Hazaárulózás, nácizás – A török nép szavaz

A népszavazásra azért van szükség, mert a kormányzó Igazság és Fejlődés Pártjának (AKP) törvénytervezete nem kapta meg a szükséges parlamenti többséget az alkotmány módosításához. Az igen szavazatok többségével a mai parlamenti köztársaság egyszemélyes, elnöki demokráciává alakulhat. Az öt évre választott államfő joga lenne a miniszterek, bírák és más állami főtisztviselők kinevezése, ő terjesztené be a költségvetést. A hatszáz főre növelt nemzetgyűlés jogosítványait visszavágnák. Az elnököt csak a képviselők háromnegyedének indítványára lehetne leváltani, ha az indok hazaárulás, s azt még a korábban az elnök által kinevezett bíróságnak is jóvá kellene hagynia. Az elnök feloszlathatná a nemzetgyűlést, s neki magának a jövőben nem kellene pártonkívülinek lennie.

Az AKP és maga Erdogan is elkeseredetten harcol a népszavazási győzelemért. Az utóbbi időben több kudarc érte a rendszert. Megfeneklett először is a közeledés az Európai Unióhoz, elsősorban a tekintélyuralmi módszerek, a sajtószabadság megnyirbálása és más szabadságjogok korlátozása miatt. Viszont a török rendszer vad Nyugat-ellenes agitációba kezdett. A jogkorlátozó fordulat szoros összefüggésben áll Erdogan és Fethullah Gülen szakításával. Az elnök a korábban őt támogató hitszónok és mozgalma ellen fordult. Gülen híveit vádolják a puccs szervezésével, letartóztatják őket, tulajdonukat elveszik, ezreket tartanak közülük börtönben. A második kudarc, hogy megállt és visszafordult a rendezési folyamat a szeparatista Kurd Munkáspárt gerilláival, újra kitört a pusztító helyi háború Délkelet-Törökországban, sőt átterjedt Szíriára is. Harmadszor pedig csődöt mondott Erdogan törekvése, hogy mintakép, vezető erő legyen az arab és a közel-keleti muszlim világban. Szí­­riai politikája teljes kudarc, s erős a gyanú, hogy a török állam támogatta és fegyverezte fel eleinte az ottani szélsőséges, dzsihadista erőket.

MTI/EPA/Sedat Suna

Törökország belpolitikai zaklatottsága okozza az elhidegült viszonyt NATO-szövetségeseivel, legfőbb ­uniós gazdasági partnereivel is az utóbbi években. Erdogan, aki Európa-konform reformokkal és Nyugat-barát iszlám demokrataként kezdte, most Nyugat-ellenes vezérként kampányol a térségben. Ennek volt a megnyilvánulása az a háborúskodás, amelyben azokat az EU-országokat támadta, amelyek nem engedték, hogy pártja és miniszterei nagygyűléseket tartsanak a városaikban. Erdogan a nyugati kormányok lenácizásával válaszolt. „Európa romlott kontinens, többé már nem a demokrácia központja, hanem a nácizmusé. A szélsőjobboldaliak rángatják a kormányokat” – mondta április 6-i beszédében. A diplomáciai csatározás rövid volt, a törökök semmit sem értek el, de azért folytatódik az üres fenyegetőzés.

Kampány Pesten

Ennyien vagyunk – mondja szabadkozva az ismerős üzletember a hetvenes években épült művelődési házban. Keleti büfé, sok gyerek rohangál az asztalok között, árad az erősítőkből a dübörgő zene. Másfél százan ünnepeljük kicsi késéssel a nawrozt, az új nap, a tavaszi napforduló ünnepét. A kurdok elődeik, a médek államalapítását kötik ehhez a naphoz, amikor legyőzték az asszírokat. Szép történet. Lehetnének itt számosabban is, de a többiek most is dolgoznak az éttermekben, kapok újabb mentegetőzést. A falon különféle kurd szervezetek zászlai, régen láttam ennyi vörös csillagot. A közönség hallgatja a zenét, nézzük a népi táncokat. Körtáncot jár a külföldről érkezett diákegyüttes, a kurdoknál emancipáció van, fiúk és lányok összekapaszkodnak. Fájdalmas dalokat énekel egy gitáros hegedűkísérettel. Megtudom, hogy a bárd két testvérét veszítette el a harcokban. Külföldről jött az ünnepi szónok. H., hivatásos politikus, a beszédében nemcsak a 2600 éves dicső múltról, de a kurdok mai vezetőjéről, szavajárása szerint elnökéről, a 18 éve egy börtönszigeten raboskodó Abdullah Öcalanról beszél. Több képről is ő néz ránk a falakról. Szól a török alkotmányügyi népszavazásról is. Azt is megtudom, hogy Erdogan fanatikus hívei megfélemlítik a nem külföldön élő híveit. Voksoljanak mégis nemmel – biztatja a jelenlévő török állampolgárokat.

Nyilvánvaló, hogy a kirohanásokkal az AKP csak újabb szavazatokat akart szerezni a nacionalista és szélsőjobb­­ol­­dali táborból. Murat Yetkin, a Hür­­ri­­yet publicistája azt állítja, hogy a közvélemény-kutatások szerint a nem és az igen táborai között alig van különbség, s ebben a helyzetben az AKP-nak offenzívát kell indítania az utolsó napokban. A Nyugat-ellenes retorikával a nacionalista MHP párt táborát akarják megkörnyékezni, amely általában a szavazók tíz százalékára számíthat. Az MHP elnöke, Devlet Bahçeli az igen mellé állt, de pártjának több vezető személyisége és városi, képzettebb szavazói ellenzik Erdogan hatalmának erősítését. Ezeket a rétegeket kellene a nacionalista vonallal megnyerni. Bahçeli több gyűlést is tartott az igen szavazatokat szorgalmazva, de olyan vidékeken, amelyek eddig is Erdogan mellett álltak.

Az AKP másik kiemelt célja a délkelet-törökországi, nagyrészt kurdok lakta terület megnyerése lenne. Itt az elmúlt hónapok katonai terrorja sok várost lerombolt, emberek ezrei haltak meg. A kurd kérdésre összpontosító balközép Népek Demokratikus Pártja (HDP) legtöbb vezetőjét letartóztatták terrorizmus vádjával. A párt szervezetten lép fel a nem szavazatok mellett. A kurdellenes harcok következtében félmillió ember kénytelen volt elhagyni a lakhelyét. Ezek közül sokan nem kerültek fel új ott­­ho­­naik­­ban a választói névjegyzékbe, ami akár 1-1,5 százalékos veszteséget is okozhat a nem táborának.

MTI/EPA/Tolga Bozoglu

Erdogan emberei újból és újból azzal állnak elő, hogy aki nemmel szavaz, az terrorista. Yetkin rámutat arra is, hogy az elnöki rendszert sokan úgy fogják fel, mintha az a világi állam további rombolását jelentené, s ennek elsősorban a városi, képzettebb női rétegek látják kárát. Az AKP most megpróbálja ezeket a női szavazókat meggyőzni, elsősorban az ország égei-tengeri partvidékének erősen nyugatias nagyvárosaiban. Az igen és a nem tábora túllép az eddigi politikai táborokon Yetkin szerint. A legnagyobb ellenzéki erő, a balközép, világi Köztársasági Néppárt (CHP) a szavazatok 25-26 százalékára számíthat általában. Az elemző a közvélemény-kutatások eredményei alapján arra jut, hogy ebből a közegből alig egy százalék lehet, aki igennel szavazna. Az AKP számára viszont komoly veszteséget jelenthetnek a saját „szakadárjai”. Neki is vannak képzett, nagyvárosi szavazói, akik nem értenek egyet a hatalom túlzott koncentrációjával. Az ingadozók a tábor 2-4 százalékát teszik ki, ami sokat számíthat a fej fej melletti választási végharcban, állítja az elemző.

Birodalmi gondolatok

Isztambul főutcája. Egy éve még az orosz konzulátust védte nagy erőkkel a rendőrség, most, pár méterrel arrébb, a holland külképviseletet kordonozták körbe. Sok váratlan dolog ért minket eddig, de a java még most jön. Itt a referendum. A kérdés megosztó, hónapok óta érvekkel és ellenérvekkel van tele a sajtó, plakátokon és szórólapokon győzködnek minket. Ismert zenészek, irodalmárok, színészek is elmondják a véleményüket, mindenki erről beszél a buszon, a mecsetben, az egyetemen. Igen vagy nem?

Kormánypárti ismerőseim legtöbbje szerint azért van szükség új alkotmányra, mert annak révén csökken a bürokrácia, ezáltal pedig elsősorban a választópolgárok élete lesz egyszerűbb. Idealistább társaik azt is hozzáteszik, hogy az új rendszer az egykori Ottomán Birodaloméhoz lesz majd hasonló, amely több mint hatszáz évig szerintük az egész világot irányította, s így hétfőn már egy, az egész világot irányító Törökországban ébredhetek fel. Mások azzal érvelnek, hogy ha a Nyugatnak nem tetszik, akkor az csakis jó lehet.

Volt egy városi legenda, hogy a trianoni békét csak száz évre írták alá. Ehhez hasonló elméletek Törökországban is léteznek, és a kampányban kiemelt helyen szerepelnek. Az egyik verzió szerint az első világháborút lezáró sevres-i szerződés száz év alatt lejár, így hamarosan jogosan visszavehetik Szíriát, Irakot, a görög szigetvilágot és Bulgária egy részét. A másik elmélet egy kicsit eltér ettől: a szerződés szerint Törökország megszűnik létezni, s a helyén létrehozzák az Új Bizánci Birodalomat. A két elmélet hívei sokat vitáznak egymással, de egyben egyetértenek: mindkét esetben csak az elnöki rendszer tud segíteni. Ha Törökországban nem lesz erős központi hatalom, nem tudja visszaszerezni száz éve elvesztett területeit. De az Új Bizánci Birodalomtól sem tudná más megmenteni a török népet, mint Recep Tayyip Erdogan.

Ellenzéki barátaim hetek óta kérdezgetik, mennyire nehéz megszokni egy idegen országot. Sokan fontolgatják, hogy elhagyják az országot, ha sikeres lesz a kormány terve. Bár a köz­­vélemény-kutatások szerint mindkét tábor 50 százalékos támogatottsággal bír, az alkotmánymódosítást ellenzők mégis apatikusak. Az optimistábbak viszont abban reménykednek: ha sikerül is a kormány terve, de a szavazók azt látják, hogy Törökország mégsem lett a világot vezető nagyhatalom, akkor a két év múlva esedékes közvetlen választásra már kiábrándulnak Erdoganból.

Az alkotmánymódosítás révén az eddig nagyfokú autonómiát élvező hadsereg az államfő irányítása alá kerülne. Ilyenre a Török Köztársaság történelmében eddig még nem volt példa. Ezzel elsősorban egy esetleges katonai puccsot szeretnének kivédeni. Erdogan tizennégy éve irányítja különböző pozíciókban az országot, ezzel az ország történetének második leghosszabb ideig hatalmon lévő vezetője. Ha sikerül a terve, még tizenkét éven keresztül maradhatna hatalmon. Ez azt jelentené, hogy Törökország történelmében a Kemal Atatürk fémjelezte politikai fejezet végleg lezárulna.

Billay Gábor