Halál a palotában

A jeles valparaisói famíliában az apa, sőt, már a nagyapa is szociáldemokrata és szabadkőműves volt, nemkülönben sokoldalúan művelt. Salvador orvosként végzett, de világéletében politikusként praktizált. Volt szocialista szenátor és miniszter, majd háromszor sikertelen államelnökjelölt, így már tréfálkozott: sírkövén az áll majd, hogy itt nyugszik Chile jövendő elnöke... Negyedszerre azután sikerült, ám nemcsak ő fizetett ezért életével, hanem sok ezer honfitársa is.

A földrészen szokásos katonai diktatúrák után a múlt század harmincas éveitől Chilében működött a polgári demokrácia. Sőt: az 1964-ben abszolút többséget szerzett Eduardo Frei „Forradalom a szabadságban” jelszóval kezdett nagyszabású szociális programokba, földosztásba.

A Frei vezette kereszténydemokraták jóval progresszívabbak voltak annál, mint amit a név sugall, ám reformjaikat a baloldal így is kevesellte, a konzervatívok viszont sokallták. Ezért is alakult ki patthelyzet az 1970-es választásra: a voksok gyenge harmada jutott Frei jelöltjére, csaknem annyi a konzervatív jelöltre, míg a legtöbb, de így is kevesebb mint 35 százalék Allendére, a szocialistákból, kommunistákból, a Radikális Pártból és elpártolt kereszténydemokratákból álló Népi Egység Koalíció jelöltjére. Hosszú viták után a parlament – a szokásjognak megfelelően – azt a jelöltet emelte elnökké a háromból, aki a legtöbb népi voksot kapta: Allendének harminckilencezerrel több szavazata volt konzervatív vetélytársánál. (A kommunisták egyébként második helyre sorolták: az ő jelöltjük Pablo Neruda volt.)

Allende hozzálátott az ország kivitelének több mint felét adó s túlnyomórészt amerikai tulajdonban lévő rézbányák államosításához. Erre a sorsra jutott a hírközlést biztosító amerikai óriáscég, az ITT is, nemkülönben a bankok, a szénbányászat, a textilipar. Kiteljesedett az agrárreform (hangsúllyal a szövetkezeteken), s az elnök leállította a külföldi hitelek törlesztését.

A kelet-európai számára ismerős lépések és következmények: államilag szabályozott, szerény lakbérek, alacsony élelmiszerárak, ingyenes közoktatás és egészségügy, jelentősen megemelt bérek és nyugdíjak. Mindez egy ideig ment, azután jött az elkerülhetetlen: rohamosan növekvő infláció, áruhiány, feketepiac. Külön balszerencse, hogy a réz ára akkor éppen harmadával csökkent a világpiacon.

Castro Chilében

A gyorsan romló életkörülmények miatt már 1972 őszén jegyrendszert kellett bevezetni. Sztrájkoltak csalódott munkások és diákok, parasztok és tisztviselők. A szélsőjobb sorra szervezte a merényleteket: vasutakat, hidakat, távvezetékeket robbantottak. Válaszul Allende bevezette a szükségállapotot, miközben csak szította az indulatokat, amikor Fidel Castro egy hónapon át járta az országot, és – Allendét bírálva – még sokkal radikálisabb politikát sürgetett.

Az elnök végül tábornokokat vont be kormányába, de ez sem segített. A sztrájkok – köztük a fuvarozóké és a kereskedőké – megbénították az országot, amelynek gazdasága a már évi 160 százalékos infláció, a Washington szította nemzetközi pénzügyi és gazdasági bojkott következtében amúgy is padlón hevert. A hadsereg főparancsnoka, aki még júniusban leverte az első katonai puccskísérletet, lemondott. Helyébe Allende az addigi helyettest, Augusto Pinochet tábornokot nevezte ki. E hetekben Santiagóban százezrek tüntettek – hol Allende mellett, hol ellene.

Szeptember 11-én azután a flotta parancsnokai értesítették az elnököt: elszántak, hogy véget vetnek a káosznak – mondjon le. Allende Pinochetet kereste, de ő nem volt elérhető. Majd a rádióban, az új katonai kormány nevében jelentkezett, s felszólította az elnököt: szabad utat kap, ha családjával azonnal repülőgépen elhagyja az országot. Allende, aki néhány hívével a Monedában, az elnöki palotában maradt, visszautasította az ajánlatot, mire légibombázást követően a katonák megostromolták az épületet. Az elnök elküldte társait, majd fejbe lőtte magát.

Henry Kissinger utóbb annyit nyilatkozott a puccsról: „Nem mi csináltuk – de segítettünk a körülmények megteremtésében, amennyire tudtunk...” Jóllehet, sok washingtoni irat máig titkos, annyi már kiderült, hogy a CIA tudott Pinocheték szervezkedéséről, és egyebek mellett pénzelte a fuvarozók sztrájkját is, amely a kaotikus helyzetet okozta.

Tudtak a készülő puccsról a szovjetek is, nekik a Stasi bonni kéme továbbította a Washingtonból kapott értesítést. Moszkva korábban Lenin-békedíjjal tüntette ki a chilei elnököt. Egyébként dollármilliókkal támogatták, küldtek neki néhány halászhajót, élelmiszert, pár ezer traktort, s 1973 nyarán lövegek és harckocsik is úton voltak – de a hajóknak aztán már vissza kellett fordulniuk.

Milliárdokról viszont, amelyekre a rendszer fennmaradásához szükség lett volna, soha nem esett szó.

A Pinochet-éra

Az államfőként kudarcot vallott orvos-politikus vitatott személyisége marad a történelemnek. Vitathatatlan viszont, hogy a Nixon–Kissinger-duó chilei politikája – ha következményeit tekintjük – szégyenteljes fejezet.

Augusto Pinochet brutális katonai diktatúrájának tizenhét éve alatt sok ezer ártatlan chilei polgárt gyilkoltak le, kínoztak meg, köztük nőket és gyermekeket, sok száz eltűnt sorsa máig ismeretlen.

A diktátor elleni 1986-os merényletet újabb terrorhullám követte. S bár a „rendcsinálóért” – aki amerikai ihletésű neoliberális gazdaságpolitikájával rendbe tette az országot – sok honfitársa lelkesedett, 1989-ben alulmaradt a mandátumának meghosszabbításáról szóló népszavazáson. Pinochet helyére demokratikus választáson kereszténydemokrata elnök lépett, de a tömeggyilkos 1998-ig a hadsereg főparancsnoka maradt...