Magyar bajok a nehéz történelemmel

A lap szerint a német megszállás emlékműve heves politikai vitákat váltott ki, már januárban, amikor bejelentették elkészítésének hírét. A terv ellen mindenekelőtt a zsidó szervezetek (élükön a Mazsihisszel) tiltakoztak, de felemelték szavukat a baloldali politikai csoportok is. Történészek egy csoportja is kritikával illette a tervezetet.

Ez a kialakult vita annyira élessé vált, hogy a hatalom elhatározta a munkálatok felfüggesztését – mert először a német megszállás március 19-i, 70. évfordulóján akarták felavatni a szobrot –, de mint kiderült a történelmi-politikai vitát csak a parlamenti választások kampányának idejére akarták lecsöndesíteni. A választások után a budapesti Szabadság térre, ahol az emlékmű helye lesz, visszatértek az építő cégek, ami további tiltakozásokat váltott ki – írja a konzervatív lap. A múlt héten a baloldali demonstrálók az építkezés körüli területet felforgatták, a „történelem meghamisításával” vádolva a kormányzó hatalmat.

A cikk Ungváry Krisztián magyar történész véleményét idézi, aki szerint „sajnos az áldozatokra való emlékezés politikai játszma tárgya lett”, hiszen joggal lehet feltételezni, hogy a Fidesz a saját oldalára akarta állítani a Jobbik szavazóinak egy részét, s a jobboldal egyes politikusai úgy vélték, hogy a „hangos kisebbség nem erőszakolhatja ránk a nézeteit”.

A magyar kormány úgy véli – magyarázza a szerző –, hogy az emlékmű a német agresszió összes áldozata előtt tiszteleg, függetlenül azok származásától. A legtisztábban ezt Szakály Sándor történész, a Fidesz-közeli Veritas intézet igazgatója fejezte ki. Szakály a Rzeczpospolitának nem kommentálta a történteket, azt állítva, hogy a baloldali politikusok antiszemitának festik le őt. Csak azt mondta, hogy „minden áldozatnak joga van a megemlékezésre”.

Mint az ellentmondásos kérdések esetében a legtöbbször, az igazság most is a középúton van – írja Jaroslaw Gizinski. A németek 1944 márciusában valóban Magyarország területére léptek, amely azonban már korábban szövetséges államuk volt. A megszállást, amely miatt Horthy Miklós kormányzó kapcsolatot próbált keresni a szövetségesekkel, viszonylag kis erőkkel hajtották végre, úgy, hogy fegyveres ellenállással nem kerültek szembe a németek. Ennek eredményeként több száz politikust és németellenes nézeteiről ismert aktivistát letartóztattak és megöltek (a Gestapo áldozatává vált sok lengyel is, akiket korábban a magyar kormány befogadott, közöttük olyanok, mint a zsidóknak segítő, illegalitásban működő lengyel kormány delegáltja, Henryk Slawik).

Ugyanakkor a német megszállás áldozatainak határozott többsége zsidó volt. Őket internálták, Auschwitzba küldték, de nem a németek, hanem a túlbuzgó magyar csendőrök. A történészek hangsúlyozzák, hogy az első deportálásokra már 1941-ben sor került, jóval a német megszállás előtt, noha ezek szórványosak voltak, és a zsidó diaszpóra helyzete Európa más országaihoz képest egyértelműen jobb volt. Csak a háború vége felé öltek meg kb. 8000 zsidót a magyar fasiszták (az un. nyilasok). A háború alatt összesen 400 ezer magyar zsidó halt meg.

Az emlékmű kritizálói szerint történelmet hamisít ezeknek a tényeknek az elhallgatása. Az építészek is bejelentették fenntartásaikat, akik szerint a szobor háború előtti esztétikai vonásai a giccs határát súrolják.

A megszállási emlékmű alaposan elrontotta a kormány és a zsidó szervezetek közötti amúgy is problémás kapcsolatokat, még akkor is, ha Orbán miniszterelnök egyértelműen deklarálta a Zsidó Világkongresszus budapesti ülésén tavaly januárban, hogy harcolni fog az antiszemita jelenségek ellen. A zsidó közösségek lemondták részvételüket a Holokauszt Emlékév közös rendezésében, ezért eddig nem jött létre a korábban tervezett Sorsok Háza sem, amely az áldozatokra emlékező kiállítás lenne.