Izraeli Uzi. Ilyen csak a szekusoknak van

A Magyar Rádió déltájban közölte a hírt, hogy a román rezsim megbukott, Ceaucescu menekül Bukarestből, a forradalom fővárosa Temesvár. Fotós kollégámmal a megboldogult Képes 7 szerkesztőségéből indulunk Nagylakra. Öt óra tájt már a határsorompó előtt gyülekezik az európai sajtó. Végre elhatározzuk, hogy átmerészkedünk a koromsötét Romániába. A már említett határőr meg sem nézi a papírjainkat. Irány Temesvár.

Egy fiatal református lelkész Temesváron úgymond „áttörte a hallgatás falát”, ezért a hatalom kérésének megfelelően püspöke büntetésből falura helyezte. Gyülekezete viszont megvédte. Karhatalommal akarták kitoloncolni a városból.

A hívek elállták a paplak bejáratát.

Másnap rohamrendőrök és vízágyúk jöttek, de a védők is erősítettek: román diákok védték a magyar papot. Vasárnap hajnali kettőkor a vízágyúk győznek, de a diákság nem felejti az ellenállás mámorát: tüntetni kezdenek a főtéren. Ekkor valahol valaki kiadja a tűzparancsot. Halottak maradnak a flaszteron. Hétfőn délelőtt Temesvár munkássága is utcára vonul. A hatalom megretten, és kezdetét veszi a példátlan mészárlás. Estére a katonaság átáll a forradalom oldalára. A diktatúrába ájult ország megmozdul. Temesvár utcáin vér folyik. A Conducator Bukarestben rituális nagygyűlést szerveztet, de az összegyűltek belefojtják a szót. Ceaucescu menekülésre fogja.

December 22., péntek, a szabadság első napja.

A kórházat keressük. Fiatal forradalmárok megmutatják a temetőt is. Megmotoznak. Nagyon komolyan teszik, de nagyon szakszerűtlenül. Iszonyúan fáradtak, álmosak és főleg rekedtek. Egy hete nem voltak otthon. Egy hete csak kenyeret esznek. Ingyen osztják mindenfelé. Egyszerűen nem mernek hazamenni. Nem akarják elhagyni az utcát, amelyen kivívták a győzelmet. Attól félnek, hogy ha elalszanak, álommá foszlik minden, és visszatér a Gonosz.

– Háromszáz sebesültünk van – mondja a sebészet ügyeletes orvosa, aki vasárnap este tizenkét lőtt sebet operált.

A temetőben tízszer ennyi a halott.

A főtér nyolcadik napja forr. Az Állami Operaház erkélyén folyamatosan és fáradhatatlanul szónokolnak. Alant a tömeg kórusban skandálja: – Ar-ma-ta este cu noi! (A hadsereg velünk van.) Li-ber-ta-te!

A mikrofonnál egy asszony hétfőn eltűnt fiát keresi. Aki tud róla, jöjjön a balkon alá. Négyezer-hétszázharminckét eltűntet keresnek reménykedő hozzátartozók. A ma feltárt tömegsírhoz sokan nem mernek kimenni.

Igazoltatás, motozás, és benn vagyunk az operaházban, a Szmolnijban, ahogy kollégám találóan elnevezi a forradalom temesvári központját.

Gúlába rakott fegyverek, álmos, fáradt, kialvatlan férfiak, rekedt, fésületlen nők, tiszta tekintetű lányok, ételmaradékok, tanácskozások, parancsok, viták, futkosás, katonák a sarokban, rohamsisakok az asztalon, az asztal alatt, izzó tekintetek, messze tekintő véres szemek. Mint egy 1917-ről szóló sematikus szovjet filmben.

A hangosbeszélő azt mondja, hogy gyorsan menjen haza mindenki, mert Lugos felől szekurista terrorcsoport várható.

Senki nem mozdul. Hirtelen kialszanak a villanyok. Hosszú, mély sötét borul Temesvárra, és háromnapos szünet után, a szabadság első éjszakáján váratlanul felkelepelnek a golyószórók. Nem lehet megállapítani, hogy merről, merre lőnek. Kúszunk egy mellékutcán, amerre az autónkat sejtjük. Japán filmesek, lengyel, jugoszláv, osztrák, német újságírók hernyóznak előttünk.

A túlsó járdán szorosan a falhoz lapulva rohamsisakos katonák futnak velünk szembe.

„Armata este cu noi!” – gondolom remegve. Szerencsére ők is így gondolják.

Jófelé mászunk. Előttünk 100-150 méterre ott a tér, ahol a kocsit hagytuk, és az operaházra háttal támaszkodó Timicoara Hotel. Bebocsátást nyerünk.

Kapunk egy szobakulcsot. Harmadik emelet, működik a lift. Az utcán nem szűnik a lövöldözés, az ablak alá, a szőnyegre ágyazunk. Hajnalban betörik az ajtót. A szállodába beszivárgott szekusokat keresnek. Falhoz állunk, igazoltatnak, motoznak. Megtudjuk, hogy minket tévedésből engedtek föl a harmadik emeletre. Lövik a szállodát. A szálloda tetejéről visszalőnek. Már a vécére is csak hason csúszva megyünk. A szálloda egyébiránt a forradalmárok fészke. A földszinten, a lépcsőkön fiatal fegyveresek fekszenek. A függöny mögül leskelődve látjuk az utcai tűzharcot.

– Mint a moziban – nyugtázza a jelenetet valaki.

És hogy mégsem az, arra azonnal rájövünk, amikor belőnek az ablakon.

– Izraeli Uzi. Ilyen csak a szekusoknak van – mondja Dadó Zoli magyar nemzetiségű román forradalmár, miután az ajtófélfából kivési a hegyes ólmot.

Délelőtt tizenegy óra, december 23-án. Jó lenne hazamenni.

– Törjünk ki! – mondja valaki, és csatlakozik a tervhez két osztrák, két pécsi kolléga és három újvidéki rádiós.

A szálloda katonai parancsnoka azonban megtiltja.

– Itt van legalább kétszáz felkelő, ők ismerik a várost, mégsem mernek kimenni. Hová akarnak menni maguk? A halálba?

Oda nem, de haza annál inkább. Elszántságunkat látva a főforradalmár ránk ijeszt: – Jól van, kimehetnek, de ide többé nem jöhetnek vissza, akkor sem, ha menekülniük kell.

Az utcán elnémultak a sorozatlövők, csak egy-egy pukkanás hallatszik.

Megyünk. Az osztrákok román tolmácsnője egy emeleti ablak sarkából elmagyarázza, hogy melyik tömbháznál kell balra térni Zsombolya felé. A hallban újabb ijesztő hírrel fogad a parancsnok:

– Két órája lezárták a román–magyar határt. A Temesvár–Arad-utat szekusok ellenőrzik.

Valamiért nagyon nem akarja, hogy elhagyjuk őket. Nem tudja, hogy az osztrák kollégák javaslatára mi nem Arad felé megyünk, hanem a sokkal közelebbi jugoszláv határt célozzuk meg.

Néhány percig még vitatkozunk, hogy mi jobb: futva közelíteni az autóhoz, vagy lassan, aztán teátrálisan megöleljük egymást, és kilépünk. A szálloda ajtaját mögöttünk kulcsra zárják. Én fehér lepedőt lengetve sétálok az autó irányába, az osztrákok futnak, más bizalomkeltően integet egy fehér párnacihával. Összeáll a konvoj, és a megadott irányban, mint az őrültek, elhajtunk. Fölöttünk elszáll néhány puskagolyó, de szerintem célzott lövést nem adnak le ránk.

A tömbház sarkán látom, hogy az előttünk száguldók továbbrobognak. Kollégám tétovázás nélkül balra rántja a kormányt. Egyedül maradunk.

Messziről látjuk az úttorlaszt. A sugárúton két kiégett személyautó.

– Csak az olyan fiatalokban, mint én is, csak bennünk lehet bízni – mondta útravalóul Dadó Sanyi a szállodában.

Hasonló korú fiatalok bújnak elő a torlasz mögül. Nézegetik az útlevelet, átvizsgálják a kocsit, motozás. És mehetünk. Temesvár határában bevonjuk a fehér lepedőt, és hajrá! Tizenhárom órakor érkeztünk Jimboliára, a román–jugoszláv határra. A román határőr informálódik.

– Temesvárról? Lőnek?

Bólintunk. Aggodalmasan megcsóválja a fejét, és fölnyitja a sorompót. Karácsonyikalács-illatú bánáti, bácskai falvakon át autózunk a magyar határig. Budapesten este békés tüntetés van a Hősök terén.