Könyvek mártíromsága, avagy az írások megölik a lelket?

Egy nagy tehetségű egyetemi tanár ráébred arra, hogy addigi élete nem volt más, csak az, amit a könyvekből olvasott, amit az évszázados könyvek tanítottak neki, ráébred arra, hogy, miközben fényes tudományos karriert fut be, éppen saját életéről, saját gondolatairól nem tud semmit. E kétségbeesett, amúgy mindenképpen elítélendő tett indítékairól és a „kis professzor” útkereséséről szól Ermanno Olmi Száz szög (Centochiodi) című filmje, amelyet – nem kis merészséggel – vasárnap este, a labdarúgó világbajnokság kellős közepén, főműsoridőben vetített a Duna TV.

A férfi nemcsak tanulmányai fő tárgyaival számol le, hanem egész addigi életével. Előbb a telefonját dobja ki az út mentén kocsijából (erről nekem önkéntelenül is az Easy Rider óraeldobási képsora jutott eszembe), aztán a kocsikulcs és elegáns zakója süllyed el irataival együtt a Póban. Csupán némi készpénzt és hitelkártyáját hagyja magánál – ez utóbbit is csak azért, hogy később segítsen az építési cég által kilakoltatásra ítélt barátain. Talál a folyó partján egy házromot, ott húzza meg magát, első este utolsó esszéjének lapjaival fűt be. A közeli kis település emberei először furcsán méregetik a „különcöt”, majd hamarosan társai is lesznek: egy kenyereslány, aki tán még bele is szeret, a helybeli halászok, a postás, aki korábban kőműves volt, és együtt látnak neki a ház felépítésének. (Megint egy filmes párhuzam: Zeffirelli Napfivér, Holdnővérében építik így Assisi Szent Ferenc menedék-templomát a pusztában). Nevét sem tudják, csak „Krisztusként” emlegetik (a nemesen szép arcú, Olaszországban élő izraeli színész, Raz Degan játssza), és beszélgetéseik során a férfi többször idéz példázatokat, a kánai menyegzőről, a tékozló fiúról, a szeretet egyszerű szépségéről. Nem hittérítőként, nem prófétaként, hanem ahogyan barátok társalognak egy pohár bor mellett. A rendőrség azonban a nyomában van, és hamarosan rá is bukkannak: a „kis professzor” nem is tagadja, amit elkövetett, de nem érzi magát bűnösnek. Különösen akkor nem, amikor egykori tanára, egy püspök vonja kérdőre, hogy a könyvek meggyalázásával meggyalázta Isten igéjét. És a tanítvány szembesíti mentorát azzal, hogy Isten nem a könyvekben nyilvánul meg, hanem az emberi lélekben.

A befejezés: nem is tragikus, nem is boldog vég, de mégis felemelő. A férfit „házi őrizetben” tartják – valószínűleg bolondnak nyilvánították – de a falubeliek visszavárják és építik tovább a folyó menti házat, közös alkotásukat.

Valószínűleg én soha nem követnék el ilyen „barbár” tettet könyvekkel és nyilván Olmi is szimbólumnak szánta. És tudjuk azt, hogy mindannyiunknak megvannak a kedvenc könyvei, amelyekhez állandóan visszatérünk, megvannak a vérünkké vált verseink, idézeteink, amelyeket már fel sem kell lapozni. De gondoljunk bele abba, hogy hányan vagyunk, akik belefeledkezünk a szakmánkba, a másoktól kapott tudásba, hányan vagyunk, akik önként és dalolva rálépünk egy mások által kijelölt útra, amelyről aztán semmi módon nem akarunk, és egy idő után nem is tudunk lelépni, és közben nem vesszük észre, mennyi szépség, mennyi izgalom és kihívás vár ránk. És az élet elmegy mellettünk anélkül, hogy megéltük volna, hogy önmagunk lettünk volna, hogy megtudtuk volna a világról, embertársainkról legalább a legfontosabb dolgokat.

A modern embernek nem véletlenül egyre erősödő vágya, hogy visszatérjen a „pusztába”, hogy kiirtsa magából az elidegenedést és a nulláról kezdjen mindent. Ezt kevesen engedhetik meg maguknak, és akik mégis így élnek, azok többnyire olyan megszállott emberek, akik az átlag számára teljesen érhetetlen fizikai és gondolatvilágban élnek. Hogy ne kelljen odáig eljutnunk, mint a „kis professzornak”, elég, ha időnként feltesszük maguknak a kérdéseket: Ki vagyok én? Az vagyok-e, aki vagyok? És akkor nem kell felégetnünk magunk mögött mindent azért, hogy méltók legyünk mások szeretetére, hogy együtt építsük fel lelkünk tágas falú házait.