Háború Jemenért
Az Arab-félsziget délnyugati csücskében fekvő, Magyarországnál majd hatszorta nagyobb Jemen, amely az arab világ legszegényebb országának számít, megért már néhány háborút és polgárháborút. A mostani azonban jellegét tekintve különbözik minden elődjétől. Vallási, törzsi, geopolitikai és nyers hatalmi érdekek kavarognak benne. Főszereplője ugyan az alapítójáról elnevezett houthi milícia, amely elűzte és száműzetésbe kényszerítette Abd Rabbo Manszur Hadit, az ország elnökét, elfoglalta Szanaát, a fővárost, de az igazi „nagy játékosok” nem ők, hanem Szaúd-Arábia és Irán. A szaúdi királyság, úgy is mint az arab világban masszív többséget alkotó szunnita tömb szellemi vezére, Jemenben akarja legyűrni térségi riválisát, a síitizmus bástyájának számító Iránt.
A houthikról tudni kell, hogy síiták. Pontosabban: miként a szíriai alaviták – Aszád elnök „törzse” –, a síitizmus egyik ágát, a zaidit képviselik. Elnyomottnak érezték magukat az „arab tavasz” idején elűzött Szaleh elnök hosszú-hosszú uralma idején, majd elárultnak, amikor Szaleh utóda, Hadi kifarolt a velük kötendő koalícióból, és helyreállítani próbálta elődje autoriter kormányzását. Felvértezve egy évtizedes gerillaháború tapasztalataival, a múlt ősszel a houthik északról elindultak dél felé, bevették Szanaát, és rátették a kezüket a menekülő jemeni hadsereg létesítményeire, repülőtereire, fegyverzetére. Idén márciusban már a „déli főváros”, Aden kikötője közelében jártak, és onnan is elkergették Hadi elnököt, ki a baráti Szaúd-Arábiába menekült.
Sok győzködésre Hadinak nem volt szüksége, mert a szaúdiak szemében az úgynevezett síita – valójában iráni – terjeszkedés már régen túllépte azt a mértéket, amit a sivatagi királyság ne tekintett volna életveszélyesnek. Vegyük sorba. Szíriában Bassár Aszad az iráni segítségnek köszönhetően tudott hatalmon maradni. Ellenzékének felfegyverzése amúgy is lekerült a napirendről, mihelyt Szíriában megjelent az Iszlám Állam (IS), és az Egyesült Államok szövetségeseivel együtt nem Aszad hadseregét, hanem az IS állásait kezdte el bombázni. Továbbá: Irán fegyverezte fel és látta el utánpótlással az amúgy is síita többségű Irakban azokat a síita milíciákat, amelyek sikeresen harcoltak és harcolnak (a kurdok mellett) az IS ellen, zsugorítva annak hódításait. A libanoni Hezbollah és a gázai Hamász köztudottan Irán régi pártfogoltja és partnere. S most mindennek tetejébe jött a jemeni háború.
A szaúdiak szemében a perzsa-síita befolyás erősödése felborítja az egész közel-keleti erőegyensúlyt. A szaúdi udvar régóta biztatta Amerikát, hogy „vágja le a kígyó fejét”, de azon keserű tapasztalatok után, amelyek Irakban érték, az Obama-kormány a legkisebb hajlandóságot sem érezte arra, hogy bombázza vagy épp szárazföldi invázióval fenyegesse Iránt. Kivált nem most, hogy célegyenesbe látszanak érkezni az iráni nukleáris program megfékezését célzó többhatalmi tárgyalások. Látván, hogy az Egyesült Államok nem „fékezi” meg az iráni terjeszkedést, a szaúdiak úgy döntöttek, hogy saját kezükbe veszik az ügyek intézését. Március 26-án a szaúdi légierő támadást intézett Szanaa és Aden környéke ellen, és katonai szövetségre lépett a többi öbölbéli monarchiával (Egyesült Arab Emírségek, Katar, Kuvait), továbbá Egyiptommal és Jordániával. Lapzártáig szárazföldi hadmozdulatok nem voltak ugyan, de az egyiptomi haditengerészet elfoglalta a Vörös-tenger déli, jemeni kijáratát, a Báb el-Mandeb-szorost, amely a Szuezi-csatorna felől és felé tartó olajszállítmányok (tankerek) legfontosabb áteresztő pontja. Sajátos, hogy ez a lépés Izrael számára legalább annyira hasznos volt, mint az iráni terjeszkedéstől tartó szunnita araboknak. Ugyancsak sajátos, hogy más-más okokból ugyan, de Szaúd-Arábiát és Izraelt hallgatólagos szövetség köti egybe Iránnal szemben. E két ország lázít leghangosabban a teheráni rezsim ellen, e kettő szorítja az Egyesült Államokat afelé, hogy ne lazítsa, hanem terjessze ki az Irán elleni szankciókat. Ez azonban szembemegy az amerikaiak stratégiai elképzeléseivel, még akkor is, ha Szaúd-Arábiát is, Izraelt is változatlanul szilárd szövetségesüknek tekintik, és logisztikai, valamint hírszerzési adatokkal támogatják a houthik elleni szaúdi háborút. Végtére is – noha miként Izraelt, őket se nagyon érdekli, ki a szunnita és ki a síita – ahhoz, hogy az iráni befolyás Bejrút, Damaszkusz és Bagdad után Jemenre is kiterjedjen, semmilyen érdekük nem fűződik.
Anélkül hogy merész jóslásokba bocsátkoznánk, elmondhatjuk, hogy a szaúdi katonai lépéseknek egyetlen kézzel fogható hozadéka lesz: fokozni fogják Jemenen belül a szektás ellentéteket, amelyek a szunnita–síita viszonylatban amúgyis mérgezik az egész térséget. Kibékíthetetlenül. És akkor fél szemmel még figyelni kell a Jemenben is roppant aktív, voltaképp az Iszlám Állammal lassan-lassan egybefonódó Al-Káidára, amely meglehetősen nagy területeket ellenőriz immár Jemenben is, és, lévén a szunniták legradikálisabb szervezete, tömeggyilkos merényletek sorozatát hajtja végre a síiták – tehát a huthik – ellen. De nem kér a hatalomba szaúdi fegyverekkel visszaültetni remélt Hadi elnökből sem, mert az IS nem önálló arab államokat akar látni, hanem önnön kalifátusi álmait próbálja megvalósítani. Élősködik a kialakult helyzeten.
Avégett, hogy a jemeniek ne essenek végképp egymás torkának, az ország békét igényelne. A szaúdiak a houthikkal folytatandó tárgyalásokat azonban teljesíthetetlen feltételhez kötik: a rebellisek vonuljanak vissza és tegyék le a fegyvert, s aztán majd megindulhatnak a tárgyalások az egyelőre Szaúd-Arábiában rejtőző Hadi és a houthik képviselői között. Katonai sikereik árnyékában azonban a houthik nemhogy a megadásról nem hajlandók hallani, a tárgyalások gondolatától is elzárkóznak. S a szárazföldön egyelőre ők az urak. Velük vannak a „jemeni tavasz” idején elűzött Szaleh volt elnök hívei is, dacára annak, hogy a houthik éveken át a Szaleh-rezsim ellen harcoltak.
A múlt vasárnap az egyiptomi Sarm es-Sejkben az Arab Liga foghíjas csúcsértekezletet tartott, ahol is döntés született egy 40 ezer fős összarab – kairói vagy rijádi székhelyű – csapásmérő egység felállításáról, amely hatékonyan szállna szembe Iránnal. Pontosabban: az iráni támogatást élvező houthikkal. A kiadott közös közlemény szerint „Jemen a szakadék szélére jutott, ami hatékony arab és nemzetközi fellépést tesz szükségessé, tekintettel arra, hogy a houthi puccs leverésének és a törvényes állapotok békés helyreállításának lehetőségei kimerültek.” Mindez nagyon szépen hangzana, ha nem tudnánk, hogy az Arab Liga 22 tagországa már 65 évvel ezelőtt tető alá hozott egy kölcsönös védelmi szerződést, melynek azonban soha nem sikerült érvényt szerezni. Ez a mostani döntés is csak „elvi”, azaz nem lesz belőle semmi, mert ami katonailag szükséges, illetve lehetséges, azt a szaúdiak és az egyiptomiak eddig is megtették, illetve megteszik. Kizárt, hogy a síita arabok „beszálljanak” egy ilyen közös hadseregbe, amiképp Jemen keleti szomszédja, a se szunnita, se síita Omán is jó előre jelezte, hogy távol tartja magát a jemeni konfliktustól.
Van egyébként egy nagy kérdés. Ki most itt az igazi ellenség, amellyel szemben az araboknak, függetlenül attól, hogy szunniták vagy síiták, összpontosítaniuk kéne katonai erejüket? Irán? Természetesen nem Irán, hanem az Al-Káida és az Iszlám Állam mind több arab országot átfogó koalíciója, amely a maga elképzelhetetlen barbarizmusával rettegésben tart féltucat országot. De a szaúdiakat csak Irán és a síitizmus térfoglalása érdekli, népmozgalmaktól tartanak, amelyek alááshatják a monarchia legitimitását.
