Gyalázat!

A történelem gaztetteit szinte mindig éjszaka követik el. A németek 1939. szeptember 1-jén éjjel indítottak bombázókat Lengyelország ellen. A Berlini Falat 1961. augusztus 13-ra virradóan építették fel. Nagy Imrét és mártírtársait 1958 júniusában végezték ki a sötét börtönudvaron. A diktátorok a piszkos munkát gyáván, az éj leple alatt végeztetik.

De azt nem gondoltuk volna, hogy a rendszerváltás után huszonöt évvel rendőrállami módszerekkel, éjszaka, titokban fogják felállítani az önkényuralom emlékművét. Az Orbán-kormány utasítására szombat éjjel vaskordonokkal körülvették a Szabadság teret, fekete ponyvákkal elkerítették, és rendőröket vezényeltek a helyszínre. Vasárnap már állt „A német megszállás áldozatainak emlékműve”. A közpénzből épített monstrumot rendőrök védték a köztől. A téren vasárnap reggel több száz tiltakozó állampolgár jelent meg: döbbenten, felháborodva nézték a rácsok mögött magasodó történelemhamisítást. „Demokráciát! Demokráciát!” – skandálta a tömeg, s többen megpróbálták elbontani a kordonokat. Ám „Gábriel arkangyal” védelmi osztaga szorosan összezárt a „birodalmi sas” körül. Ilyet még nem láttunk demokráciában.

A politikai katasztrófaturizmus központja lehet ezentúl Budapest.

Az orbáni szégyenmű előtt senki nem mondott avatóbeszédet. Egyetlen fideszes politikus sem volt a téren. Felfegyverzett őreik mögé sem mertek elbújni.

Persze tudtuk, a szobrot felépítik. Ám hogy mikor, azt szinte hadititokként kezelte a kormány. Az első dátum március 19-e volt, de a parlamenti választás miatt halasztottak. Majd május 31-re, Orbán Viktor születésnapjára hirdettek szoboravatót: akkor is elmaradt. Az emlékmű oszlopai félkészen, szégyenszemre meredeztek néhány hónapig. Legutóbb elterjedt: talán csak az őszi önkormányzati választások után fejezik be az alkotást, nem kockáztatják, hogy a budapesti főpolgármesteri szavazás előtt ellenzéki zavargások helyszínévé váljon a tér.

Lehet, csak így akarták elaltatni a figyelmet, kihasználni a nyári politikai uborkaszezont. Hadd foglalkozzon most újra hetekig „Gábriellel” a média. Miközben zárolták a minisztériumok pénzeit, tovább csökkentik például a szociális támogatásokat, a lakosság 40 százaléka a létminimum alatt tengődik, a kormány azt gondolhatta: kisebb kockázat számukra a Szabadság téri emlékmű botránya, mint ha a nép ráeszmél a nyomorára. Persze a stadionépítésekre szánt milliárdokat továbbra is bőkezűen osztogatja Orbán.

Az emlékmű ügyét a magyarok többsége, sajnos, közönnyel figyelte eddig. Ám a Facebookon szerveződő civilek csoportja több mint száz napja tüntet a Szabadság téren: a megmozdulásokat Magyar Fruzsina, Zoltai Andrea, Mécs Imre, Sebő Gábor és Popper Gábor szervezték. A demonstrációk amolyan szabadegyetemi előadásokká alakultak át, történészek, művészek, politikusok, jogvédők szólaltak fel itt. Csak néhány az előadók közül: Kovács M. Mária, Karsai László, Esterházy Péter, Závada Pál, Parti Nagy Lajos, Grecsó Krisztián, Bíró Kriszta, Láng Balázs, Kerekes Viktória, Kulka János, Mohácsi András, Ludassy Mária, Vásárhelyi Mária és sokan mások. Magyar Fruzsina és Fischer Ádám közösen szervezte meg nemrég a közös éneklést: a világhírű magyar karmester az Örömódát vezényelte a tömegnek.

Új fejezet ez a honi civil történelemben.

Eddig a sajtóból csak az emlékmű látványtervét ismertük. Már a vázlat is elborzasztó volt. A megvalósult mű azonban minden képzeletet felülmúl. Gábriel arkangyal félszárnyú hermafrodita: női arccal és kigyúrt izmokkal. Kezében aranylón fénylő országalma kettős kereszttel. Egyértelműen üzenve: a német megszállás áldozata nem a nép s főleg nem a zsidók voltak. Hanem a keresztény magyar állam. Szent István birodalma.

Az emlékmű nemcsak a holokauszt áldozatait szégyeníti meg, hanem az egész társadalmat, a magyar kultúrát. De sorsa nem kétséges: Orbán rendszere sem tart örökké. A diktatúrák gyűlölt mementói szoborparkokban végzik – az enyészet martalékaként.

A tüntetések szervezői folytatják a demonstrációt.