Látszólagos csönd
A kelet-ukrajnai harcok immár se politikai, se diplomáciai, se katonai fronton nem járnak látványos, említést érdemlő következményekkel. A kijevi kormány természetesen megállás nélkül tűzszünetsértéssel vádolja az orosz (és Oroszországból átplántált) szeparatistákat, akik ezeket a cselekményeket ugyanolyan rendszerességgel tagadják. Ergo senki nem veszi komolyan se a pró, se a kontra állításokat. Amelyek egyébként másra sem alkalmasak, mint hogy spanyolfalat emeljenek az Ukrajnát valóban sújtó alkotmányos és pénzügyi állóháború tényei elé.
Sok hatása nem volt annak, hogy a múlt hónapban az ukrán nemzetbiztonsági tanács egy három fronton indítandó orosz támadás képével riogatta az ország barátait. Mindössze annyi történt, hogy az Obama-kormány némileg (de valóban igen kis mértékben) súlyosbította az Oroszország elleni szankciókat, és vállalta, hogy a továbbiakban nem csak az ukrán speciális alakulatok (kommandók) kiképzésében vesz részt, hanem ezt a tevékenységét kiterjeszti az ukrán reguláris hadseregre is.
Ez a „nesze semmi, fogd meg jól” klasszikus esete. Tudniillik a színfalak mögött egészen más dolgok zajlanak. Gyanúm szerint a NATO vezető hatalmai stratégiát váltottak. Továbbra is kígyót-békát kiabálnak Putyinra, de nyomást nem annyira őrá, mint inkább ukrán barátaikra gyakorolnak. A lehető legegyszerűbb megközelítésben: nem kívánnak statisztálni egy orosz–ukrán háborúhoz, olyasvalamihez mellesleg, amihez a kilencezer főre becsült kelet-ukrajnai szakadár orosz erő – hacsak nem kap a határon túlról valami egészen komoly támogatást – legfeljebb a mesekönyvekben volna elegendő. Hozzáfűzendő, hogy ilyen háborút maga Putyin sem akar. Számára a status quo ukrán részről való elfogadása, alkotmányos eszközökkel való megtámasztása pontosan elegendő volna.
Az oroszok számára kedvező változás májusban, Putyin elnök és John Kerry amerikai külügyminiszter találkozója után következett be. Az Egyesült Államok elfogadta azt, amit Németország és Franciaország már jóval korábban: a szakadár donyecki és luhanszki orosz „népköztársaságok” választhassák meg szabadon saját vezetőiket, dönthessenek berendezkedésükről, és ami a lényeg: kapjanak különleges (autonóm) státust Ukrajnán belül. Minthogy az ukrán alkotmány momentán autonóm entitásokat nem ismer (egy volt csak, a Krím, az autonómia örvén az oroszok arra is rátették a kezüket), voltaképp érthető, hogy Porosenkóék miért riadoznak a politikai válság megoldásának ettől a formájától. Attól tartanak, hogy a Kelet-Ukrajnának adott szabadság közönséges orosz bábállamokat szül a szuverén ország területén, melyek – ha eljön annak a sora – egyszerűen leválnak az országnak az európai unióhoz (és a NATO-hoz?) csatlakozni kívánó nagyobb feléről.
Mint utaltam rá, a status quo megőrzéséhez alkotmánymódosításra van szükség, s mivel ezt a módosítást most már a németeken, a franciákon kívül az amerikaiak is támogatni látszanak, Porosenko elnök kénytelen volt emlékeztetni a kijevi parlamentet arra, hogy ha ellenkezik, Ukrajna szövetségesek nélkül marad Oroszországgal szemben. Ceterum censeo: ki kell mondani a kimondhatatlant. Ukrajnának egyoldalú engedményeket kell tennie (még mielőtt az oroszok kivonnák nehézfegyverzetüket, és visszavonnák azt az erőcsoportosítást, amely az ukrán határ túloldalán, állítólag ötvenezres létszámban vonult fel), mert különben még csak papíron sem marad az övé (elsősorban a Don-medence), ami az ország ipari centruma.
Noha nem nagyon szeretnék összefüggést keresni (és találni) ott, ahol a labilitás erősebb a stabilitásnál, gyanítom, hogy ha az ukrán parlament úgy dönt: hagyja az orosz „népköztársaságokat” – miként a Grúziából kiszakadt Észak-Oszétiát vagy a Moldovából kiszakadt Dnyeszter-menti köztársasaságot – az oroszok kezén s főként a pénzén élni, akkor sokkal nehezebb helyzetbe jut a számára abszolúte perdöntő kérdés a gazdasági-pénzügyi válság rendezésére nézve.
Itt két alternatívát látok. Az egyik, hogy Ukrajnának 70 milliárd dollárnyi külső adóssága van, melynek a kamatait rendesen fizeti, de szeptemberben az általa kibocsátott kötvényekből 500 millió lejár, és azt ki kell fizetnie. Momentán nem tudja, mert nemzeti valutája, a hrivnya másfél év alatt 60 százalékot veszített értékéből a dollárral szemben, s minden egydollárnyi tartozással ma a pénzpiacon alig több mint 50 centtel kereskednek. A hosszú-hosszú ideje folyó adósságtárgyalások egyik tétje az, hogy a kötvénybirtokosok mennyit hajlandók elengedni a tőketartozásból: az ukránok 40 százalékot tartanának méltányosnak, a hitelezők ennél sokkal kevesebbet.
Ám egy olyan országban, amelyben az idén a GDP minden valószínűség szerint (forrás: IMF) 9 százalékkal csökken, hitem szerint nincs az a „hajvágás”, ami Ukrajnát fizetőképessé tenné. Tudniillik a törlesztésnek nincs forrása. Más megoldás nem kínálkozik, mint az egész adósságtömeg átütemezése 2017–2020-ig, ideértve az imént említett félmilliárdot is. Könnyű kiszámítani, hogy csaknem 50 százalékos infláció mellett mennyivel több hrivnyába kerül akár egyetlen dollár kitermelése...
A másik alternatíva: feledés a törlesztésről, a „hajvágásról”. Noha az IMF nagyon segítőkésznek mutatkozik a maga 40 milliárdosra becsült segélyprogramjának kivitelezésében, egy csomó közgazdász, elemző nem újabb és még újabb kölcsönökben gondolkodik, hanem a hajdani Marshall-segélyhez hasonló program felújításában. Azaz: Ukrajnának vissza nem térítendő adományokat kell megszavazni, hogy a gazdasága talpra állhasson, amiként az a franciával, a brittel s nem utolsósorban a némettel történt a II. világháború után.
De ki tudná ma megmondani, hogy hová jutna egy új „Marshall-segély” egy olyan országban, amelyet pár oligarcha tart kézben – olyan emberek, akik vagy az államon élősködnek, vagy (igen!) Oroszországgal üzletelnek. Az ukrán oligarchák (Szurkisz, Firtasz, Ahmetov, Kolomojszkij és társaik) szilárdan uralkodnak. A parlament az ő karmesteri pálcájukra táncol, mert a politikai pártok belőlük élnek. Minálunk divat azt mondani, hogy az uniós pénzek és a hozzájuk tapadó tenderek mindig ugyanazoknál a cégeknél, embereknél kötnek ki – de akkor mit mondjunk Ukrajnáról? Én például azt mondanám, hogy mivel Oroszország nem jut uniós pénzhez, hiába gyakorolnak (mellesleg: erősen kontrollált) hatalmat az ottani oligarchák, az állami költések útvonala legalább szorosan követhető. Ellentétben Ukrajnával, ahol maga az elnök is oligarcha, és nyilván ódzkodik attól, hogy az általa (egyébként a hajdani Kucsmától) megörökölt rendszer gyökeresen megváltozzék.
Ukrajna hitelezői nem hiába beszélnek „igazi” gazdasági reformokról, melyeknek, valljuk meg, nyomát sem látni.
És zárjuk le talán a történetet azzal, hogy a nyugat-ukrajnai nacionalizmus, amelynek a tombolását épp a minap éltük meg, az ország a reputációját folyamatosan rontja, és hülye az, aki azt gondolja, hogy a kötelező sorozás rendszerével Lvivtől nyugatra emberek tömegét lehet harcba küldeni keletre, az oroszok ellen. Nem hogy a kisebbségeket nem, a többieket se, mert valamennyien tudják, hogy Ukrajna nem az oroszoktól, hanem a saját rendszerétől bűzlik.
