Halála előtt senki nem mondható boldognak

Nyugaton terjesztett hírével ellentétben Andropov értelmiségellenes volt. Karrierjét a híres KGB-nek, a sikeres belső elhárításban szerzett érdemeinek köszönhette, s talán annak is, hogy ügyesen válogatta meg ellenfeleit. A Hruscsov elleni puccsot és Brezsnyev beiktatását arra használta fel, hogy az „olvadás” résztvevőit, elsősorban Alekszandr Iszájevics Szolzsenyicint próbálja bíróság elé állítani. Vagy ha az nem sikerül, száműzni a hazájából.

Szolzsenyicint, a második világháború tüzér frontharcos kapitányát az észak-poroszországi frontról halászta vissza a katonai elhárítás. Egyik barátjának írott levelében tiszteletlenül említette Sztálint, „nagybajszúnak” nevezve őt. Micsoda érzéketlenség ezért letartóztatni és száműzni a győztes katonát! A matematika- és fizikatanárként végzett Szolzsenyicin első pillanattól gúny űzött rabtartóiból. A Gulag című gyűjteményében nagyon mulatságosnak írja meg letartóztatását. A pribékjei még térképet sem tudtak olvasni, így maga Szolzsenyicin irányította őket saját jövendő börtönéhez.

Évtizednél hosszabb ideig járta meg Szolzsenyicin a szibériai munkatáborokat, az értelmiségi fegyenctelepet – ahol titkosszolgálatok hangfelismeréssel kísérleteztek –, s a rákkórházat, ahol gyógyíthatatlanként kezelték.
A rabság egyhangúságát és szenvedését Szolzsenyicin memóriagyakorlatokkal enyhítette. Elébb a verseit, aztán hosszabb prózáit is addig ismételte, míg meg nem jegyezte. Majd szabadulása alkalmával a legsűrűbb kézírással jegyezte le, s egy pezsgősüvegben ásta el ezeket.

Kézirataira vadászott a KGB, az engesztelhetetlen Andropov. Szolzsenyicin távollétében hatoltak be a nyaralójába, ahol egy barátját félig agyonverte a „szolgálat”, mert azt hitték, a szerzőt kalapálják eszméletlenre. Elisaveta Voronyanszkáját, a titkárnőt, aki a Gulag kéziratának legépelésére vállalkozott, addig kínozták, amíg a szöveg egyik másolatának rejtekhelyét elárulta. A szerencsétlen asszony később öngyilkosságot követett el.

Szolzsenyicin a szovjet koncentrációs táborokról írott kisregényével emelkedett a nagy orosz írók közé. A kéziratot a Novij Mir irodalmi folyóirat főszerkesztőjére, Tvardovszkijra bízta, aki egészen a pártfőtitkár Hruscsovig járt el, hogy a megjelentetést engedélyeztesse.
Hruscsovot nem kizárólag irodalmi ízlése vezette az engedély megadásánál. A sztálinizmus örökségét Sztálin örökösei szorgalmazták és akadályozták. Borisz Paszternak például kicsempészte a Doktor Zsivagót Itáliába, de kiadóját, Feltrinellit későn utasította bizonyos kényes részek törlésére. A Nobel-díjat a cenzúrázatlan könyvre kapta.

Visszatérve: Szolzsenyicin álnéven juttatta el a szerkesztőségbe az Ivan Gyenyiszovics egy napját. A negyvenharmadik születésnapján kapta a táviratot: a mű tárgyalás alapját képezheti. Tvardovszkij a kisregényt kéziratban jutatta el Konsztantyin Fegyinnek, Kornyej Csukovszkinak, majd a pozitív kritikákkal együtt továbbították a pártfőtitkár titkárának, Lebegyevnek.

Hruscsov nyaralni készült Fekete-tengeri nyaralójába, Picundára. Ott készült fel Robert Frost amerikai költő fogadására. Az Ivan Gyenyiszovics kézirata azonban fontosabb volt.

Abháziában, a Kaukázus lábánál ült le Hruscsov a titkárával. Szóba került a kézirat is, de kiderült, Lebegyev Moszkvában felejtette. Hazarepült érte, s másnap kezdte felolvasni Nyikita Szergejevicsnek, aki izgatottságában behívta Mikojant. S hiába intette őket óvatosságra a jelenlévő Szurkov, két politikai bizottsági ülésen is megtárgyalták a dolgot, és a század egyik legérdekesebb dokumentuma nyomtatásban is napvilágot láthatott.

Hruscsov kétes hitelességű emlékirataiban azt panaszolja fel, hogy a Szolzsenyicin-ügy is hozzájárult a bukásához. Ez nem bizonyos. De az igen: az enyhülés tétova irodalompolitikáját Brezsnyev konfliktuskeresése váltotta fel. Amikor Szolzsenyicin elkészült a rabságáról szóló nagyregénnyel, ugyanannak a Novij Mirnek adta a kéziratot, amelyik az Ivan Gyenyiszovicsot keresztülverte. A szerző viszont hirtelen pánikban vissza akarta szerezni. A titkosszolgálatok azonban megelőzték. Szolzsenyicin kéziratai megmentésére fordította energiái javát.

A macska-egér harc egy évtizeden át folytatódott. Szolzsenyicin kezdte nyíltan provokálni a rendszert, nyílt levelet intézett az írószövetséghez a cenzúra eltörlésének tárgyában, könyveit mikrofilmen juttatta ki külföldre. S Paszternak után másodikként az irodalmi Nobel-díjat is „ellenséges” szerzőként kapta 1969-ben. Egy hónappal a díj bejelentése után Andropov azt javasolta a politikai bizottságnak: Szolzsenyicint minősítsék ellenségnek, s állampolgárságától megfosztva száműzzék külföldre. Ha történetesen Stockholmba utazna a díj átvételére, ne engedjék haza.
Ráadásul Szolzsenyicin családi helyzete is sajátosra fordult. Még nem vált el korábbi feleségétől, de már az új feleségével élt együtt. Ezt a helyzetet a titkosszolgálatok kihasználták. Szövetségesül megnyerték a külügyminisztert, Andrej Gromikót is, aki természetesen maga mellé állította Szuszlovot és Koszigint (ha valaki elfelejtette volna ezeket a neveket, ébresztő!), s egy újabb tanácskozás után, 1974 februárjában feltették Szolzsenyicint egy Frankfurtba tartó gépre.

Andropov még azzal érvelt: nem lesz ország, amelyik befogadja. Ám a frankfurti repülőtéren a német kancellár, Helmut Schmidt fogadta az orosz írót. Később az Egyesült Államok ajánlott fel neki menedékjogot.

Otthonra azonban ott sem talált. A vermonti Cavendish kisvárosában feliratok jelezték: „Szolzsenyicinről nem adunk felvilágosodást!” Egy többholdas birtokon ő emelte az USA történetének legmagasabb kerítését. Ritkán mozdult ki arról az „oroszországi” tanyáról, amelyet az Egyesült Államokban rendezett be magának.

Tizennyolc esztendeig élt önkéntes száműzetésben Szolzsenyicin. A létező szocializmust elutasítva a fogyasztói társadalommal sem volt képes megbarátkozni. A Harvard Egyetemen elmondott beszédében hedonistának ítélte az amerikai életformát. Az üres legalizmus uralkodik a tengerentúlon, a szólás szabadságának olyan torz formája, amely csak közvetlen veszély esetén akadályozza meg a gyűlöletbeszédet. Ennek a demokráciának az exportja katasztrófába döntheti a most még elnyomott népeket.

Szolzsenyicin felháborodott azon, mennyire egymáshoz édesedett a két világrendszer az enyhülés ürügyén. Szovjet és amerikai űrhajósok együtt szálltak fel a sztratoszférán túlra, az elnök már készülődött a helsinki záróokmány aláírására, amelyet Szolzsenyicin a kelet-európai államok elárulásának vélt.

Ford elnök előbb meghívta Szolzsenyicint a Fehér Házba, majd elfoglaltságára hivatkozva lemondta a találkozót. Csak későbbi emlékiratokból derült ki: az elnököt Henry Kissinger biztonságpolitikai okokból tanácsolta el a találkozástól. Ford azon a héten megelégedett Pelével, a brazil futballistával.

Szolzsenyicin 1994-ben tért haza száműzetéséből Oroszországba. Addigra már – a szovjet titkosszolgálatok aknamunkájának következményeképpen is – híre megkopott. A KGB műhelyében készült el az elvált feleség kompromittáló emlékirata, majd Tvardovszkij lányának „vallomása”, Jakovlev irodalomprofesszor leleplezése.

„Ez nem demokrácia, ez oligarchia” – mondta Szolzsenyicin első országjárása után Oroszországban. Gorbacsov és Jelcin hiába próbált érdemrendet tűzni a mellére, ez csak Putyinnak sikerült.

A kommunizmus bukása ellenfél nélkül hagyta azt a szellemóriást, akinek világpolitikai szerepe halványította el a munkásságát. A szlavofil misztikába menekült, az ősorosz nacionalizmusba. Már nyolcvan fölött talált rá a szláv fundamentalisták örök fantomjára, a zsidóságra. Két kötetben, eredeti források nélkül vázolt fel kétszáz év együttélést e két nép, az orosz és a zsidó között. Leninnek egy zsidó tanácsolta a forradalom kirobbantását Zürichben. Bízvást állítható azonban, hogy forradalom ügyben Lenin senkitől sem fogadott el tanácsot.

„Nemo ante mortem beatus esse dici potest.” Halála előtt senki mondható boldognak, állítja a sok kézen átmenő latin mondás. Szolzsenyicin azonban már halála előtt üdvözült, az életművét azelőtt teljesítette be, hogy most búcsút mondott a földi világnak. Élete az utóirat nélküli remekművek közé tartozott.