Hatalom és egyéb dolgok – Indonézia Belgiumban

Mivel néhány szót tudtam csak indonézül, magyar–indonéz szótár pedig még nem létezett, a Gorkij könyvtár olvasótermében egy orosz–indonéz nagyszótár segítségével ütöttem össze a szöveget. Abban bíztam, hogy a nyelvtan valóban olyan könnyű, mint ahogy azt a tanár úr, a „tuan guru”, erre jól emlékszem, magyarázta, s a mechanikusan egymáshoz rakott szavakból értelmes szöveg keletkezik.

Egy-két hónappal később levelet kaptunk a budapesti indonéz nagykövetségtől. „Kaptunk”, mert édesapám ugyanazt a keresztnevet viselte, mint én, igaz, ő doktorátussal az elején. Felbontva aztán kiderült, hogy a levél nem neki, hanem nekem, a tizenöt éves srácnak szólt. Az írásom megjelent az indonéz lapban, egy példány a nagykövetséghez is eljutott, ők pedig behívtak, hogy néhány kedves szó kíséretében kezembe nyomják az újságot. Talán valami ajándékot is kaptam, amire már nem emlékszem. És persze baráti biztatást, hogy folytassam az indonéz nyelv tanulását, amit sajnos nem fogadtam meg. De azt megértettem, vagy inkább megéreztem, hogy a nyomtatott írásnak ereje van. Még egy tinédzserfiú nyilván primitíven megírt levele is hatni kezd, önálló életet él, valakiknek fontossá válik, ha kinyomtatják.

Több évtized után Indonézia most Belgiumban jött szembe velem. Itt kétévente rendezik meg az Europalia nevű művészeti fesztivált, amelynek idén Indonézia a vendége. A fesztivál nevéből eredően kezdetben egyes európai országok kultúráját, történelmét mutatta be, Magyarország például 1999-ben került sorra. A rendezvény 2007-ben lépett túl a kontinens határain, így mutatkozott be Kína, Brazília, India, két esztendeje Törökország és most Indonézia. Az Europalia hagyományosan gazdag és szerteágazó művészeti rendezvény. Beletartozik jó néhány kiállítás, nemcsak Brüsszelben, hanem más belga városokban is, sor kerül számos koncertre, filmvetítésre, közéleti vitafórumra, és még szabadtéri installációkat is felállítanak. A fesztivál plakátjai három hónapig mindenütt láthatók, így a meghívott ország vizuálisan állandóan jelen van a belga hétköznapokban.

A kétszázhatvanmillió ember lakta, csaknem húszezer szigetből álló ország kultúrája és történelme elválaszthatatlan a tengertől és a hajózástól. A La Boverie, Liège városának merész modernséggel felújított múzeuma Archipel (Szigetvilág) címen az indonéz civilizáció és a tenger ősidőkre visszanyúló kapcsolatát mutatja be. A szigetek lakói maguk ácsolta csónakokkal, kisebb, majd nagyobb hajókkal érintkeztek egymással. De hajón jutottak el a hindu, a buddhista, az iszlám vallás tanai és kegytárgyai is a szigetvilágba, ahogy így érkeztek a békés betelepülők és a hódítók is. A kiállítás legszembetűnőbb tárgya egy nagy, fából kézzel ácsolt hajó, amelyet az indonéz mesterek a helyszínen építettek meg. A gyarmati időkben szokás volt, hogy a nyugati múzeumokban Európába hurcolt, élő bennszülötteket is kiállítottak. Ezt ma már megalázónak, embertelennek érezzük, ezért a hajót a nyilvánosság kizárásával építették meg az indonéz munkások, de videón nyomon követhetjük a munkájuk néhány látványos epizódját.

A brüsszeli Bozar hagyományosan az Europalia legfontosabb helyszíne, itt két nagy kiállítást rendeztek. Az Ősök és rituálék az indonéz szigetvilág hitvilágát, ősi törzsi szokásait és vallásait mutatja be. A ma Indonéziának nevezett terület legmélyebben gyökeredző hagyománya a halottak kultusza. Az ősi Toraja kultúra követői időnként kiásták, megmosták, rituális ruhába öltöztették és közszemlére tették a halottaikat, és fontos döntések esetén tanácsokat is kértek tőlük. Ezt tették egyébként egy óceánnal odébb az inkák is Dél-Amerikában. A hagyomány erejét bizonyítja, hogy a halottkultusz elemeit minden, a szigetvilágot meghódító nagy vallásba belecsempészték. Még a helyi iszlámban is megjelennek bizonyos elemei, míg a hindu és a keresztény hit követői egyes vidékeken egyértelműen szinkretista módon, vagyis elegyítve követik az ősi rítusokat a névleges vallásuk szokásaival. A maszkok, szobrok, fejdíszek, ősi fegyverek és kegytárgyak elképesztő gazdagságban sorakoznak a termekben. Nem kell szakértőnek lennünk ahhoz, hogy magunk is észrevegyük, miként öröklődnek át az ősi motívumok az újabb és újabb hódítók hozta vallásokba, azok tárgyi kultúrájába.

Mert hódítókból igencsak kijutott az indonéz szigetvilág lakóinak. Hindu, buddhista és később muszlim telepek, királyságok váltogatták egymást, aztán a 16. századtól kezdve megjelentek a portugál, a brit és a holland gyarmatosítók is. Indonézia a 19. században lett holland gyarmat, és a második világháborús japán megszállás után Hollandia még erőszakos eszközökkel próbálta meg helyreállítani az uralmát az óriási terület felett. Indonézia függetlenségét végül 1949-ben kiáltották ki. A Hatalom és egyéb dolgok című kiállítás indonéz és részben holland művészek alkotásain keresztül mutatja be az elmúlt kétszáz esztendő történelmét. Érdekes egymás mellett látni ugyannak a történelmi eseménynek a szinte népmesei, legendaszerű helyi és tárgyilagosan dokumentarista holland feldolgozását egy-egy festményen, filmen, szóbeli visszaemlékezésben. Egy külön terem idézi fel a korai függetlenségi mozgalmakat és a holland gyarmatosítók által felállított büntetőtelepek világát. Mivel a látogatók jelentős része holland anyanyelvű flamand, néhány teremmel odébb sokan némi nosztalgiával hallgatják az indonéziai holland rádió utolsó adását.

A kiállítás tisztességesen megemlékezik a szörnyű 1965-ös népirtásról is. Ebben az esztendőben a szélsőjobboldali tisztek vezetésével sok százezer kommunistát vagy annak minősített egyszerű embert mészároltak le Indonézia-szerte. A CIA szigorúan titkos dokumentuma a sztálini, a náci és a maóista népirtáshoz hasonlónak minősítette ezt a vérengzést. De mivel kommunisták voltak az áldozatai, a nyugati (és a magyar) közvélemény szinte semmit sem tud róla. A kiállítás felidézi azoknak az asszonyoknak a sorsát is, akik hosszú éveket töltöttek a rezsim börtöneiben a baloldallal történt véres leszámolás után. A kíméletlen erőszak nem csak a kommunistákat sújtotta, a vérfürdőt kihasználva a helyi milíciák rengeteg kínait is meggyilkoltak, akiknek egyetlen „bűnük” a szerény jólétük, prosperáló vállalkozásuk volt.

Az Europalia egyik kiállítását a belga határokon túllépve Amszterdamban, a múzeumként funkcionáló Oude Kerkben, a belváros egyik legszebb templomában rendezték meg. Bár a függetlenség kikiáltása óta csaknem hetven esztendő telt el, Indonézia emlékként és megannyi bevándorló család őshazájaként ma is jelen van a holland társadalomban. És a gasztronómiában is. A rijsttafel (szó szerint rizsasztal) nevű étel a hollandosított indonéz konyha talán legfinomabb fogása, minimum tizenegy, de olykor negyven különböző falatkát tartalmaz egyetlen adagja.