Híradó-műsorvezetőből múzeumigazgató

Spera publicisztikát tanult a bécsi egyetemen, és már egyetemi éve alatt, 1978-tól dolgozott az ORF-nél. Később megkapta álmai állását, és washingtoni tudósító lett. Mégis, amikor a televízió vezetése nagyobb felelősséggel felruházott moderátort keresett az új szerkezetű híradóhoz, részt vett a képzésen és hamarosan képernyőre is került. Az elmúlt húsz évben jó párszor átszervezték a híradót, a kettős műsorvezetést egy időben az egyedüli moderátor váltotta fel, de akárhogyan is, Spera mindig képernyőn volt. Okos, higgadt műsorvezetése a nézők szívét is megnyerte, kétszer is kapott a közönségtől Romy-díjat.

A művészetek igen közel állnak hozzá: nemcsak személyes jó barátja Hermann Nitsch, a kortárs osztrák képzőművészet egyik legmarkánsabb képviselője, hanem ő szerkesztette a talán legszínvonalasabb kötetet is a sok vitát kiváltó alkotóról. Spera a bécsi zsidó közösséghez is szorosan kapcsolódik: évek óta rendszeresen ír a zsidó kultúrközösség Nu című folyóiratába.

A pályaváltoztatás szándéka nem volt könnyű döntés – nyilatkozta, hiszen a televízió ennyi év alatt második otthona lett. Az ORF igazgatója is sajnálja, hogy meg kell válnia egyik legképzettebb munkatársától, de örül a sikernek, s büszke arra, hogy Bécs Városa éppen egy televízióst választott a múzeum élére. Spera utódlásáról még nem döntöttek, önjelöltek vannak szép számmal, ám a választás nem lesz könnyű. Éppen most, amikor a nézőszám ijesztően csökken, nem mindegy, sikerül-e népszerű személyiséget találni a híradó vezetésére.

Ami Danielle Sperát illeti, ha fájdalmasnak is mondja a válást, minden bizonnyal bölcsen döntött. Bár soha fel sem vetődött, hogy levegyék a képernyőről, és Ausztriában nem is szokás a fiatalítás jegyében a szakértelmet háttérbe szorítani, tény, hogy a takarékosság ürügyén mostanában több népszerű tévéstől vált meg a vezetőség. A jövő kiszámíthatatlan. Másrészt Spera a képernyős munka mellett a szerkesztők érdekvédelmi felelőse, szószólója is volt, és – bár erről nem beszél – bizonyára elég keserűséget okoztak számára az utóbbi idők vitái a vezetéssel. Nem is elsősorban gazdasági kérdésekről, mint inkább a szerkesztői szabadság megnyirbálásának kísérleteiről.

Bécs zsidó múzeuma

Spera új posztján, amelyet jövő év július 1-jén foglal el, szeretne nagyobb közönséget vonzani a Zsidó Múzeum rendezvényeire. Ő maga tudja, milyen értékesek ezek, de nem tartja kielégítőnek a látogatottságot, és úgy érzi, tudna tenni valamit növelése érdekében. Elsősorban a nem zsidó látogatók felé nyitna.

A múzeum egyébként Európa hasonló intézményei sorában előkelő helyet foglal el.
A csinos kis belvárosi palota a Dorotheergasséban tizenhat évvel ezelőtt nyílt meg ebben a minőségében, mégpedig tekintélyes személyiségek jelenlétében. Az ünnepségre Bécsbe érkezett az épület egykori tulajdonosa, az Eskeles család leszármazottja, s ott volt Teddy Kollek, Jeruzsálem magyar származású, Bécsben nevelkedett volt polgármestere is.
Ilyen nyitóceremónia volt már az osztrák fővárosban. Bécs 1859-ben világelsőként létesített zsidó múzeumot, amely azonban 1938-ban annyi mindennel együtt megsemmisült. Sokáig nem jutott energia, idő és kedv a pótlásra. Pedig az alapokat Max Berger gyűjteményének megszerzése már a nyolcvanas évek közepe táján biztosította: ezt az anyagot 1990-től az Izraelita Hitközség épületében a közönség is megtekinthette.

Az önálló múzeum Helmut Zilk akkori polgármester szívósságának volt köszönhető. Ő hosszú hivatali ideje alatt (1984-1994 között) nagy gondot fordított arra, hogy tudatosítsa: Bécs és a zsidó kultúra elválaszthatatlan, s a város – az ország – számára pótolhatatlan veszteséget jelentenek a fasizmus által elűzött, meggyilkolt művészek, tudósok, kiemelkedő személyiségek. A kilencvenes évek elejére egyre több rendezvény, kiállítás dolgozta fel ezt a sokáig tabunak számító témát: Bécs mind többet szeretett volna megtudni – és tudatni - a sokáig szemérmesen „emigrációban elhunyt” megjegyzéssel illetett alkotókról és műveikről. Az operett városának lakói, akik máig büszkék e címre, rajonganak a nem egyszer gyanúsan magyar nevű szerzőkért, nagy színész egyéniségekért, a kabaré egykori sztárjaiért, dúdolják a bécsi dalokat, ismerik szövegüket.

Csak a nyolcvanas években fedezték fel - némi külső segítséggel - hogy mindennek zsidó gyökerei vannak, hogy a német nyelvből kicsit kilógó, mégis a köznyelv részévé vált szavak (mint a córesz) a jiddisből származnak. Lassan megszokottá vált, hogy rendszeresen hazahívnak Bécsből emigrált művészeket, köztük olyan világhírűeket, mint Billy Wilder, vagy Leon Askin. E látogatások alkalmat adtak az újabb „ismeretterjesztésre”. Hirtelen valósnak tűnt egy régi álom, a Schönberg-hagyaték hazahozatala; a meggyilkolt zsidó zeneszerzők máig népszerű filmzenéje nem csak fel-felcsendült kisebb fesztiválokon, de elmondták az igaz történetet is, nem volt már tabutéma Gustav Mahler operaigazgatói korszakának zsidó vonatkozása. S az sem, miért ment el Bécsből Sigmund Freud. Eközben gyűlt az anyag, hozták a magánszemélyek a háborús pusztításból megmaradt judaikákat, más emlékeket egy állandó gyűjteményhez.

Ezeknek a kincseknek tényleg kellett a hely. A Zsidó Múzeum harmadik emeleti vitrineiben ott vannak azok a vallási kegytárgyak, amelyeket az 1938-ban porig rombolt több mint kilencven ausztriai zsinagógából a lakosság segítségével sikerült átmenteni. Hogy valójában mi történt Bécs zsidóságával, arra a látogató a palota második emeletén a legkorszerűbb technikai megoldással feldolgozott kiállításon kap választ. A zsidó Bécs és az osztrák-zsidó kapcsolat történetét bemutató 21 transzmissziós hologram kép annak idején két példányban készült, így – lévén máig világszenzáció - az egyik garnitúra rendszeresen járja a világot: volt már Magyarországon is. A technikai bravúr olyanokat is vonz, akiket a téma kevéssé érdekel, de csodálja a háromdimenziós ábrázolást. Ennek köszönhetően a mondandó - az ausztriai zsidóság életének számos mozzanata -, sokakhoz eljut.
A különlegességet csak növeli, hogy az eredeti gyártó, a Kodak cég sem állít már elő ilyen nagyméretű - egyszer egy méteres - hologramokat, másrészt a módszert múzeumi - történeti vagy művészeti - ábrázoláshoz nem is igen használják, annak inkább az ipar területén van jelentősége. Pedig többet nyújt a történelmi ábrázolás tekintetében, mint a puszta tárgyak. Gondolkodásra késztet, mert az információ több szempont szerint jut át. A látvány függ attól, hogy az illető milyen szögből nézi - sőt, előfordulhat, hogy olyan pozíciót vesz fel, ahonnan nem is látszik semmi. Ez önmagában is utalás arra, hogy nincs egyféleképpen reprodukálható történelem, amit látunk nem a valóság, az ábrázolás többféle szűrőn át jut el a tudathoz. Az állandóan megtekinthető kiállítás célja elsősorban az, hogy gondolkodásra késztessen.

Múzeumbővítés

A Zsidó Múzeum 2000-ben filiálét kapott. Az újonnan felavatott emlékmű mellett, a Judenplatzon a Misrachi Házat, amely három teremben mutatja be a középkori Bécs zsidóságának életét. A látogató egyúttal betekintést nyerhet a középkorban lerombolt zsinagóga maradványaiba, ahogyan azt építkezés közben a régészek feltárták.

A téren áll az ugyanebben az évben felavatott holokauszt emlékmű, egy kifordított könyvtárépület, amely a fasizmus hatvanötezer osztrák zsidó áldozatának állít emléket, többféle jelképet egyesítve. Nem véletlen, hogy ennek avatását 2000-ben Ausztria nemzeti ünnepének előestéjére időzítették. A Város így kívánta jelezni, hogy amire itt emlékezni kívánnak, az a nemzet ügye, része az egész osztrák történelemnek. Nem véletlen a helyszín sem, amely önmagában is a zsidóüldözésre emlékeztet, s hatszáz év történelmét idézi fel. Rég– és közelmúlt keveredik itt a jelennel. Ez utóbbit a mai Bécs, az évente megrendezett zsidó kulturális fesztivál fő eseménysorozata képviseli: amióta áll az emlékmű, itt, e szomorú eseményekre emlékeztető helyre költözött az utcabál. A kifordított könyvtár alatt pedig megelevenedik a középkor.

A dorotheergassei épületben inkább képzőművészeti kiállításokat rendeznek, de gyakran kerülnek a tárlókba irodalmi, zenei dokumentumok. Alkotói és tematikus kiállítások váltják egymást, van, amikor a kettő egybeesik: fotóművész munkáin keresztül kap ízelítőt a közönség például a zsidó Bécs múltjáról vagy jelenéről. Ritkán látható Chagall-festményekkel éppen úgy kényeztették itt a látogatót, mint például átfogó zenei kiállításokkal. A Quasi una fantasia volt ilyen: arról szólt, hogy milyen szerepet játszottak a zsidó alkotók és mecénások a város századfordulós zenei életében, hogyan határozták meg a fejlődés irányát. Gustav Mahler, Arnold Schönberg, Kálmán Imre is ott volt a bemutatott alkotók között. Az antiszemitizmus témakörét többször is feldolgozták, de érdekes élmény volt például a tel-avivi Gross család gyűjteményén keresztül a diaszpóra életébe bepillantani, ismerkedni különböző égtájakon épített zsinagógák hasonlóságaival és eltéréseivel. A kiállításokat szinte mindig esti rendezvények kísérik, előadások, zenés estek, közönségbeszélgetések. Danielle Spera kialakult szokásokat és törzsközönséget is átvesz az elődtől. Karl Albrecht-Weinberger 1998-ban aláírt szerződése jövő év június 30-án jár le.