Gyámság alatt

Egy hete Mariano Rajoy, a fél éve kormányzó konzervatív miniszterelnök szigorú takarékossági programot jelentett be, mint kitudódott: gyakorlatilag az unió parancsára. Ezzel kell fizetnie azért, hogy a spanyol bankok 100 milliárd eurós mentőcsomaghoz jussanak az euróövezet által a múlt hónap végén megszavazott EMS-alapból. No meg azért, hogy az államkötvényekből a piacinál jóval kisebb kamat mellett ugyanez az alap vásároljon is.

Mariano Rajoy gyakorlatilag minden kampányígéretét megszegte.

A 24 százalékos munkanélküliséggel küszködő gazdaság élénkítésének érdekében még tavaly novemberben is adócsökkentéssel kampányolt; ehelyett adókat emel. Jellemző, hogy úgy ragaszkodott az áfa szintjének megtartásához, mint Orbán az egykulcsos jövedelmi adóhoz – abszurditásnak mondva minden fogyasztási típusú adóemelést –, aztán jött a 180 fokos fordulat: az áfa 18-ról 21 százalékra nőtt. Nem azért, mintha a jövedelmiadó-kulcsokat érintetlenül hagyta volna, épp ellenkezőleg.

A miniszterelnök önszemélyűleg közölte a parlamenttel a többi „örömhírt” is: csökkentik a közalkalmazotti béreket, továbbá a munkanélküli-segélyeket.

De mindez még hagyján. Kiszivárgott ugyanis, hogy a nagylelkűnek látszó euróövezeti pénzügyminiszterek, akik megengedtek az idei évre némi fiskális lazítást, azaz többletköltést (a deficit a GDP 5,3 százaléka helyett 6,3 lehet), titkos memorandumban rögzítették, hogy milyen pluszteendők várnak a Rajoy-kormányra: nyugdíjreform, azaz a nyugdíjkorhatár emelése, továbbá a vasutak, kikötők, repülőterek privatizálása. Mivel a bányaipartól az állami támogatások 63 százalékát elvették – és ezzel az utcára vitték e mindig kiemelten kezelt ágazat munkásait –, nem nehéz előre látni, hogy az út végén itt is a „privatizáció” feliratú tábla áll. Az államháztartási deficit 3 százalék alá vitele érdekében a spanyol konzervatívoknak két és fél év alatt 65 milliárd eurót kell megspórolniuk, s ebből a Rajoy-kormány 56-ra vállalt kötelezettséget. A különbséget valószínűleg az energiaár-támogatások leépítésével, illetve az áremelésnek az egyéni és közületi fogyasztók közötti megosztásával kell előteremtenie.

Ezekkel az intézkedésekkel a miniszterelnök úgy „tökölt”, mint az Orbán-kormány az IMF-fel. (Amit most megtett, megtehette volna hat hónappal ezelőtt is, de nem tette. Taktikázott. Nem akart rosszfiúnak látszani az önkormányzati választások előtt. Jutalma az lett, hogy ezeket a választásokat szépen elveszítette.) Amire csak azt lehet mondani: nehogy ugyanaz legyen a történet „magyar vége” is. Tudniillik Spanyolország de facto Brüsszel felügyelete alá helyeződött; s nemhogy a kormány és a gazdasági miniszter, de még a nemzeti bank is azt fogja tenni, amit az unió meg persze az Európai Központi Bank (az új „gazda”) parancsol neki. Rajoy ugyan folyamatosan a spanyolok büszkeségét szegezi szembe a szuverenitásának korlátozását célzó lépésekkel, de ezzel az ő helyzetében nem sokra megy. Az állandóan változó költségvetésben jövőre eredetileg csekély, 0,2 százalékos növekedéssel számolt, de most már elismeri, a recesszió folytatódni látszik. Érdemére legyen mondva: ő minden olyat be- és elismer, amit például a magyar kormány konokul tagad.

A gazdasági teljesítmény zsugorodása az euróövezet negyedik legnagyobb gazdaságában módfelett kellemetlen tünet. Arra, hogy két egymást követő évben is csökkenjen a GDP, errefelé csak a boldog(talan) emlékezetű diktátor, Francisco Franco tábornok idején, az ötvenes évek végén volt példa. (Mellesleg: ez a keserű tapasztalat nyitotta ki az addig szinte teljesen elzárt spanyol gazdaságot a külvilág felé.) Igaz, minden, az imént említett rossz dolog gyönge ellentételezéseként valamivel csökkentették a tébé-járulékokat, de senkinek nincs válasza arra, hogy miközben az országból menekül a tőke, és a takarékossági megaprogram hatalmas pénzeket von ki a gazdaságból, drasztikusan csökkentve a közületi és a lakossági keresletet is, miként lesz itt növekedés? Ha nincs növekedés, akkor viszont nincs forrása a törlesztésnek, kamatfizetésnek, hacsak nem jönnek újabb megszorítások, és általuk a gazdaság tovább zsugorodik. Ezt nevezik ördögi körnek.

És ott az a bizonyos bankmentő 100 milliárd, amire még várni kell egy darabot. Angela Merkel azt szerette volna, ha ezt a pénzt megfelelő kikötésekkel magának a spanyol kormánynak folyósítják, amelyeknek a teljesítéséért Rajoy áll jót. Rajoy érdeme, hogy ebből a hurokból sikerült kibújnia; és az EMS-alap közvetlenül a bajba jutott, behajthatatlan jelzáloghitelekkel terhelt spanyol bankoknak ad kölcsönt, feltőkésítendő őket. Csakhogy. Itt a hangsúly a feltőkésítésen, magyarul a hitelezőképesség visszanyerésén van, nem pedig a bankok részvényeseinek kimentésén. Ha azok a spanyol polgárok, akik tömegével vásárolták fel a bankok, főként a takarékpénztárak elsőbbségi részvényeit, kötvényeit, abban reménykednek, hogy a megállapodott árfolyamon fognak a pénzükhöz jutni, hatalmasat csalódnak majd. Mert ebből a 100 milliárdból nem jut nekik egy fillér sem. A töredékét látják csak vissza annak, amennyiért kötvényt vettek, de azt is csak akkor, ha kedvenc takarékpénztáruk, bankjuk talpra áll. Amihez viszont az kell, hogy megint betéteket tudjanak gyűjteni és hitelt kihelyezni, és még véletlenül sem a korább megszokott szinten, amikorra járványszerűvé vált a betétek és a kihelyezések 150-200 százalékos aránya – az utóbbiak javára. Az ilyen kalandorkodásnak egyszer s mindenkorra véget kell vetni; ezért is parancsolta meg az unió a spanyol bankfelügyelet teljes átszervezését és a nemzeti bank rendszeres jelentéstételét a 100 milliárd felhasználásáról.

Spanyolország tehát lassan, de biztosan gyámság alá kerül, de a sokféle uniós intervencióval azt azért lehetővé teszik számára, hogy felépüléséhez a pénzpiacokon kereshessen olcsóbb forrásokat, és ne kelljen olyan, szigorú feltételekhez kötött általános mentőcsomagért folyamodnia, mint Görögországnak, Írországnak, Portugáliának. Rajoy ezt „győzelemként” könyveli el, de a spanyol közvélemény nem hisz neki. A bankmentő 100 milliárddal nem lehet feledhetővé tenni, hogy január és június között a Spanyolország iránti bizalom elillant a pénzpiacokon, és az államkötvények hozama az egekbe szökött. Míg az év elején a spanyolok alig több mint 22 százaléka vélekedett negatív módon a konzervatív kormányról, arányuk júniusra megduplázódott. Noha Mariano Rajoynak kényelmes parlamenti többsége van (ha kétharmada nincs is), és nem kell tartania attól, hogy leváltják, bizonyosra vehető, hogy választási programjával szögesen ellentétes kormányzati tevékenysége idővel kiköveteli a maga politikai árát. Láttunk már karón varjút: abszolút többséggel kormányzó politikai erők abszolút sebességgel tudtak megbukni, ha egy válságot rosszul kezeltek. Márpedig a spanyol miniszterelnök féléves teszetoszasága – az arányokat tekintve – legalább ugyanannyiba került országának, mint amennyibe nekünk Orbán játszadozása az IMF-fel.