Kutyát egyenek!
Ennek a cikknek a tartalma alkalmas a nyugalom megzavarására. A kutyaevésről lesz szó. Mióta évi rendszerességgel nyár elején megjönnek a hírek arról, hogy a kínai Julinben éppen kutyahús- (és licsi-) fesztivált tartanak, egyes nyugati orgánumokban rituálészerűen hisztérikus kirohanások jelennek meg. Amúgy pedig: már a szöuli olimpia előtt kampány zajlott a kutyaevés ellen, a pekingi olimpia hivatalos éttermeit pedig utasították, hogy vegyék le a kutyát az étlapról.
Essünk túl a nehezén: én megértőbb vagyok ebben az ügyben. Nem tartozom a kutyahús igen széles rajongói táborába, de ettem már kutyát, többnyire véletlenül. Szóval nem a saját különös passziómat igyekszem az olvasóra tukmálni, hanem a kutyaevőket – és az ellenzőket is – próbálom megérteni. Persze a kutyáknak is vannak szempontjaik, ahogy a csirkéknek, a marháknak vagy a lazacoknak is. (Az írásnak ezen pontján mentem ki Porthos nevű kutyánkhoz, aki éppen nem bírt magával, s megmondtam neki, hogy nagyon szedje össze magát, mert a kutyaevésről írok cikket. Nem értette.) Tudok olyan parancsolatot, amelyből le tudom vezetni mondjuk a vegetarianizmust, de olyat nem, amelynek alapján pont a kutyát kizárhatnám az étrendből.
Az étrendi tiltások – ezen belül is egyes meghatározott állatok fogyasztásának tiltása – legalább olyan hosszú időre tekintenek vissza, mint mondjuk a kutyaevés. Aki olyan kulturális körülmények között nő fel, ahol tiltják valamely állat fogyasztását, vagy az egyszerűen nincs szokásban, ráadásul erős magyarázatokat is kap hozzá, abban mindig is visszatetszést fog kelteni, ha valahol megeszik az illető állatot. A kutya viszonylag új keletű, speciális védelme pedig – legalábbis a kampányérvekből az derül ki – azon alapul, hogy a kutya az ember barátja. Most abba nem mennék bele, hogy ez mennyire acélos érv, de az biztos, hogy a bizonyos állatok fogyasztása ellen küzdők közül sokan igazi barbárokként tekintenek a fogyasztókra. Ismerek militáns vegát, aki a húsevőkre általában barbárként tekint. Sokszor nem is gondolunk arra, hogy az étkezésről vallott nézetek milyen mélységesen megosztják az emberiséget.
A távol-keleti és a délkelet-ázsiai ember ezer évek óta eszi a kutyát. Úgy hívják, illatos hús, s számon tartják kedvező élettani hatásait: állítólag javítja a keringést és emeli a testhőmérsékletet. Vannak kifejezetten kutyaéttermek, de igazából nagyon sok helyen lehet kapni, ezért is könnyű véletlenül enni. A kutyahús kiméréséhez azonban külön hatósági engedély kell, vagyis hentesnél nem olyan könnyű beleszaladni. Nem minden kutyát esznek meg, vannak bizonyos fajták, amelyek alkalmasak erre a célra. Ezeket nagy farmokon tenyésztik, vágóhidakon vágják le, dolgozzák fel, onnan szállítják ki a húsboltokba és az éttermekbe.
A kutyahús különlegességnek számít, ezért elég drága. Mióta megindultak ellene a nagy tiltakozások, még drágább. A tiltakozásoknak egyébként elég jelentős hatásuk van. A kínai adminisztráció ezt jellemzően úgy értékeli, hogy van-e olyan fontos az élet szempontjából a kutyaevés, hogy ezért ennyi támadást, ilyen negatív imázst kelljen elviselniük. Vagyis hogy az adott szituációban a belső vagy a külső ellenállás az elviselhetőbb. Mert a kutyát természetesen nem a kommunista rezsim fogyasztja, hanem a kínai emberek, sokan szeretik, s nem lenne könnyű megmagyarázni nekik, miért ne egyék. Egyébként főképp a nagyvárosi, a Nyugatra jobban figyelő, parvenü rétegekben van hatásuk az ellenkampányoknak. Nemrégiben publikáltak egy felmérést, amely szerint egyharmadával csökkent a kutyafogyasztás Kínában, de az ilyesmit igazából senki sem hiszi el.
Amikor az első jelentősebb támadások megindultak, elkezdődött egy törvénykezési folyamat, amely ma sem zárult le. Eredeti formájában a kutyahúsfogyasztás megtiltását tűzte ki végső célként – nos, ettől azért messze vagyunk. Ráadásul úgy tűnik, ez csak elhamarkodott reakció volt. Kínában nincs az állatok jogaival, az állatok jólétével kapcsolatos törvény. Sőt sokan az ötletet is „nyugati koncepciónak” tartják, s az utóbbi évek ideológiai környezetében „nyugati koncepciónak” lenni nem éppen virágos perspektíva.
Létezik viszont a vadon élő állatok védelméről szóló törvény, s az utóbbi időkben láthatóan ebbe próbálnak beleszuszakolni különféle, az állatok védelmével kapcsolatos lehetőségeket. De ez is nagyon ellentmondásos. A déli Kuangtung tartományban, a „kantoni konyha” hazájában büszke szlogen, hogy mindent megesznek, ami mozog. Értelemszerűen ebbe sok vadon élő állat is beletartozik, amelyet sok szempontból véd a törvény. A legnépszerűbbeket azonban – mint a skorpiót, a különféle kígyókat, csigákat vagy a cibetmacskát – nem a természetben vadásszák vagy gyűjtik össze, hanem farmokon tenyésztik a kutyákhoz hasonlóan, s így máris kivonták a törvény hatálya alól.
Ráadásul, ha Kínában keletkezne az állatok jogairól és jólétéről, az állatkínzás tiltásáról szóló törvény, a hatálya alá olyan „főzési technikák” is tartoznának, amelyeket másutt el sem tudnánk képzelni. Nem állítom, hogy elterjedt, tömeges gyakorlat, de van példa élő állat fogyasztására (például az úgynevezett „részeg garnéla” bizonyos helyeken), élve sütésre (skorpió) vagy élő állatból való nyersanyagvételre (szamár). Utóbbit Mo Jen Nobel-díjas író írja le szemléletesen egyik regényében: a szamarat olyan faketrecbe zárták, amelyben mozdulni sem tudott, s úgy vágták belőle a szeleteket, amelyeket sütni vittek. (Csak bízni tudunk abban, hogy ebbe került némi túlzás is.)
De tudjuk, hogy nagy kampányok voltak korábban a cápauszonyleves ellen is. Horrorhírek szóltak arról, hogy – egyébként természetesen bűnözőnek számító – egyesek a kifogott cápáknak levágják az uszonyát, majd visszadobják őket (mert egyébként a húsuk nem jó), s azok aztán elpusztulnak. S azt nem is tudjuk, hogy mit kezdjünk a fecskefészek fogyasztásával – szintén Mo Jen ír begyűjtésének nehézségeiről –, amikor mégiscsak meghatározott fecskefajok megkeményedett nyálból álló fészkét gyűjtik be a termékenységi időszakban (drága levesek készülnek belőle).
Az idei julini kutyahús- (és licsi-) fesztivál mindenesetre ismét lezajlott. Másutt is voltak vagy vannak hasonló fesztiválok, de Julin jelképpé vált, az ellene kampányolók tették azzá. Az idén először a helyi kormányzat nem támogatta a rendezvényt, egy törpe minoritás kezdeményezésének minősítette (bár nem akadályozta meg). Több kínai celebritás is kiállt a rendezvény ellen, miközben a sajtó mintha a korábbi éveknél megértőbben viszonyult volna hozzá. Sajtóbeszámolók szerint a helyiek és a turisták a korábbiaknál jelentősen agresszívebbek voltak az ellenkampányolókkal szemben, lényegében lehetetlenné tették az akciókat. Vagyis kitisztul a kép. Miközben megosztódik a közvélemény egy olyan ügyben, amelyről korábban nem is volt véleménye, a kutyahús fogyasztói ugyanolyan öntudatossá válnak, mint az ellenzői.
