Kína pert vesztett, de a tengert nem adja

Két világ, két gondolkodásmód és két érdekszféra csapott össze a hágai perben. Az egyik világot – különös módon – a Fülöp-szigetek képviselte, a másikat Kína. A tárgy a Dél-kínai-tenger rendkívül összetett kérdésköre. A 3,5 millió négyzetkilométernyi tenger hagyományosan fontos hajózási útvonal, gazdag halászati terület, s feltételezhetően masszív olaj- és gázlelőhelyeket rejt. Több száz földrajzi képződményt, szigetet, szigetecskét, sziklát, homokpadot, zátonyt foglal magában. Hét ország és Tajvan veszi körül, s közülük ötnek van olyan tengeri igénye, amely ütközik valaki másnak az elképzeléseivel.

A fő igénylő Kína, amely lényegében a teljes tengerfelületet a sajátjaként kezeli 1947 óta. Akkor jelent meg az első hivatalos térkép, amelyen tizenegy szaggatott vonallal jelölték ki szinte a teljes Dél-kínai-tengert, mint amely a Kínához tartozik. Ebből később, 1964-ben, a vietnami háború egyik fordulatában kettőt lecsíptek a Tonkini-öbölben, s lett belőle így a híres „kilencszakaszos vonal”. A második világháborút követően nem rendezték a terület sorsát, a népi Kína maga nem is vett részt a tárgyalásokban, s nem is írta alá a San Fransiscó-i egyezményt. Ugyanakkor közvetlenül a formális rendezés után már jelezte, hogy ezt a tengert történelmi jogon a magáénak tartja, ahogy hasonlóképpen a Tajvanon regnáló Kínai Köztársaság is.

Azt nem állíthatjuk, hogy ebből a helyzetből ne fakadtak volna az idők során taktikai feszültségek, időnként hajba kaptak a felek halászati kérdéseken, de igazából senki nem hívta ki formálisan a kínai igényt. 2000-ben Vietnammal aláírtak egy részleges elhatárolási és halászati egyezményt, majd 2002-ben a térség tíz államát összefogó szervezettel, az ASEAN-nal írtak alá egy tengeri igazgatási megállapodást. Mindennek fontos szerepe van ma is a kínai érvelésben: Peking szerint senki nem avatkozhat bele a térség ügyeinek intézésébe a közvetlen érintetteken kívül, senki alatt értve itt a hágai bíróságot is, de főképp az Egyesült Államokat.

Nehéz az ilyesmit konkrétan tetten érni, de ami valójában elindította a hajóágyút követhetetlen fedélzeti útjára, az a kínai szigetépítések története. Kína legalább hét helyen egyes szigetecskéket vagy zátonyokat feltöltéssel elkezdett megnagyobbítani, s azokon kikötésre alkalmas helyeket, repülőgépek számára leszállópályákat, raktárépületeket építeni, s egyelőre talán egy helyen távközlési infrastruktúrát is telepíteni. Ez a folyamat nagyon erős, helyenként hisztérikus figyelmet váltott ki, főképp az Egyesült Államok és az amerikai média részéről. Végül 2013-ban az akkori Fülöp-szigeteki kormány, a kínai média által erőteljesen lesajnált, bábnak és gyenge képességűnek, országa érdekeit fel nem ismerőnek leírt ifjabb Benigno Aquino kormánya döntőbíráskodást kért az említett hágai bíróságtól, s ez a folyamat zárult le most.

Kína visszautasította, hogy részt vegyen a bírósági eljárásban, s előre jelezte, hogy nem fogadja el a majdan meghozandó döntést. Tudni kell, hogy Kína minden fontos nemzetközi jogi dokumentumot aláír és beiktat, amely az ENSZ égisze alatt keletkezik, azonban nem vesz részt a nemzetközi jog intézményeiben zajló munkában s nem veti alá magát ennek. Egy kivétel van: a Világkereskedelmi Szervezet keretein belül zajló bíráskodási folyamat. Kína távolmaradásával a hágai bíróságnak a saját joghatóságát kellett megállapítania. Jogi szempontból érdekes, hogy a Fülöp-szigetek által benyújtott 15 kérdésből hétben állapította meg az illetékességét a bíróság, hangsúlyozottan azokban, amelyek bizonyosan nem érintenek szuverenitási kérdést.

A nemzetközi tengerjog alapdokumentuma az 1982-ben elfogadott ENSZ tengerjogi egyezmény. Ezt a Fülöp-szigetek 1984-ben, Kína 1996-ban ratifikálta. Az egyezmény hangsúlyozottan nem szabályoz területi szuverenitási kérdéseket, de a biztonság kedvéért Peking élt azzal a jogával, hogy hozzáfűzött egy nyilatkozatot, miszerint nem fogad el semmiféle kötelező érvényű nemzetközi bírósági eljárást, amely bármilyen módon érintheti a területi szuverenitását.

S akkor itt látható világosan az említett két világ és két gondolkodásmód. A modern tengerjog nem igazán ismeri a „történelmi jogokat”. A legderűsebb része a bírósági döntésnek az, ahol megpróbálja megkeresni a történelemben a kínai igények gyökerét, de fájdalom, csak azt tudja megállapítani, hogy nem találta bizonyítékait a kínaiak exkluzív ellenőrzési jogainak a térségben. Ezzel szemben a kínaiak a múlt olyan periódusaira hivatkoznak, olyan időszakok dokumentumait hozzák, amikor a térségben államilag lényegében csak ők léteztek, mondhatnánk: exkluzívan.

S ebből az eltérő megközelítésből fakad a területi szuverenitás eltérő megítélése is. A hágai bíróság úgy tekinti, hogy amikor ő egy „földrajzi képződményről” megállapítja, az pontosan micsoda a maga eredeti, természeti állapotában, akkor ő csak a modern tengerjog definíciói alapján tesz egy konkrét megállapítást, s az nem érinti a szuverenitást. Ugyanakkor ha valaki, esetünkben Kína, az adott képződményt korábban szigetnek tartotta, s ennek megfelelően a maga területének, akkor az ő szemszögéből egy eltérő megítélés mégiscsak kivonja vagy megpróbálja kivonni az adott helyet az ő szuverenitása alól.

A bíróság döntése értelmében a Dél-kínai-tenger nagy szigetcsoportjai, a Spratley-, a Paracel- és a Pratas-szigetek valójában nem szigetek, területi szuverenitást nem képeznek, s így nem vonnak maguk után sem területi vizeket, sem exkluzív gazdasági zónákat. Nem mintha Kína erre alapította volna az igényét, mindenesetre a tengerjogi egyezmény szabályai és meghatározásai szerint a Dél-kínai-tenger az azt övező országok szárazföldjei által generált parti vizekkel, exkluzív gazdasági zónákkal osztható fel, s ahová ezek nem terjednek ki, azok nemzetközi vizek.

Valójában a legtöbb megfigyelő szerint ténylegesen az Egyesült Államok és Kína közötti pozícióharc egy fejezetéről van szó, ami azért sok mindent megmutat a két fél szándékaiból. 2011 óta beszélnek az amerikaiak a csendes-óceáni térség „újra-egyensúlyozásáról”, s hogy a Földnek ez a része elsődleges fontossággal bír a számukra. Ezt a megfontolást s mindazt az infrastruktúrát, amit e mögé Washington az idők során felsorakoztatott, Peking egyszerűen képtelen megemészteni. A csata nem csak a Dél-kínai-tengeren zajlik, csak most ez a bírósági döntéssel felerősödött. Erőteljesen folyik a küzdelem a „lelkekért”. Az Egyesült Államok nemcsak feloldotta a Vietnammal szembeni a fegyverembargót (miközben a kínait fenntartja), hanem már tárgyalnak is a fegyvereladásokról. A másik oldalon Kína a már-már hagyományosnak tekinthető megahiteles, megaberuházásos politikával közelít például Malajziához, de így-úgy valójában mindenkihez.

Ami a konkrét helyszínt, magát a Dél-kínai-tengert illeti, ott a gyakorlatban érvényesül a kínai dominancia, s minden bizonnyal folytatódnak a szigetfeltöltések is. Kína egyébként – ahogy a per haladt előre – egyre tárgyalókészebb volt mindenkivel szemben (kivéve az Egyesült Államokat és a nemzetközi bíróságot). Mire a per a végéhez ért, a Fülöp-szigeteken megváltozott a politikai rezsim, s az új elnök, a szélsőséges populista hírében álló Rodrigo Duterte megértőbbnek tűnik a kínai szándékokkal szemben.