Isztambul ostroma – Az ellenzék népszerű, Erdogan találékony

A márciusi ellenzéki előretörésben vitathatatlan szerepük volt a kurdoknak. Pártjuk, a Népek Demokrata Pártja, röviden HDP, 12,67 százalékkal a harmadik legtöbb szavazatot kapta Isztambulban a legutóbbi parlamenti választáson. Most azonban nem indítottak saját jelöltet a legtöbb nyugati városban, annak érdekében, hogy a helyi kurdok mindenhol a legerősebb ellenzéki jelöltet támogassák. Erdogan a lépésre szokásos rutinjával válaszolt, és minden erejét arra fordította, hogy a kurdokra való mutogatással járassa le a két ellenzéki pártot, a szekuláris Köztársasági Néppártot, a CHP-t, és a jobbközép Jó Pártot, az IP-t, és a kurd szeparatizmus támogatóinak állította be őket.

Terve nem jött be, elvesztette Ankarát, Isztambult és még a kifejezetten nacionalista Adanát is. Az pedig csak ráadás, hogy Ekrem Imamoglu, az ellenzék isztambuli jelöltje és győztese beiktatása után csak egyre népszerűbb lett. Első rendelete például az volt, hogy a havi diákbérlet árát a felére csökkentette, és azoknak az anyáknak, akiknek hatévesnél kisebb gyermekük van, ingyenessé tette a tömegközlekedést. Beiktatása után megpróbálta nyilvánossá tenni az önkormányzat közbeszerzéseiről szóló dokumentumokat is.

Miért is fontos ez? Isztambult huszonöt éven keresztül vezették a konzervatívok. Ez idő alatt nem kevés korrupciós ügyük került a nyilvánosság elé. Ha Imamoglu valóban mindent nyilvánosságra hozna, amit negyed évszázad alatt ügyködtek a konzervatívok, félő, hogy maradék támogatóik is elfordulnának a kormánytól. Nemcsak hatalmas pénzekről van itt szó, hanem például arról, hogy Erdogan anno a saját médiabirodalmát is a főpolgármesteri hatalmával visszaélve építette ki.

Történt ugyanis, hogy 1994-ben, miután beiktatták a város első emberévé, felkereste Sadik Albayrak újságírót, aki az éppen csődközeli állapotban lévő és Erdogant korábban féregnek nevező Yeni Safak című napilap főszerkesztője volt. Megállapodtak, hogy a lap jó pénzért hirdetheti majd az önkormányzat legújabb projektjeit, cserébe viszont nem hívja többé féregnek Erdogant. A megállapodás sikeres volt. A napilap rövid időn belül kijött a csődből, sőt elkezdett más orgánumokat is felvásárolni. 2004-ben aztán Sadik főszerkesztő fia, Berat elvette Erdogan polgármester lányát, Sümeyyát. Innen pedig a derék sajtómunkás gyermekének egyenesen vezetett az útja az energetikai, majd a pénzügyminiszteri poszthoz.

Imamoglu tehát arra gyanakszik, hogy a kormány csak az időt húzza a választás megismétlésével, és csak a számukra kényelmetlen ügyek bizonyítékait akarják eltüntetni. Őt igazolja az is, hogy a mostani közvélemény-kutatások szerint a júniusi választásokon félmillióval több voksra számíthat a kormánypárt jelöltjénél, Binali Yildirimnél. Ez pedig nem kevés, ha ahhoz viszonyítjuk, hogy márciusban csak tizenötezer szavazattal kapott többet. Erdoganról azonban nehéz elképzelni, hogy simán hagyná Isztambult ellenzéki kézbe kerülni. A kormány legújabb intézkedései alapján pedig úgy tűnik, hogy legújabban a konzervatív kurdokat próbálják meg a saját oldalukra állítani.

Ekrem Imamoglu

Jól látszik ugyanis az isztambuli eredményekből, hogy ez a réteg kimaradt a márciusi választásokból. Isztambul szekuláris negyedeiben jól látható, hogy márciusban pont annyival kapott több szavazatot a CHP, mint amennyit a korábbi választásokon a most nem induló HDP szerzett. A számottevőbb kurd lakosságú konzervatív kerületekben viszont a CHP támogatottsága alig nőtt, és közben kevesebben vettek részt a szavazáson. A hiányzó lelkek pedig feltehetően éppen azok a vallásos kurdok, akik nem bíznak a szekulárisokban. A kormány, úgy tűnik, most az ő támogatásukat akarja megnyerni.

Erdogan az utóbbi hetekben egyre többet beszél arról, hogy kormányzása alatt mennyit is tett a kurdokért. Például engedélyezte, hogy a török közszolgálati televíziós társaságnak legyen kurd nyelvű csatornája. Ez egyébként olyan csatorna, ahova kurd politikus még nem jutott be, viszont az elnök csodálatos életéről szóló dokumentumfilmeket heti rendszerességgel vetítik. Azt meg szinte már említeni sem érdemes, hogy a csatorna éppen pár hónappal a 2009-es választások előtt kezdte meg működését, Erdogan propagandájának kurd nyelvű sugárzását.

Más oldalról is próbálja az elnök a saját oldalára állítani az ország legnagyobb kisebbségét. Annak ellenére, hogy a márciusi választások előtt azt hirdette, hogy az ellenzék magával a terroristának és kommunistának minősített Kurdisztáni Munkáspárttal szövetkezik azzal, hogy elfogadja a kurdok szavazatait, úgy tűnik, ha valaki, akkor pont Erdogan tesz így. A választások óta Abdullah Öcalannak, a Kurdisztáni Munkáspárt bebörtönzött alapítójának fogva tartási körülményei váratlanul javulni kezdtek. Aztán ott van a HDP két korábbi társelnöke, Selahattin Demirtas és Figen Yüksekdag, akiket 2016-ban, a katonai puccs után tartóztattak le. Az ő erősen koncepciósnak tűnő perükben ugyan még nem született ítélet, de a múlt héten mind a két politikust felmentették egy-egy vádpont alól.

Ezekből a lépésekből gyanítható, hogy a kormány így próbál magának támogatást szerezni. Azt viszont már nehéz elképzelni, hogy ez működni is fog. Éppen ezért sokan tartanak attól, hogy valami mást is terveznek bevetni. A gyanúra leginkább az ad okot, hogy Süleyman Soylu belügyminiszter pár hete arról beszélt, hogy igazán régen volt már terrortámadás Törökországban. Aggodalomra persze semmi ok, s ha lenne is, a kormány mindent megoldana. Igazán aggasztó itt csak az, hogy Soylu az a fajta politikus, aki mindig előbb beszél, mint gondolkodik, és ehhez még nyugodtan hozzávehetjük azt is, hogy a kormánypárt múltja tele van választások előtt bekövetkezett különös terrortámadásokkal.

Közülük egyértelműen a legzavarosabb az úgynevezett Ergenekon-ügy. Az egész 2007-ben egy isztambuli lakásban talált bombával kezdődött. A kormány magyarázata szerint a szekuláris ellenzék azon dolgozott, hogy terrortámadásokkal sodorja káoszba az országot, és ha ez sikerül, akkor majd katonai puccsal megszerzik a hatalmat. Az ügyben elsősorban azokat a katonatiszteket tették félre az útból, akiknek volt annyi hatalmuk, hogy valóban véghez vigyenek egy puccsot. Plusz Erdogan könnyűszerrel az ő számlájukra írt minden olyan szélsőséges iszlamista támadást, amely az ő kormányzása alatt történt, majd megnyugtatott mindenkit, hogy márpedig nincs olyan, hogy iszlám terrorizmus, csak hataloméhes szekulárisok vannak. Hasonló különös eset történt 2015-ben is, amikor a választásokon a kormánypárt nem kapott annyi szavazatot, hogy egyedül kormányt alakítson, koalícióra pedig senki nem akart vele lépni, így meg kellet ismételni a választásokat.

Recep Tayyip Erdogan

Aztán váratlanul az Iszlám Állam egyik merénylője felrobbantott egy csapat kurd egyetemistát Suruc városában, 35-en vesztették életüket. A kormány pár napra rá légitámadásokat kezdett a szíriai és iraki kurd állások ellen. Máig nem magyarázták meg, miért is pont az Iszlám Állammal harcoló kurdokat kellett bombázni. A lépéssel viszont megnyerték maguknak a nacionalisták támogatását, akik a beavatkozást ünnepelve meneteléseket szerveztek, melyeken azt skandálták, hogy nem katonai akciót, hanem népirtást akarnak. Erdogan nem is óvatoskodott, néhány hónap alatt elérte, hogy a nacionalisták beálljanak mögé, így a megismételt választást akkor már könnyedén megnyerte. Pár hónappal ezelőtt pedig elfogták Szíriában az Iszlám Állam egyik török állampolgárságú vezetőjét, Ebu Ubeyde Türkit, aki vallomást tett többek között arról is, hogy az a bizonyos öngyilkos merénylet a török titkosszolgálat segítségével jött létre.

Mindenesetre Erdogan most éppen kampánykörúton van Isztambulban. Legutóbb egy általános iskolát keresett fel, ahol a ramadani böjti hónap alkalmából hittanórát rögtönzött az alsós diákoknak. Hosszan beszélt arról, ha felnőnek, mindenképpen becsületes, igaz emberek legyenek, olyanok pedig véletlenül se, mint az ellenzékiek, akik állítása szerint csaltak a választásokon. A török elnök annak ellenére beszél folyamatosan a választási csalásról, hogy a választási bizottság szerint egyébként nem történt ilyen. A megismétlésről szóló döntésüknek az volt az oka, hogy mint kiderült, nem volt mindegyik szavazóbiztos közalkalmazott. Az már persze más kérdés, hogy a korábbi években ez sosem jelentett gondot, arról nem is beszélve, hogy március 31-én az isztambuliak négy különböző tisztségre adhatták le a voksukat, főpolgármester, kerületi polgármester, önkormányzati képviselő és végül szomszédsági vezető, de ezek közül csak a főpolgármester választását fogják megismételni. Jól látszik, hogy Erdogan csak akkor érzékeny a jog betartására, ha úgy tartja kedve.

Jó példa erre az elnöki rezidencia története is. A köztársaság 1923-as kikiáltása óta az ankarai Cankaya-villa töltötte be a miniszterelnöki rezidencia szerepét egészen addig, míg Erdogan úgy nem döntött, hogy ő mégiscsak többet érdemel, mint bármelyik addigi török kormányfő. Kinézett magának egy természetvédelmi területet, hogy oda építsen új, ezerszobás miniszterelnöki rezidenciát. Időközben azonban véget ért harmadik miniszterelnöki mandátuma is, és átült a köztársasági elnöki székbe. Ekkor kijelentette, hogy meggondolta magát, és ha majd elkészül a palota, az inkább a köztársasági elnök rezidenciája lesz.

Az építkezéshez tízezer fát vágtak ki Ankara egyetlen természetvédelmi területén, és időközben a bíróság is kimondta, hogy nincs ott joguk építkezni. Az elnök azt felelte, hogy akinek nem tetszik a palota, menjen oda és bontsa le. Kijelentette, hogy a gigantikus épülettel az volt a célja, hogy felhívja a világ figyelmét: Törökország erős, büszke és gazdag ország. A palota egyébként az itteni vélemények szerint jelenleg a második legnagyobb elnöki rezidencia a világon a bukaresti után, amelyet még Nicolae Ceaucescu egykori kommunista pártvezető építtetett, hasonló motivációkkal.

Miután Erdogan kiköltözött a Cankaya-villából, az új lakó az őt követő miniszterelnök, Ahmet Davutoglu lett. Őt két év után leváltatta Erdogan, helyére pedig odatette az egykori távolságibusz-sofőrt, Binali Yildirimet, aki egészen tavaly nyárig vezette a kormányt. Az elnöki rendszer bevezetésével megszűnt ez a pozíció, Yildirim viszont azóta is a villában él annak ellenére, hogy jelenleg egyetlen tisztsége az, hogy ő a kormánypárt isztambuli főpolgármester-jelöltje. Néhány napja szóba is került a parlamentben a villának és lakójának kérdése, és a többségi párt nem talált semmi kivetnivalót az egészben.

Az ellenzék láthatóan nehéz választásnak néz elébe, hiszen ellenfele a jog felett áll. Az elnök most éppen a CHP fontosabb politikusait próbálja meg félreállítani. Canan Kaftancioglu, a párt isztambuli elnöke ellen nyomozást indítottak a török nép lekicsinylésének vádjával, amiért akár tizenegy évet is kaphat. Imamoglut a médiában próbálják meg mindenhol lejáratni, például azzal, hogy görög, máskor azzal, hogy örmény származású. Utóbbit olyan képpel próbálta igazolni a lakájmédia, amelyen Imamoglu templomban látható, csak azt felejtették el hozzátenni, hogy a kép pár hónapja Mutafyan pátriárka, az Örmény Apostoli Egyház fejének temetésén készült, ahol Yildirim és sok más fontos kormánypárti politikus is részt vett.

Ahogy várható volt, a puccsista kártya is előkerült. Erdogan a múlt héten arról beszélt, hogy Imamoglu nem véletlenül akarja az önkormányzat titkosított iratait megszerezni. Ez szerinte hagyományosan a gülenisták módszere. Ráadásul évekkel ezelőtt Imamoglu egy Fethullah Gülenhez köthető tévécsatorna sportműsorában volt vendég, ami az elnök szerint egyértelmű bizonyítéka annak, hogy köze van a 2016-os sikertelen katonai puccshoz. Azt persze elfelejtette, hogy jóval a puccs előtt, amikor az említett csatorna alapításának huszadik évfordulóját ünnepelték, Yildirimmel együtt ő maga volt a díszvendég.

Mindenesetre Imamoglu egyelőre állja a sarat, bizalommal tekint a június végi választások elé. Abban reménykedik, hogy a kormány csak időt akar nyerni, és nem készül ismét valami nagy dobásra, hogy biztosan győzzön.