Három gyermeke azonnal szörnyethalt a nyolc közül

A három hétig tartó gázai hadművelet végén mindkét fél azt bizonygatja, hogy a harc az ő győzelmével végződött. Ki-ki megítélheti, melyikük állítása van közelebb a valósághoz. Mindenesetre tipikus közel-keleti jelenség. Így volt ez az 1973. évi izraeli-egyiptomi háború után, valamint a 2006. évi libanoni háború után is. Talán nem is olyan nagy baj: könnyebb engedményeket tenni és megegyezésre jutni, ha mindkét fél győztesnek érzi magát – lásd az egyiptomi-izraeli békeszerződés hátterét.

A háborúnak vannak azonban vesztesei is: nagyon sok, ártatlan vesztese, mindkét oldalon. És vannak, akik mindkét oldalnak a vesztesei.

Kinek a vesztesei például Galja Popok 27 éves izraeli asszony Felső-Názáretből és gyerekei? Galja tizenegy évvel ezelőtt ismerkedett meg jövendő férjével, a most 31 éves Rami Kadarával, aki Izraelben dolgozott. Galja már terhes volt, amikor megtudta, hogy jövendőbelije nem izraeli, hanem gázai arab – de már késő volt visszakozni. Egy ideig Izraelben éltek, de miután Rami nem kapott munkavállalási engedélyt, a gázai Bejt Lahijában telepedtek le. Egymás után jöttek a gyerekek, szám szerint hat, Galija mégsem szokta meg az új környezetet és férje családját. Három gyerekével visszaköltözött Felső-Názáretbe, férje három kislányukkal Bejt Lahijában maradt.

A háború 14-ik napján gránát csapódott házukba Bejt Lahijában, két perccel később még egy, Rami Kadara életét vesztette. A három lány a nagyapjuknál maradt. „A háború egész ideje alatt nem hunytam le a szememet. Egyszer sem sikerült elaludnom – mondja Galija. – Értik maguk, mit jelent, hogy három lányom a gázai övezetben van?” Amikor értesült férje haláláról, telefonált az apósának (a telefon a harcok idején is működött), és kérte, vigye a lányokat Erez határátkelőhelyre, hogy együtt lehessen velük. Az após azt mondta, inkább ő neveli fel a lányokat. És különben sem mehet Erezbe – ha úgy tetszik, jöjjenek az izraeli katonák Bejt Lahijába, és vigyék magukkal a lányokat. Erre a „hadműveletre” azonban a hadsereg nem volt hajlandó, és még egy izraeli miniszter közbenjárása sem segített. A kétségbeesett anya most Felső-Názáretben várja Gázában maradt gyerekeit.

És kinek a vesztese dr. Az-a-din Abu el-Ajis orvos három lánya? Őket az izraeli sajtó nagy része is saját halottainak tekinti. Dr. El-Ajis a Dzsabalija menekülttáborban él családjával, de évek óta egy izraeli kórház szülészetén dolgozik. A „boldog békeidőkben” (mert voltak nyugodtabb időszakok is) naponta bejárt Dzsabalijából a 40 kilométerre lévő kórházba; később szobát bérelt Izraelben, és csak a hétvégeket töltötte családjával. Amikor hazaérkezett, fia gyakran így fogadta: „Ezen a héten nem voltak támadások.”

Ezúttal viszont másképp alakultak a dolgok. Az orvos háza két telitalálatot kapott, nyolc gyereke közül három lánya a helyszínen szörnyethalt. Dr. El-Ajis az újságírókkal a munkahelyén, az izraeli kórházban beszélt. Tökéletes héber nyelven. „Szavamra mondom, nem volt fegyver a házamban, sem a közelében. A környékről nem lőttek ki rakétákat. A lányaim ártatlan áldozatok. És én mégis azt mondom: nem akarok háborút, nem akarok bosszút. Békében kell élnünk egymással.”

A Haaretz levelezési rovatában így válaszolt neki dr. Mose Vardi izraeli orvos: „Béke veled, dr. Az-a-din Abu El-Ajis! Mint ember, mint apa, mint kolléga írok neked, fájdalomtól sújtva. Engedd meg, hogy megöleljelek, úgy mint olyan embert, akinek az élete összeomlott, és nem léteznek számára vigasztaló szavak.”

Paradoxon, de ezek szerint vannak, akiket a háború áldozatai közelebb hoztak egymáshoz. Nem mindenkit természetesen. Mert vannak palesztinok, akik ujjonganak, ha egy rakéta izraeli házban robban fel. És vannak másfajta izraeliek is. Például az az asszony, aki szerint „szégyen és gyalázat, hogy olyan szemét palesztinokat, mint dr. Ajis, nyilatkozni engednek a kórházban, ahol sebesült izraeli katonákat ápolnak”.