Kobaniban bombával van bevetve a föld
Amikor az Iszlám Állam (IS) megtámadta a szír területen fekvő Kobanit, a kamerák és azokon keresztül a világ szeme a városra és az azt amerikai támogatással védelmezett kurdokra irányult. A harcok egy részét, majd a januári győzelmet a Kobanitól tíz kilométerre fekvő Surucban éltem meg, abban az Amara kultúrházban, ahol a múlt héten öngyilkos merénylő robbantott.
Surucban százezernyi menekült zsúfolódott össze, akik hónapokig nézték a városuk felett a bombázások füstjét, s már alig várták, hogy visszatérhessenek otthonaikba.
Pedig nem nagyon volt hova visszatérni. Kobani 70-80 százaléka megsemmisült a harcokban. A győzelem után mindenütt szétlőtt épületek, kiégett gépkocsik, törmelékek, néhol emberi holttestek hevertek. Az utcák és házak azonban nem csupán ezért voltak veszélyesek, hanem a rengeteg robbanóanyag miatt is. Az IS szinte mindenből bombát gyárt, amit talál. Nem tudni, hogy léptünk alatt nem robban-e bomba, vagy a polcon talált flakon érintését nem követi-e detonáció.
A robbanó csapdák és szanaszét heverő lőszerek miatt sorra sebesültek vagy haltak meg ártatlan civilek. A kobani vezetés jól látja: „Amíg minden bombát és robbanóanyagot nem távolítanak el, addig a város és a környező falvak nem lesznek biztonságosak.”
Bár a harcokat követően a médiában olyan címek láttak napvilágot, hogy Kobani újjáépítése esély a remény újjáépítésére (The Guardian), a remény nem épült. Sőt az IS újabb támadásaival csak még reménytelenebbé válik a helyzet.
Július 20-án öngyilkos merénylő robbantott a suruci Amara Kulturális Központban, ahol is éppen a Fiatal Szocialisták Szövetsége (SGDF) gyűlt össze azért, hogy átmenjenek Kobaniba és egy játszóteret építsenek. Az Amara kultúrház volt az a hely, ahová azok érkeztek, akik segíteni akartak a kurdoknak. Ez volt az önkéntesek központja és szállása, innen indult mindenki, aki a menekülttáborokban segített.
Ott-tartózkodásom alatt én is sokat játszottam a menekült kurd gyerekekkel, akiken érződött az elmúlt hónapok traumája. Számukra egy játszótér valóban sokat jelentene egy teljesen szétbombázott városban.
A dzsihádisták támadása azonban éppen arra hívta fel a figyelmet, hogy érdemben még nem történik semmi. Nem takarítanak el semmit. Nem építenek semmit. Miként a harcok során, a kurdok az újjáépítésnél is inkább a szolidaritás hangoztatására, mintsem konkrét segítségre számíthatnak Nyugatról – s még kevesebbre a szomszédból.
Bár Kobani a török határ mellett fekszik, s a NATO-tagország Törökország rendelkezik az USA után a második legnagyobb hadsereggel, a törökök mégsem tettek semmit hónapokon keresztül, hogy segítsenek az IS feltartóztatásában.
Sőt sokak szerint (a kurdok szerint általában) még segítettek is az IS-nek titkos fegyverszállítmányokkal, illetve sérült harcosaik ápolásával. Egy erről tudósító újságíró (Serena Shim) riportja elkészülte után kamerák előtt azt állította, hogy megfenyegette a török titkosszolgálat. Ezután pár nappal, gyanús körülmények között, „balesetben” meghalt.
A törökök a múlt héten bekapcsolódtak a harcokba, igaz, úgy, hogy az Iszlám Állam mellett a Kurd Munkáspárt állásait és táborait is támadták. A török államfő, Recep Tayyip Erdoğan nyilatkozott, számukra az Iszlám Állam és a kurd fegyvereseket irányító Kurd Munkáspárt (PKK) egy és ugyanaz.
A legnagyobb törökországi kurd párt, a HDP vezetője, Selahattin Demirtaş szerint a légicsapások fő célpontja nem is az Iszlám Állam volt, hanem ez a háború igazából a PKK ellen folyik az Iszlám Állam ellen való fellépés ürügyén.
A 75 milliós Törökországban 22 millió kurd él, akik szeretnék kiterjeszteni politikai és kulturális jogaikat. A légicsapások a két éve tartó tűzszünetnek vetettek véget.
Berxwadan Jiyan (Kobani)
