Hetvenöt éve bombázták szét Pearl Harbort
Pearl Harbor hadüzenet nélküli bombázásával csaknem egyidejűleg olyan esemény történt az európai keleti fronton, amely a második világháború történetében ugyancsak fordulópontnak tekinthető. 1941. december 5–6-án a Georgij Konsztantyinovics Zsukov hadseregtábornok és Szemjon Konsztantyinovics Tyimosenko marsall vezényelte szovjet csapatok Moszkva alatt ellentámadásba mentek át a fővárost közvetlenül fenyegető, addig sikeres német erőkkel szemben, és több mint száz kilométerre visszavetették őket. A két hadművelet színhelyét egymástól sok ezer kilométer választotta el, azok háttere mégis szorosan összefüggött egymással.
Október közepétől a Vörös Hadsereg csapatai utolsó erejükből tartották a frontot a Kremlt már távcsővel figyelő németek ellen, Moszkva eleste szinte elkerülhetetlennek tűnt. December 6-án reggel aztán az óriási veszteségeket szenvedett, leharcolt, fizikailag, de részben morálisan is legyengült szovjet erőket friss, fegyverrel, lőszerrel, téli felszereléssel kitűnően ellátott, jóllakott katonákból álló csapatok váltották fel a lövészárkokban, és egyszerűen elsöpörték a Moszkvát ostromló ellenséget. A Távol-Keletről átdobott kilenc érintetlen lövész- és két lovashadosztályt, továbbá hat harckocsizó dandárt az előző napokban vagonírozták ki a főváros közelében. Ezek a csapatok már hónapok óta a főparancsnokság rendelkezésére álltak, Sztálin azonban – egy Mandzsúriából kiinduló japán szárazföldi támadástól tartva – nem merte őket távol-keleti állomáshelyükről kimozdítani. Október közepére-végére azonban a Tokióban működő szovjet rezidens, Richard Sorge, de más hírszerzői források is arról győzték meg Moszkvát, hogy a japánoknak – legalábbis egyelőre – eszük ágában sincs a Szovjetunió ellen hadba lépniük, mert az Egyesült Államokat készülnek megtámadni, és erőiket a Csendes-óceán térségére összpontosítják.
Valóban így történt. Az 1905-ös orosz–japán háborúban, majd az első világháborúban győztes, Mandzsúriát és Kelet-Kína nagy részét a harmincas években, Francia Indokínát 1940-ben meghódító Japán ekkor már azt tervezte, hogy maga veszi át az Egyesült Államoktól a Csendes-óceán térsége fölötti dominanciát. Hadba lépését az amerikaiak által bevezetett olajembargó felszámolásának szükségessége is sürgette. Így született meg a terv az Egyesült Államok csendes-óceáni flottájának megsemmisítéséről. A tengeri-légi hadművelet kezdeményezője Jamamoto Iszoroku tengernagy volt, a részleteket Genda Minoru ezredes dolgozta ki.
A japán kézen lévő Kuril-szigetektől 1941. november 26-án indult el a hat repülőgép-hordozóból, két cirkálóból, három tengeralattjáróból és nyolc tartályhajóból álló 1. Japán Flotta. A kötelék a szokásosnál északabbra húzódó útvonalon, teljes rádióhallgatásban közelítette meg Hawaiit, amely a 19. század végétől az Egyesült Államok külbirtoka volt. A szigetcsoporthoz tartozó Oahu egy, a szárazföldbe mélyen benyúló zárt öblében, Pearl Harborban (a Gyöngy-kikötőben) működött az amerikaiak csendes-óceáni erőinek főparancsnoksága és legjelentősebb haditengerészeti támaszpontja. December 7-én, vasárnap a kikötőben és a közeli légibázison még mindenki mélyen aludt, amikor az öböl bejáratához közel egy járőröző amerikai romboló egy japán felderítő törpe-tengeralattjárót észlelt és semmisített meg. Nem sokkal később az egyik amerikai radarállomás szolgálattevői közeledő repülőgép-kötelékre figyeltek fel, de azt a kontinensről várt saját B–17-eseiknek vélték.
Ekkor már a levegőben volt az a 180 japán harci gép, amelyek az akkor a Pearl Harbortól 440 kilométernyire tartózkodó hordozókról szálltak fel. Majdnem a cél fölé érve jelentette Fucsida Micuo alezredes, a bombázókötelék parancsnoka, hogy a meglepetés sikerült. Immár a rádióhallgatást megtörve kiáltotta diadalmasan, háromszor is az éterbe a kódszót: Tora... tora... tora. (A szó japánul tigrist jelent.) Helyi idő szerint 7 óra 55 perckor csapott le a bombázó és torpedóvető gépek első, majd hamarosan a második hulláma is az öbölben kikötött amerikai hadihajókra és a közeli légibázisra. A légvédelmi tüzérek későn nyitottak tüzet a támadókra, a 202 amerikai vadászgépnek, akárcsak az akkor érkező B–17-eseknek jóformán esélyük sem volt a váratlanul támadó túlerővel szemben.
A következő másfél óra alatt az Egyesült Államok elveszítette négy csatahajóját, míg három másik csatahajója, három cirkálója és három rombolója súlyosan megsérült, 188 repülőgépe megsemmisült. 2403 amerikai katona halt hősi halált, 1178 megsebesült. A támadók vesztesége ehhez képest elenyésző volt. Az elesettek emlékét őrző márványtáblán e sorok írójának sikerült felfedeznie egy minden bizonnyal magyar származású tengerészgyalogos, Theodore S. Szabo nevét.
Az Egyesült Államok szervezettségének és ipari kapacitásának köszönhetően a megsérült hadihajókat néhány hónap alatt kijavították, a csendes-óceáni flottát újabb hadihajókkal egészítették ki, és jelentős légierőt, valamint jól kiképzett tengerészgyalogos erőket vezényeltek a térségbe. Mindennek eredményeképpen már 1942 nyarától – mint az Guadalcanalnál, Midwaynél, később a Fülöp-szigeteknél is kitűnt – átvették a kezdeményezést a japánoktól. 1945. szeptember 2-án Japán kapitulált. A Tokiói-öbölben horgonyzó USS Missouri fedélzetén a győztes Douglas MacArthur tábornok és Chester Nimitz tengernagy jelenlétében Sigemicu Mamoru külügyminiszter és Umezu Josidzsiro főparancsnok aláírta a Japán feltétel nélküli megadásáról szóló okmányt.
Különbözőképpen alakult a Pearl Harbor elleni orvtámadás felelőseinek sorsa. Jamamoto tengernagy repülőgépét az amerikaiak még a háború alatt lelőtték, az admirális életét vesztette. Nagumo Csúicsi altengernagy, az orvtámadást végrehajtó flottacsoportosítás parancsnoka az Egyesült Államok hadi sikerei láttán harakirit követett el. Genda, a Pearl Harbor elleni támadás tervének kidolgozója a háború után a japán légierő vezérkari főnöke és parlamenti képviselő lett. Fucsida alezredes, a kikötőt bombázó légi kötelék parancsnoka a második világháborút követően lelkészként tevékenykedett az Egyesült Államokban.
Több hadtörténész állítja, hogy Franklin D. Roosevelt elnöknek különböző hírszerzői forrásokból pontos értesülései voltak a Pearl Harbor ellen készülő japán támadásról, de nem akadályozta meg, mert ezzel akarta meggyőzni a vonakodó amerikai közvéleményt a Japán elleni hadba lépés szükségességéről. Ezt a feltevést azonban eddig senkinek sem sikerült meggyőzően bizonyítania vagy cáfolnia.
