Keletről nézve a helyzet változatlan

Angela Merkel 16 évnyi kancellársága átívelt az Európai Unió mindhárom nagy válságán az új évezredben. Az integráció tagállamainak informális vezetőjeként – először még német-francia tandem keretében, utána jórészt egymagában – alapvető hatása volt az Európai Unió politikai döntéseire a 2008-2009-es pénzügyi és eurozóna válság, a 2015-ös menekültválság, valamint az EU 2010 óta húzódó demokrácia- és jogállamisági válsága során.

Merkel politikai örökségének fundamentuma, hogy az EU képes volt lábra állni az évszázad gazdasági válságából mely kihatásában csak az 1929-es világválsághoz volt mérhető. A német kancellár kulcsszerepe ugyancsak tagadhatatlan a fiskális és monetáris integráció válság alatti és azt követő elmélyítésében, mely felruházta az eurozónát a hasonló jövőbeli sokkokkal szembeni ellenállás képességével.

Bár a 2015-ös menekültválság mérlege nem ennyire egyértelműen pozitív, a politikai felfordulás, az uniós döntéshozatal paralízise, és a radikális jobboldal kontinens-szerte történő előretörése ellenére Merkel mint a liberális világ első számú vezetője nőtt ki a válságból.

Ezzel szemben a demokrácia és jogállamisági válságát az Európai Unió számos tagállamában, melynek hosszú távú hatásai a leginkább maradandóak a három válság közül, Merkel nem pusztán megoldatlanul hagyja hátra utódjára. A kancellár maga is aktívan hozzájárult ennek a válságnak az elmélyüléséhez.

Nem kis részben Merkel személyes felelősségének tűnik, hogy Orbán Viktor és Jaroslaw Kaczynski autoriter ambíciói rendszerszintű kihívássá nőhettek az Európai Unió számára. A budapesti és varsói illiberális kormányokkal szembeni gyengesége és megengedő attitűdje sötét árnyékként vetül Merkel politikai örökségére, mely nem fog egykönnyen feledésbe merülni.

Az elmúlt évek során a német kancellárt számos kritika érte, hogy a német autóipari lobbi érdekeit előbbre helyezte, mint az EU demokratikus integritását. Ugyancsak támadások céltáblája volt, amiért nem ítélte el elég élesen a magyarországi autoriter folyamatokat, hogy ezáltal ne veszélyeztesse az Európai Néppárt (EPP) feketebárányával a konzervatív pártcsaládon belüli kényes viszonyt.

Cselekedhetett volna Merkel másként, valódi vörös vonalakat húzva meg Budapest és Varsó számára? Mindenképp, különösen Magyarország esetében.

Lehet egy radikálisan eltérő, kritikus irányvonalra számítani az EU tagállamaikat autoriter irányban átalakító vezetőkkel szemben a következő, adott esetben progresszív-baloldali német kormány részéről? Nem feltétlenül.

Merkel Magyarországot és Lengyelországot érintő stratégiai döntései mögött nem ő maga állt egyedül. A Varsóval és Budapesttel szembeni puha, megengedő politika mélyen gyökerezik a német külpolitika és diplomácia alapvető tradícióiban. És így nem csak a CDU, de részben a német szociáldemokraták (SPD), liberálisok (FDP) és a Zöldek is osztják az alapvetéseit.

A tényezők, melyek meghatározták Németország autokratizálódó kelet-közép-európai országokkal kapcsolatos politikáját, messze túlmutatnak azon az összefüggésen, hogy Lengyel- és Magyarország szerves alkotóelemei a német-közép európai feldolgozóipari magnak az EU-ban, és jelentős – hovatovább folyamatosan növekvő – német közvetlen tőkebefektetések (FDI) célországai. Ugyancsak az igazság mindössze egy szűk szeletére világít rá, ha a német elitek és társadalom kelet-közép-európai országokkal kapcsolatos történelmi felelősségérzetének politikaformáló hatására, vagy éppen a Fidesz korábbi néppárti tagságának a szerepére fókuszálunk.

A felszín alatt két további – és sokkal inkább stratégiai jellegű – tényező alakította Berlin álláspontját a kelet-közép-európai EU tagállamok demokratikus hanyatlásával kapcsolatban.

Egyrészt ilyennek tekinthető, hogy a német elit az újraegyesítés óta alapvetően képtelen a német nemzeti érdek meghatározására nem gazdasági dimenzióban. A német külpolitika gondolkodásrendszerében 1990 óta a gazdasági és geo-ökonómiai megfontolások mindenek felett állnak, amit Németország Oroszországgal és Kínával kapcsolatos politikája is hűen tükrözött az elmúlt évtized folyamán.

Szemben a jelenlegi amerikai adminisztrációval, ami az Egyesült Államok alapvető nemzeti érdekekeként határozta meg a demokrácia védelmét és a korrupció elleni küzdelmet, a német stratégiai gondolkodás továbbra sem jutott dűlőre abban a tekintetben, hogy hogyan értelmezze a demokrácia hanyatlásának és a tekintélyuralmi rendszerek – adott esetben EU-n belüli – előretörésének geopolitikai implikációit, és hogyan reagáljon azokra.

Berlin értelmezésében – szemben Washingtonéval –, a demokrácia és a jogállamiság értékek, melyek azonban közvetlenül nem állnak kapcsolatban az ország stratégiai érdekeivel. Jó ha vannak, de nem szükségszerűek a profithoz. Ugyan időről időre a szavak szintjén hangsúlyozzák a fontosságukat, de a politikában jelentőségük messze elmarad a piaci hozzáférés biztosításának vagy a politikai párbeszéd fenntartásának a kérdésétől.

Másrészt a német politikai és külpolitikai kultúra messzemenően konszenzus- és párbeszéd-orientált. Az, hogy az országaikat autoriter irányba átalakító kormányokkal, és ne róluk folytassanak párbeszédet, a német külpolitika sokat ismételt mantrája lett az elmúlt évtized során.

Csakhogy ez a külpolitikai tradíció gyakorlatileg tehetetlen olyan partnerekkel szemben, akik megtévesztésképp pusztán eljátszák a párbeszédet, mint a magyar kormány, vagy egy lépésre sem hajlandóak a kommunikációs csatorna pusztán fenntartásán túl, mint a lengyel. Berlin konszenzus- és párbeszédorientált külpolitikája okán nem lévén hajlandó és képes érdemi és hiteles nyomást gyakorolni közép-európai partnereire, gyakorlatilag az üres és sehova sem vezető párbeszéd csapdájában vergődik Budapesttel és Varsóval fenntartott viszonyában.

A német szociáldemokraták, zöldek és liberálisok ugyan elkötelezettebbek lehetnek a demokrácia és a jogállamiság értékei iránt, mint konzervatív kollégáik, de jórészt ők is ugyanannak a stratégiai gondolkodásmódnak és tradíciónak a képviselői. Továbbá, a Fidesz korábbi EPP tagsága kivételével, ugyanazok a strukturális korlátok veszik őket körül, mint amik Merkel alatt meghatározták az autokratizálódó Magyarországgal és Lengyelországgal kapcsolatos német politikát.

A folt Merkel politikai hagyatékán az egész német politikai elit hagyatéka. A szociáldemokrata SPD hagyatéka is, ami a tizenhatból tizenkét évig nagykoalícióban kormányzott Merkellel, és ezen időszak alatt végig a német külügyminisztérium irányítója volt.

Merkel igazi felelőssége abban áll, hogy a hatalomban töltött tizenhat év alatt soha vissza nem térő lehetősége lett volna a német stratégiai gondolkodás érdemi alakítására. De pragmatikus szemléletéből és rövid távú politikai horizontjából fakadóan soha nem szentelt figyelmet ennek a hosszú távú politikai befektetést kívánó kérdésnek.

A magam részéről nem mernék nagy összegben fogadni arra, hogy utóda jelentős mértékben el fog térni az autokratizálódó kelet-közép-európai országok tekintetében a kitaposott merkeli úttól. Nyilván Berlin támogatóbb lehet európai szintű kezdeményezések tekintetében – ami önmagában egy nagy előrelépés lenne –, de bilaterális konfrontációra, egyértelmű határok kijelölésére, és szankciókkal való hiteles nyomásgyakorlásra nem igazán lehet számítani.

Márpedig egyértelmű fordulat hiányában a német felelősség árnyéka a kelet-közép-európai demokráciák leépüléséért nem csak Merkel politikai örökségét fogja elsötétíteni, de a német progresszív baloldalét is.