Mesélni kell, mesélni, mesélni! – A magyar holokauszttúlélő, akiről még az életében elneveztek egy franciaországi középiskolát
Lili zsidó családba született, már Franciaországban, 1932-ben. Szülei Magyarországról menekültek el a húszas években, mert azt szerették volna, ha leendő gyerekeik szabadságba születnek. Lili Keller-Rosenberg édesanyja varrónő volt, és kis szabászatot nyitott Észak-Franciaországban. Édesapja kelmefestőként dolgozott. Első lányuk, Lili után két fiú született, az idősebb 1933-ban, a legkisebb 1940-ben.
– Vallásosak ugyan nem voltunk, de a szívünkben nagyon is zsidónak tartottuk magunkat – meséli. Akkoriban azonban már Franciaországban sem élhettek biztonságban a zsidók: a felnőtteknek és minden hat év feletti gyereknek sárga csillagot kellett hordania. – Szüleim az utolsó pillanatig bíztak a francia államban, abban, hogy megvéd minket. Elfogadták a szabályokat, mert jó állampolgárok akartak lenni.
Ez azonban nem volt elég. Egy katolikus pap segített nekik. Ő rejtegette a kicsiket, a saját családjában, a testvéreinél bújtatta a zsidó gyerekeket. Akiket úgy szerettek, mintha a sajátjaik lennének. – Nagy bátorság kellett ehhez – eleveníti fel Lili –, hiszen sokakat deportáltak amiatt, hogy zsidókat bújtattak. Nekem az volt a legnehezebb, hogy nem találkozhattam a testvéreimmel, mert hárman háromfelé voltunk, hiszen a szüleim nem merték megkockáztatni, hogy valamennyien egyetlen családnál legyünk.
Csakhogy a szülők egy idő után úgy gondolták, nincs nagy baj, már nem kell tovább bujkálniuk. Nagyot tévedtek. Nem sokkal a hazaérkezésük után elkezdődtek a letartóztatások.
– Nem tudtuk, hogy feljelentettek-e minket, vagy anélkül is tudták, kik vagyunk. Éjszaka jöttek értünk, előtte éppen anyukám születésnapját ünnepeltük. Apuka valahonnan még süteményt is hozott.
Két-három napot börtönben töltöttek, aztán Belgiumba vitték őket. Ott még együtt volt a család. Ám ez sem tartott sokáig. 1943 decemberében vagonokba zsúfolták őket. Az apa Buchenwaldba került, az anya és három gyermeke pedig Ravensbrückbe, ahonnan 1945 elején Bergen-Belsenbe vitték őket.
– Amikor megérkeztünk a táborba, rögtön leborotválták a hajunkat, rabruhát adtak ránk. Számot is kaptunk. Nevünk attól kezdve már nem volt, csak számunk. Az első negyven napot karanténban töltöttük. Háromemeletes ágyakon aludtunk, fejtől lábig ketten egy fekhelyen. De ahogy egyre többen jöttek, már hárman-négyen. A felettünk lévő ágyon egy kommunista ellenállónő feküdt, Geneviève de Gaulle, Charles de Gaulle unokahúga. Ellenállóknak, zsidóknak ugyanaz volt a sorsuk. Amikor a gyerekeknek mesélem az emlékeimet, azt is felidézem, mennyit éheztünk és mennyire fáztunk a táborokban.
Lili ugyanis a háború után úgy döntött, életét annak szenteli, hogy középiskolás gyerekeknek mesél túlélő szemtanúként mindarról, amin ő és a családja keresztülment. Az ötvenes években tanúvallomást is tett, részt vett a volt deportáltak szövetségeinek munkájában is. Döbbenettel tapasztalta, hogy sokan igyekeznek tagadni a soá valóságát. Ezért beszél róla, amikor csak lehet.
– Mesélni kell, mesélni, mesélni, mert a történelemórán, amikor a gyerekek a második világháborúról tanulnak, nagyon keveset foglalkoznak azzal, mi is történt valójában. Muszáj elmondani, hogy ne fordulhasson elő többet! Gyűlöletre nem lehet építkezni – mondja hevesen.
Ahogy nekünk most, a fiataloknak is felidézi például a sorakozókat. A hidegben órákon át kellett vigyázzban állniuk.
– Ha valaki kicsit elfáradt, megrogyott, ráeresztették a kutyákat. Azóta is rettegek a kutyáktól. Az Appell előtt azt láttam, hogy sokan csipkedik az arcukat, hátha kipirosodik, színt kap. Ha ugyanis valakit túl betegnek ítéltek, kivették a sorból, és soha nem láttuk többé. A túlélésért csipkedték az arcukat. A sorakozó után kezdődött a munka. Kemény, férfiaknak való munka. Anyuka kicsi, vékony asszony volt, nehezen bírta. A gyerekek eközben a blokkokban voltak bezárva. Ott mi is felnőttünk. A blokk falának támaszkodva egymás ruhájáról, bőréről szedtük le a tetveket, a bolhákat. Hosszúak voltak a nappalok, esténként fellélegeztünk, amikor anyuka hazajött – meséli.
A szenvedés azonban nem ért véget, sőt még fokozódott, amikor Ravensbrückből Bergen-Belsenbe vitték őket, újra marhavagonokban. Az úton többen megfulladtak, köztük csecsemők, állapotos asszonyok. Az új táborban azt látták, hogy mindenfelé holttestek hevertek az úton. A barakkjukban már ágyak sem voltak, a padlón kellett feküdni. Rengetegen voltak összezsúfolva, köztük nemcsak betegek, hanem még halottak is. Az élőknek megparancsolták, hogy a halottakat teherautókra pakolják. A plató felett egy ponyva volt kifeszítve, s ahogy a szél fújta, látták, hogy a holttesthegyből kilóg egy-egy fej, láb, kéz. A deportáltakkal aztán gödröt ásattak, abba borították be a teherautók a tetemeket, amit aztán meggyújtottak. Az égő testek szagát mindenfelé lehetett érezni a tábor körül. A rabok közben még kevesebbet kaptak enni, mint Ravensbrückben. Lili azt látta, hogy édesanyja egyre gyengül.
– Anyuka nagyon furcsa volt. Ő, aki csak a gyerekeinek élt, magába fordult. Ha beszéltünk hozzá, nem válaszolt. Azt éreztük a testvéreimmel, hogy a halál megváltás lenne. Aztán 1945. április 19-én egyszer csak kinyílt a blokkunk ajtaja. Angol katonák álltak a bejáratnál. Arcuk elárulta, mennyire megdöbbentette őket a látvány. Pár lépést még hátráltak is, mintha megijedtek volna. Kicsit később, amikor a rémületükből felocsúdtak, ételt adtak. Kaptunk nagy, falusi, gömbölyű kenyereket, sűrített cukros tejet, húskonzervet. Mivel másfél évig szinte semmit nem ettünk, már az éhséget sem éreztük. Többen azért haltak meg, mert falni kezdtek. Túlették magukat. Mi csak csipkedtünk az ételből. Azt hiszem, azért éltük túl, mert akkor, ott, nem habzsoltunk – emlékszik vissza Lili.
Csakhogy a táborban tífuszjárvány pusztított, és édesanyjuk is elkapta. Kórházba vitték, s a gyerekek magukra maradtak. Nélküle vitték haza mindhármukat Franciaországba. Párizsban egy hotelben szállásolták el őket, ahol már rengeteg ember gyűlt össze, fényképeket lobogtatva keresték a családtagjaikat. Értük azonban senki sem ment. Édesapjukról egyelőre nem volt hírük. Lili és testvérei édesanyjuk testvéréhez kerültek. Sok újságíró kereste fel őket, mert szenzációnak tartották, hogy három gyerek egyedül tért haza a lágerből. A francia Vöröskereszt segítségével egy szanatóriumban gyógykezelték őket.
– Szörnyű volt anyánk nélkül. Ő volt az életünk. Ám egyszer csak kinyílt a szobánk ajtaja, és ott állt. Sovány volt, alig 27 kiló. De azt éreztük, hogy most már újra élhetünk, végre élhetünk!
Felkeresték régi házukat, de az akkorra már lakhatatlanná vált. Még a tapétát is leszaggatták a falakról. A szomszédok segítségével próbáltak újra talpra állni: az egyikőjüktől matracot kaptak, a másik ételekkel támogatta a családot. Új életet kellett kezdeniük, de már édesapjuk nékül, akit sokáig vártak haza.
– Biztosan jönni fog, gondoltuk. Később tudtuk meg, hogy Buchenwaldban az utolsó percekig tartotta magát. De két-három nappal azelőtt, hogy az amerikaiak felszabadították volna a tábort, az SS-ek összeterelték a rabokat, és kivégezték valamennyit.
Lili még most, 87 évesen is járja az iskolákat, hogy meséljen. Azt mondja, mindegy, hogy valaki fekete vagy fehér bőrű, katolikus, muzulmán vagy zsidó, a különbségek csak gazdagabbá tesznek. Küldetését azért is tartja fontosnak, mert egyre kevesebben élnek már azok közül, akik visszatértek, és közülük sem mindenki képes az átélt traumákról beszélni. Évente úgy nyolcvan iskolát keres föl, általában 150-500 hallgató előtt mondja el megindító történetét. Mára szinte egész Franciaország ismeri őt.
– Mindig felkészülök, sminkelek, frizurát csinálok. Ahogy egykor a táborokban fontos volt a méltóság megőrzése, most is méltósággal akarok a gyerekek elé állni. Amikor mesélek, mindig állok, akár két órán át is. Amíg állni tudok, megyek és beszélek. El akartak pusztítani, de még élek, és amíg élek, beszélek. A fiatalok sokszor érdeklődnek is. Visszatérő kérdés, hogy gondoltam-e vallásváltásra. Az vagyok, akinek születtem. Zsidó vagyok, az is maradok – mondja egyszerűen.
Lili temérdek levelet kap a gyerekektől. Egyszer egy palesztin kislány azt írta: nem volt kedve meghallgatni az előadást, de végül rávette magát. „Én nagyon sokat szenvedtem kiskoromban, sok bennem a harag emiatt. Amikor hallgattam önt, megtudtam, milyen sokat szenvedett ön is, a beszédében ennek ellenére mégsem volt gyűlölet. Szeretet, tolerancia és békesség volt a hangjában. Egyszer én is olyan szeretnék lenni, mint maga” – írta a levélben.
Lili Keller-Rosenberg 2011-ben megkapta a Francia Köztársaság Becsületrendjét. És kapott valami mást is: egy életre szóló barátságot. Még Belgiumban ismerte meg a vele egykorú Stellát, akivel összebarátkoztak. Ravensbrückből elkerülve azonban elvesztették egymást, és csak a háború után találkoztak újra.
– Stella Ravensbrückben maradt, azt a tábort az oroszok szabadították fel. Akkorra anyukája már meghalt, s a kislány egyedül maradt. Egy orosz nő vitte magával, noha egyetlen szót sem tudott oroszul. Később előkerült az édesapja, aki Franciaországban mindenhol kereste a lányát, de Stellának addigra már orosz vőlegénye volt, franciául is elfelejtett. Most Szentpéterváron él, néha beszélünk telefonon. Miatta kezdtem el oroszul tanulni, de inkább németül beszélgetünk. Nem tudunk jól, de mégis megértjük egymást. Olyan, mintha testvérek lennénk.
Sokan vannak napjainkban a Világ Igazai, olyan nem zsidó emberek, akiket az izraeli Jad Vasem Intézet azért tüntetett ki, mert életük kockáztatásával mentettek zsidókat a holokauszt alatt. Lili szerette volna, ha közéjük kerülhet az a pap – a testvéreivel együtt –, aki az üldözés idején segített bújtatni őt és testvéreit. Ez azonban már nem sikerült neki, mert azok a bátor emberek addigra már nem éltek.
