Hány terrorista sejt működik Európában?

ACZÉL ENDRE írása

Március 22. egy keddi nap volt. A megelőző pénteken a belga rendőrségnek sikerült letartóztatnia a múlt novemberi párizsi terrortámadások (130 halott, 368 sebesült) szervezésében és végrehajtásában fő-fő gyanúsítottnak számító, 26 éves Salah Abdeslamot, akinek korábbi állandó lakhelye egyébként Brüsszel egyik „lepukkant” elővárosában, Molenbeekben volt. Egy kicsit riasztó, hogy Abdeslamnak négy hónapon át sikerült menedéket találnia magában Molenbeekben, pár saroknyira gyermekkori otthonától. Feltételezhetően barátok és szomszédok rejtegették, amíg csak egy rokon „be nem köpte”, hol bujkál. Ennél a cinkos rokonszenvnél is riasztóbb azonban, hogy a címet a rendőrség már december óta ismerte, csak épp nem tett semmit. „Adminisztratív hiba” folytán. Tudniillik a „füles” egy kisváros, a Brüsszel közeli Mechelen rendőrségéhez futott be, onnan azonban valamilyen különös ok folytán – a helyiek nem tartották elég meggyőzőnek? – nem jutott el a terrorizmusellenes különítményhez. Valahol elakadt a rendőrségi láncban, és mire az illetékesekhez eljutott, már márciust írtunk.

Egy további rejtély, hogy péntek és kedd között, amíg Abdeslam a rendőrök fogságában volt, a nyomozók csak egyetlenegyszer hallgatták ki a marokkói hátterű, belgiumi születésű, francia állampolgárságú férfit – akit egyébként az Europol (az unió bűnüldöző hatósága) nemcsak körözött, hanem Európa első számú közellenségének minősített –, és akkor is csak egy órán át. Mondván, hogy műtét után van (elfogása közben lábon lőtték, kórházba kellett vinni) és nagyon fáradt. Holott a lakás, amelyben meghúzta magát, tele volt robbanóanyaggal és bombagyártáshoz szükséges kellékekkel, tehát a nyomozóknak tudniuk kellett, hogy Abdeslam és bűntársai készülnek valamire. Egy nyers sajtóvélemény szerint illett volna „kiverniük” belőle, hányan vannak a sejtben, amelyet ő irányít, kik ők és mit akarnak.

Beszélt helyette nem kisebb férfiú, mint Erdo?an török elnök. Ő ugyanis – egy nappal a merényletek után – arról tájékoztatta a sajtót, hogy országa már a múlt nyáron értesítette a belga hatóságokat két dzsihadista („szent háborús harcos”) letartóztatásáról és deportálásáról. Ez a két férfi nem volt más, mint Ibrahim és Khalid Bakraoui; egyikük a repülőtéren, a másik a metróban hajtott végre öngyilkos robbantást. Mindketten belga állampolgárok voltak (nem migránsok). Sajnos azonban, fűzte hozzá a török állam feje, „figyelmeztetésünk dacára a belga hatóságok képtelenek voltak a terrorkapcsolat nyomára bukkanni”.

Brüsszelben lemondott a belügy- és az igazságügy-miniszter is – ám a miniszterelnök egyik lemondást sem fogadta el, mert a politikai villongásokkal tarkított vallon–flamand ellentétek miatt Belgiumban nincs nehezebb dolog, mint (új) kormányt alakítani.

Az elmúlt egy hétben gőzerővel folyt a brüsszeli központú Párizs–Brüsszel-sejt felgöngyölítése. A rendőrök (terrorelhárítók) 18 embert vettek őrizetbe több országban: valamennyiükkel szemben az a gyanú áll fenn, hogy valamilyen módon segédkeztek az Abdeslam-csoportnak. A kérdés most már az, hogy hány ilyen sejt működhet Európában. Becslések ötven és száz közé teszik azoknak a számát, akik a szíriai, iraki, afganisztáni polgárháború elől százezerszám menekülők közé vegyülve európai – általában schengeni – területre jutottak be, és akik, immár az ISIS által „megvilágosítva” és kiképezve, pénzzel és papírokkal felszerelve csatlakoztak az Abdeslam-féle „őshonos” dzsihadistákhoz. A szám nem nagy, inkább azt mondanám, indokoltan alacsony. Ugyanis az ISIS nem múlt nyár óta létezik. Amióta csápjait Irakból kiterjesztette a polgárháborús Szíriára, abban volt érdekelt, hogy harcosokat toborozzon magának Európa megtérített moszlimjai (és nem csak moszlimjai) közül. Felfogásom szerint léte első éveiben potenciális terroristák, sőt gyilkosok importjában, nem pedig exportjában volt érdekelt. Egyetlen terrormerénylet sem fűződött a nevéhez Európában, miközben szorgalmasan gyilkolta a szíriai kisebbségeket (keresztényeket, jazidikat, kurdokat és persze a síitákat, lévén ő maga a szunnita vallásfelekezet legszélsőségesebb – egyébként szaúdi ihletésű – szárnyának képviselője).

Gyanús az a sietség, ahogyan az ISIS a párizsi, majd a brüsszeli robbantásokért saját magát tette – undorítóan diadalmas közleményekben – felelőssé, tudniillik addig az al-Bagdadi-féle klikknek eszébe nem jutott a „bűnös Párizs” megbüntetése, inkább azzal volt elfoglalva, hogy lehetőleg minél több észak-afrikai és közel-keleti gyökerű megvilágosodott moszlimot csábítson Szíriába. A párizsi és brüsszeli rémtettek egybeesnek az ISIS szíriai és iraki területvesztésével, következésképp logikusnak tűnő feltételezés, hogy a „kalifátus” bizonyítási kényszer alá került. Meg kellett mutatnia, hogy otthoni vereségei dacára megvan benne az erő Európa rémületbe kergetésére, és ehhez néhány házilagosan gyártott bomba (vegyi alapanyagok: hajfesték, körömlakklemosó), néhány megszállott militáns és néhány szervezésben jártas (vagy erre kiképzett) 20-30 éves, idegen közegben felnőtt, szocializálódott, de oda alighanem be nem illeszkedett arab fiatalember is elegendő. Tény: Brüsszel életét egy napra sikerült megbénítani, Franciaországban ma is de facto szükségállapot van, és németek, angolok azt találgatják, vajon nem ők lesznek-e a következők. Mert a sejtek vélhetően akármikor mozgásba hozhatók.

Minden azon múlik, hogy mennyire képesek a titkosszolgálatok e sejtek előkészületeit felderíteni. Mert az egy dolog, hogy végeznek a terroristákkal, de ettől még a félelem nem oszlik el. Tiszta sor: olyan hibák, mint amilyeneket a belgák (és őszintén: a franciák) elkövettek, nem ismételhetők meg. Növelni kell az információáramlást a terrorelhárítók között, nem bel-, hanem közös ügynek tekinteni a terror megelőzését. Eddig szinte mindenki féltékenyen őrizte a titkait, s lám, mi lett a vége.

A dzsihadisták (nemcsak az ISIS, hanem az al-Káida és számos más közel-keleti és afrikai, hol ennek, hol annak hűséget esküdő gyilkos szervezet) valóban szent háborúnak tekintik a terrort, és egészen bizonyos, hogy nem lehet az iszlám békés híveit ellenségükké tenni, amikor a szélsőjobb „nyomul” Európa-szerte. Amikor Donald Trump azt mondja, hogy egy moszlimot sem engedne be az államokba; amikor Marine Le Pen a náci megszállókhoz hasonlítja az utcán imádkozó moszlimokat; amikor egyes kelet-közép-európai országok azt mondják, csak keresztény menekülteket fogadnak be – nos, akkor az ISIS ünnepel. Üldözik a moszlimokat, mondja – mi csak visszavágunk a sérelmekért. Az intoleranciában persze vannak szövetségesek a túloldalon is. Pár napja a moszlim Pakisztánban húsvétozó keresztények közé dobtak bombát: kétszer annyian haltak meg legalább, mint Brüsszelben. De értük a „keresztény Európában” senki nem gyújtott gyertyát. Néhány tucat európai polgárt siratunk, miközben ezrek pusztulnak el a Szahara alatti, Afrikától Afganisztánig húzódó ívben. És ők 99 százalékban moszlimok.