviselője lett, amelyek e nem túl széles rétegnek az elvárásait tükrözik. Ő is kevesebb bürokráciát, kevesebb korrupciót, hatékony kormányzást, független bíróságokat, tiszta választásokat követel. Nyugati szemmel Navalnij ma klasszikus jobbközép, néppárti politikus.

Befejeződött az Oroszországot Németországgal a Balti-tenger alatt összekötő és Ukrajnát megkerülő Északi Áramlat 2 gázvezeték építése. Ezek szerint Putyinnak az EU-n belül van egy Magyarországnál jóval nagyobb szövetségese: Németország.

Az Orbán-kormány ebben az összefüggésben nem alaptalanul emleget kettős mércét. Ha a németek Oroszországgal együttműködve létrehozhatták ezt az újabb 55 milliárd köbméter éves kapacitású vezetéket a már meglévő Északi Áramlat 1 mellé – és így összesen 110 milliárd köbméter orosz gáz juthat a Balti-tengeren át Nyugat-Európába –, akkor joggal merül fel a kérdés, hogy az európai nagyoknak bizonyos dolgok megengedettek. Azzal együtt, hogy az Északi Áramlat 2-ről még az ukrajnai válság előtt, 2011-ben született politikai döntés.

Volodimir Zelenszkij ukrán elnök a kijevi Jaltai Európai Stratégia konferencián kijelentette: nem zárja ki, hogy Oroszország háborút indít Ukrajna ellen. Van-e realitása ennek az állításnak?

Meggyőződésem, hogy nincs, Oroszország nem szánja el magát ilyen átfogó és nyílt háborúra. Annak veszteségei az orosz társadalom számára elfogadhatatlanok lennének, és beláthatatlan következményekkel járnának a rezsimre nézve. Arról nem is beszélve, hogy Európa egyik legszegényebb államát kellene politikailag és pénzügyileg konszolidálni, amire Moszkva nem lenne képes. Egy szegény és súlyos korrupcióval terhelt országért kellene felelősséget vállalni.

Nyertek vagy vesztettek az oroszok az Egyesült Államok afganisztáni kudarcával?

Belső-Ázsia északi oldalán, a volt szovjet közép-ázsiai köztársaságokban élő népek – a kazahok kivételével – mind jelen vannak Afganisztánban. A tádzsikok a népesség harmadát teszik ki, de az üzbégek aránya is eléri a 10 százalékot. Ez a későbbiekben könnyen okozhat problémát. Azt gondolom, hogy a kockázatok Oroszország számára az amerikaiak kivonulásával nőttek. A térségbeli autokráciák, amelyek egy része Moszkva katonai szövetségese, meglehetősen ingatagok. Lakosságuk nagy része végtelenül szegény, ezért fogékony lehet a tálibok egyenlőséget, a szegénység felszámolását ígérő, a korrupt elitek elleni fellépést hirdető retorikájára. Moszkva biztosan nem érdekelt abban, hogy a tálibok a volt szovjet területeken is megvessék a lábukat.