Ingerli, amikor a sajtóban apja gyilkosait „volt terroristákként” emlegetik

Több kortanú protestált, köztük Jürgen Vietor, annak a Landshut repülőgépnek a másodpilótája, amelyet arab terroristák 1977 őszén raboltak el, hogy kizsarolják a stammheimi börtönből a velük szövetséges német bajtársakat, bizonyos értelemben tanítványaikat. Elvégre Baader, Meinhof és társaik az ő jordániai táborukban kapták katonai kiképzésüket. Vietor, akinek pilótatársát a turistagép fedélzetén a szeme láttára lőtték agyon, most visszaadta akkor kapott szövetségi érdemkeresztjét.

A szabadon bocsátást aktív politikusok is kifogásolták, így a bajor belügyminiszter, s az elítélő véleményeket számos újság – nem utolsósorban az 1968 utáni hisztériában élenjáró Bild-Zeitung – előszeretettel kolportálta. Különös megrökönyödéssel fogadták a hírt, hogy Klar nem volt hajlandó elhatárolódni harminc évvel ezelőtti tevékenységétől. A szenvedélyeket tüzelte az is, hogy a tavalyi esztendő az 1977-es „német ősz” kerek évfordulója jegyében zajlott le, idén pedig a hatvannyolcas diákmozgalom jubilált, és hatalmas érdeklődéstől kísérve, sztárszereposztásban mutatták be.

A Baader-Meinhof-komplexum című, dokumentumstílusban forgatott játékfilmet.

A valamikori heidelbergi filozófiahallgató 1974-ben csatlakozott a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) terrorcsoporthoz, és részt vett annak Offensive77 néven kódolt merényletsorozatában. A prominens áldozatok – Siegfried Buback főállamügyész, Jürgen Ponto, a Dresdner Bank igazgatója és Hanns-Martin Schleyer, a Munkaadók Szövetségének elnöke – mintegy szimbolikus célpontjai voltak a RAF stratégiájának. Személyükben az igazságszolgáltatást, a pénzvilágot és egészében a tőkés osztályt kívánták ártalmatlanná tenni abban a reményben, hogy a rendszert morálisan megroggyantva közelebb hozzák a világforradalom győzelmét. Schleyert – a két előző áldozattól eltérően – nem meggyilkolni akarták, hanem túszként fogva tartani, és felajánlani Andreas Baader és társai szabadságának fejében.

Csakhogy éppen ez a vállalkozás lett a szervezet végzete: a német hatóságok nem engedtek, az arab kommandó által eltérített gépet Mogadishuban megrohamozták, az utasokat és a személyzetet kiszabadították. Ugyanazon éjszakán a RAF alapítói máig felderítetlen körülmények között kollektív öngyilkosságot követtek el magánzárkájukban, a szabadlábon lévők pedig – mintegy bosszúból – megölték magas rangú foglyukat. Ez a véres akció egyben a terrorszervezet bukását vonta maga után. A hatóságok néhány év alatt begyűjtötték és az igazságszolgáltatás kezére adták a még szabadon járkáló RAF-kádereket.

A drákói börtönbüntetések mostanában kezdenek lejárni. Az egyik kulcsfigura, Brigitte Mohnhaupt – a Ponto elleni támadás egyik értelmi szerzője – tavaly szabadult kegyelemmel, és jövő januártól már csak egy RAF-terrorista marad börtönben: Birgit Hogefeld, aki a kilencvenes évek elején került rendőrkézre. Azt is mondhatnánk, hogy a háború utáni (nyugat)német történelem egyik legdrámaibb fejezete lassacskán lezárul. Vagy mégsem?

Christian Klar harmincéves volt, amikor jogerősen elítélték, és ötvenhat esztendősen hagyja el a börtönt. Bármilyen liberálisak is – különösen kelet-európai múltunkból nézve – az NSZK-beli rabtartási körülmények, huszonhat év mégiscsak huszonhat év. Mondhatni: Klar jogi értelemben meglakolt a tetteiért, csakúgy, mint a terrorszervezet más tagjai, és amiben hitt, amire vállalkozott, arra nagyjából rá is ment az élete. Talán ez magyarázza azt a jéghideg következetességet, amellyel önazonosságát, tetteinek „magasabb” értelmét védi. Számára a RAF forradalmi szervezet volt és maradt, amely nem terrort gyakorolt, hanem fegyveres harcot vívott, és nem gyilkosságokat, hanem „halálos ítéleteket” hajtott végre. Jóllehet a „városi gerillát” ma már – merőben módszertanilag – helytelennek nyilvánítja, erkölcsi konzekvenciát ebből a tévedésből nem vont le. Jóval túl a kétharmadon, 2001-ben, amikor egy újságíró rákérdezett, érez-e valamilyen megbánásfélét vagy a bocsánatkérés szükségességét, így válaszolt: „Politikai térben, harcunk előterében ezek a fogalmak nem léteznek.” 2003-as kegyelmi kérvényében is csak formális engedményt tett: „A bűnt természetesen el kell ismernem. Megértem a hozzátartozók érzéseit, és sajnálom ezeknek az embereknek a szenvedéseit.” Világos, hogy Johannes Rau szövetségi elnök visszadobta a beadványt, és tavaly ugyanezt tette utódja, Horst Köhler is.

A meggyilkoltak családtagjai, főként gyermekei már akkor tiltakoztak, amikor a kegyelem kérdése először felvetődött. Közülük a bankigazgató leánya, Corinna Schleyer fogalmazott a legvilágosabban: különösen ingerli, amikor a sajtóban apja gyilkosait „volt terroristákként” emlegetik. „Aki áldozat lett – mondja –, abból sohasem lehet exáldozat. A tetteseket ma mégis gyakran »exterroristáknak« nevezik. Ez az »ex« privilégium: megkönnyíti a felvételüket valamely új privát menedékbe.”

Ilyen menedéknek számít most Klar esetében Claus Peymann-nak, a Berliner Ensemble intendánsának még 2005-ben tett ajánlata: kész lenne a RAF élharcosát szabadulása esetén színházában gyakornokként alkalmazni. Jóllehet ez a német gyakorlattól nem idegen, „reszocializálásként” forgalomba került ötlet akár jó szándékú is lehetett, a miatta kirobbant felháborodás visszaütött Peymannra. Ebben részint maga a világhírű rendező is ludas a meglehetősen zavaros nyilatkozatával, amelyben Klart a ’68-as nemzedék „tragikus kudarcának megtestesítőjévé” stilizálja. Márpedig – teszi hozzá – „közülük ebben az országban némelyek miniszterek lettek, mások újságírók és kiadók, megint mások színházi emberek, néhányan meg éppenséggel RAF-tagokká váltak. Gyilkosokká, igen”. Peymann humanitárius gesztusát az is kétértelművé teszi, hogy a gyakornoki fizetést és a vele járó egészségbiztosítást egy államilag szubvencionált intézmény költségvetéséből fedezné. Értelmiségi naivitást igen, eltökélt rossz szándékot nem feltételezhetünk róla.

Igazi sandaságról a baloldali populista Junge Welt (az NDK-KISZ lapjának jogörököse) tesz tanúbizonyságot, amikor Klar szabadulása kapcsán ekként fogalmaz: „Az alja újságírás (Lumpenjournaille – D. Gy.) nem tudja elképzelni, hogy egy forradalmár huszonhat év után csak úgy kiszabadul, német hagyomány szerint az ilyeneket mind falhoz kell állítani.” S a frissen szabadlábra helyezett Klart egy füst alatt belehelyezi Rosa Luxemburg, Karl Liebknecht és a nácizmus elleni harcban elpusztult kommunista mártírok sorába. (Ami ugyebár legalább akkora csúsztatás, mint amikor egy hazai internetes portál Christian Klart szimplán „újabb kommunista gyilkosként” bélyegzi meg.)

Maga a jogi eljárás voltaképpen megkérdőjelezhetetlen. A Klarra kiszabott hatszoros életfogytiglani, ám minimum huszonhat évi szabadságvesztés reális részének felfüggesztése nem kegyelmi aktus függvénye. Ilyen esetekben a büntetés letöltése után az eljárást annak idején lefolytató bíróság dönthet. Szemben a kegyelmi kérvénnyel – amelynek legalábbis jót tesz a meggyőző bűnbánat és a kooperatív magatartás –, a már csak „eszmei” fogság elengedéséhez a töredelmes tényfeltáró vallomás sem szükséges. Ezt a gesztust a jogállam voltaképpen önmagának teszi, azt bizonyítja vele, hogy a büntetés célja nem bosszúállás.

A halálos ítéletet jelképesen helyettesítő „hatszoros életfogytiglantól” akkor tekintenek el, ha a delikvens szabadon bocsátása nem fenyegeti a társadalmat, pontosabban, ha nem áll fenn a visszaesés veszélye.

Christian Klarról ez alighanem elmondható – neki egyszerűen nincs hova visszaesnie. A RAF-terror fölött végképp eljárt az idő. A jogi szabályozás persze nem old meg mindent. Ma, harminc év után is sok tisztázatlan mozzanat van a RAF körül – nem tudni például, ki adta le a végzetes lövéseket –, valamint homályos a német terrorizmus arab–palesztin logisztikai és pénzügyi háttere is. Az elemzés és a magyarázat most már valószínűleg a történészekre hárul.