Generációs számvetés

- Könyvében a mai demokratikus ellenzék gyengesége kapcsán megállapítja, hogy a széthúzásnak nálunk évszázados a hagyománya a baloldalon: így volt a 20. század első évtizedeiben is.

– Valóban: a magyar baloldal ideológiailag sosem volt egységes, akkor sem. Ám – vitáik ellenére – egyetértettek az alapkérdésben: szemben álltak a fasizmussal és a vele rokonszenvező klerikális, horthysta jobboldallal.
A baloldal igazi tragédiája az volt, hogy nem tudott jelentős tömegbázist teremteni. Az emberek többsége a Tria­nont sirató nacionalista eszmék hatása alá került. Kevésbé voltak fogékonyak az egyenlőség és a szabadság hívószavaira.

– Történelmi számvetésében úgy fogalmaz: a baloldalt is felelősség terheli, amiért 1944-ben Szálasiék hatalomra jutottak.

– Minden országban, amelyet megtámadtak a nácik, antifasiszta ellenállás szerveződött. Kivéve nálunk. Ide a németek szabadon bevonulhattak, a nép eltűrte, s nemcsak félelemből. Sokan hálásak voltak Hitlernek, hogy a trianoni magyar területek egy részét visszaadta nekünk. Ráadásul hatott az antiszemita propaganda is. Persze akadtak, akik mentették, rejtegették a zsidókat, noha ez korántsem volt veszélytelen. S hát ők voltak kevesebben: hatszázezer magyar zsidó mégiscsak elpusztult. A baloldal pedig sokakban a szovjetek miatt keltett gyűlöletet itthon. A Vörös Hadseregnek mi ellenséges hadszíntér voltunk, így is viselkedtek: kegyetlenkedtek a civil lakossággal. Mindez nem gyó­gyuló társadalmi traumákat okozott, amelyek máig kibeszéletlenek.

– A háború utáni első szabad választásokat 1945-ben 57 százalékkal nyerte meg a kisgazdapárt. Elvileg abszolút többséggel kormányt alakíthatott volna. A hazai baloldal csak szovjet nyomásra tudott hatalomra kerülni. És a baloldal vezetői – ahogyan ön is írja – a szovjet „segítséget” elfogadták, s feladták demokratikus elveiket.

– Hogy ez hiba volt-e, vagy sem, arról nyilván csak az utókor ítélkezhet. Ám akkoriban senki nem láthatta előre, mivé fajul a kommunizmus, és hogy az oroszok negyven évre megszállják az országot. Engem 1945-ben felvettek a bölcsészkar francia–angol szakára és az Eötvös Collegiumba. Örültem, hogy túléltük a háborút, a náci üldözést, és számos barátommal szinte vallásosan hittünk Sztálinban. Fel akartuk építeni a szocializmust, ahol egyenlőség lesz, s többé senkit nem gyilkolhatnak meg a származása miatt. Úgy tűnt, beteljesül az álmunk, hiszen ’45-ben földet osztottak a föld nélküli parasztoknak. Senkit nem érdekelt, hogy a felaprózott parcellákon nem lehet korszerűen termelni: a nép boldog volt.

– A „vallásos politikai hit” aztán súlyos erkölcsi döntések elé állította híveit. A baloldal tragédiája személyes traumák sorozatához vezetett. Az ön nevelőapja, szellemi mentora, Horváth Zoltán a szociáldemokrata párt egyik vezetője volt, a Népszava egykori főszerkesztője: ’49-ben koholt vádakkal – egy kommüniké szerint Titónak kémkedett – letartóztatták. És ön nem tudott nyilvánosan kiállni mellette.

– Ez fővesztéssel járt volna. Amikor Zoltánt elvitték, sok mindent végiggondoltam. Az ÁVH börtönéből senki nem jött vissza. Tudtam, egyedül kell gondoskodnom beteg édesanyámról, tehát pénzt kell keresnem. Irodalmárnak készültem, s nem akartam, hogy kirúgjanak az egyetemről. Fogalmam sem volt arról, elkövetett-e bármit is Zoltán. De hogy megőrizhessem hitemet a pártban, arra gondoltam: valami kis alapjuk csak lehet a vádaknak. Azt viszont biztosra vettem, hogy Zoltán nem áruló. Nevelőapámat bebörtönözték. Mi pedig csak Sztálin halála után szembesültünk a diktatúra bűneivel. Időbe telt, mire rájöttünk, miféle szörnyű rendszert szolgáltunk. Zoltánt persze ártatlanul hurcolták meg. Rákosiék le akartak számolni a szociáldemokratákkal, ezért félreállították az útból két szellemi vezérüket, Justus Pált és Horváth Zoltánt. Ő végül ’56-ban szabadult.

– A forradalom után ön az új­já­ala­kult MSZMP-be először nem lépett be. Később mégis csatlakozott a párthoz.

– A Nagyvilág főszerkesztője, Kardos László 1961-ben állást ajánlott, ám csak úgy vehetett fel, ha belépek a pártba. Nehéz döntés volt. Utáltam a Kádár-rendszert, hiszen az is diktatúra volt, ugyanakkor megelégeltem a félreállításomat. Politikai okból nem mehettem tudományos pályára, csak iskolában taníthattam addig. Úgy éreztem, többre vagyok hivatott. Ezért is örültem a Nagyvilág lehetőségének. Kompromisszumot kötöttem: formálisan párttag lettem, de semmilyen további gesztust nem tettem Kádáréknak. Az állást megkaptam, harminc évig dolgoztam a folyóiratnál, az előrelépés azonban kizárt volt, s az egyetemen sem tarthattam előadást. A Nagyvilág egyébként szellemi ablakot nyitott a Nyugatra. A modern angolszász irodalom legjobb műveit mutathattam be a lapban. Másoknak is segíthettem.

A Száz híres regény társszerkesztőjeként a kötet munkálataiba bevonhattam a szilenciumra ítélt jeles írókat, költőket, például Pilinszky Jánost, Nemes Nagy Ágnest, Fehér Klárát. Aztán színházi rovatot indíthattam a folyóiratnál, kiállhattam a színművészet modern törekvései mellett. A diktatúra puhulásával megjelent
A Kaposvár-jelenség című könyvem, amely az első összegző kötet a Kádár-korszak ellenzéki színházáról. Ha nem lépek be az MSZMP-be, mindebből semmi nem valósulhatott volna meg.

– A baloldal elemzését a rendszerváltással zárja. Az elmúlt huszonkét évről nincs mondandója?

– A kilencvenes évek elején nyugdíjba mentem. Visszavonultam. Létrejött mindaz, amiért küzdöttünk: a demokrácia és a többpártrendszer. Teljesen megváltozott világ: a határok nálunk is megnyíltak, és az internet korlátlan információszabadságot hozott.

– Csak a jelenlegi magyar politikai vezetés vágyik vissza a múltba. A kormány a Horthy-korszakot akarja restaurálni.

– A mai demokratikus ellenzék alapproblémája ugyanaz, mint régen: a nacionalizmussal szemben nem tud valódi alternatívát mutatni. Az európaiság eszméjével, a szegények, elesettek képviseletével most sem lehet tömegeket mozgósítani. Erős a rasszista előítéletesség is. A demokratikus erők pedig egymással vitatkoznak, pedig össze kell fogniuk: másként nem tudják legyőzni az Orbán-kormányt.

– Könyvének mégis mintha keserű üzenete lenne: az ideológiai ellentétek feloldhatatlanok, a társadalmi megbékélés illúzió.

– Az egyének közéleti cselekvési lehetőségei eléggé szűkösek. Az emberek ellenállásából ennyire telik. Az értelmiségtől sem várhatjuk el, hogy harcba induljon az utcán. Nem megoldás fejjel menni a falnak. De a baloldal erősödésének megvannak az első biztató eredményei: egymás után több helyközi választást is megnyertek. Vén fejjel ezért is vagyok alapvetően optimista. Az én generációm átélte a fasizmust, a kommunizmust, tudjuk: a legsötétebb korszakok is véget érnek egyszer.