Ha megindulok, csak egy félméteres korlát állít meg
Felszállok a busz tetejére, ahol már két útitársam fekszik, nekidőlve a kék ponyva alá rejtett csomagoknak. - Helló, köszönnek, majd felváltva beszélgetünk és hallgatunk. Velük nem nehéz - tibeti buddhista szerzetesek, Urgyen és Tenzin; hazafelé, Katmanduba tartanak Indiából.
Este van már, és valahogy nem bánjuk, hogy nem indult még el az egy órával korábbra beígért járat. Egy lány sétál be emelt fővel a poros nepáli határfalu színpadára. Kifogástalanul öltözött, nagy koffert húz maga után, a falu érezhetően megmozdul. Mi is felülünk, nézzük a müsort. Rögtön akad segítő kéz, mely feladja a koffert a busz tetejére. A lány elővesz oldaltáskájából egy kendőt, azt húzza végig gyöngyöző nyakán. Hátradőlök, kezem a fejem alatt, úgy hallgatom, ahogy Tenzing finoman,csendesen tudósít. A pőre valósághoz ragaszkodik, jelzők nélkül, és ez nekem itt most nagyon tetszik. "Fésüli a haját." Valahol India felől vihar érkezik, villámlik, már több, mint egy órája fenyegeti Nepált, de úgy néz ki, a határon megáll. "Beszélget..."
Felszáll mellénk egy fiatal fiú is, hallgatag barátjával, Indiában dolgoznak, szintén hazafelé tartanak. A fiú sofőr egy gazdag delhi háznál, a Mem-ot, (madam-ot) viszi munkahelyére minden nap, otthon fiatal felesége várja. Urgyennel lányokról beszélgetnek és kuplerájokról, a szerzetes alig várja, mit mond a nála tapasztaltabb fiú az e téren India és Nepál között érezhető különbségekről.
Közben elindulunk. A régi, indiai csotrogány hangosan hasít át az éjjel némileg hüsebb síkságon. Falvakon, városokon haladunk át, gyenge, trópusi fények jobbra-balra. A busz már fél óra alatt másodszor áll meg ugyanazon kis bódé mellett - mentek egy kört, mondják, legyintenek. Több utasra van így esély. Tovább megyünk a párás éjszakában, most már mélyebbek a hallgatások. Mikor falujukhoz érkezünk, a fiú és társa szó nélkül szállnak le a buszról. Talán így, szó nélkül kellene mindenkinek lelépnie a színpadról, mindegyik színpadról.
A nepáli domboknál tartunk már, odalent a tágas hindusztáni síkság fényei pislognak. Valamikor éjfél körül elered az eső, a busz rögtön megáll, hogy beszállhassunk.A valahol a dombok lábánál szinte észrevétlenül mellénk szegődő csendes jóember magára húzza a kék pányvát, végre kinyújtózhat, aludni tér. Lemászunk, de a buszban nincs már hely, persze, eladták a helyünket, a földre heveredünk le. Urgyen kinyújtott lábakkal ül a földön, feje a lába közt lóg, így alszik, én és Tenzin sehogy. Aztán eláll az égi áldás, felmászunk a tetőre, ahol a műanyag ponyva alatt ott alszik békésen barátunk. Csodálom és irigylem. Nekem már nem jut hely, ezért a busz legvégébe fekszem, a rácson kívülre, és egy kendővel kötözöm magam oda a rács széléhez. A busz már a nepáli dombság (valójában 2-3000 méter magas hegyek) között kanyargó úton imbolyog. Ha megindulok, csak egy apró, félméteres korlát állít meg - ha megállít. Bár ez a világ ötödik legveszélyesebb buszútja (kéthetente egy busz biztos odavész), teljes nyugalommal várom a hajnali derengést.
Hajnalban, a Katmandu-völgy szélén megáll a busz, be kell kászálódnunk a buszba, itt már tilos fent utazni. Megérkeztünk a városba.
