Fordulat Pekingben

A legegyszerűbb megközelítésben arról van szó, hogy egy klasszikusan beruházás- és exportorientált gazdaság áttér egy másik mintára, amely a szolgáltatásokról és a belső fogyasztásról szól. (A kettő közötti összefüggés abban ragadható meg, hogy a szolgáltatási javakban – távközlés, kis- és nagykereskedelem, ingatlan, szállítás és közlekedés, pénzügyi szolgáltatások – jóval nagyobb a bérköltség, mint az iparban vagy a mezőgazdaságban, következésképp az itt foglalkoztatottak vásárlóereje löki előre a fogyasztást, a fogyasztás meg visszahat a foglalkoztatásra.)

Mint tudjuk, egy „anyahajó nagyon nehezen fordul”. Amióta csak a „Teng Hsziao-ping-i reformok” Kínában gyökeret vertek (1979), az ország valamennyi anyagi és emberi erőforrása a beruházásokat (felhalmozást) és az export növekedését szolgálta. Igaz, egy fokozatosan gazdagodó réteg – az államkapitalizmus kedvezményezettjei és magánvállalkozók – fogyasztása a maói világhoz képest (amelynek végnapjait volt szerencsém helyben átélni) exponenciálisan megnőtt, de a paradigma súlypontja nem változott. Részben a „tengerentúli” kínaiak erőteljesen bátorított befektetéseinek, részben a honi liberalizációnak köszönhetően szinte pár rövid év alatt olyan feldolgozóipari kapacitás nőtt ki a semmiből, amely termékeivel lenyűgözte az egész világot. (Írjam le megint? A világhírű spanyol sonkák metélőkészülékei, a „szakosított kések” is a Made in China nevet viselték.) Különösen az importéhes amerikaiak tapasztalhatták meg, hogy amit a szupermarketekben vásárolnak, az hovatovább mind Kínából jön. Na, nem a „hongkongi világító gyerekjáték”, hanem a legfinomabb és legdrágább vasárutól a divatcikkeken át a mindent elárasztó büfék kínálatáig. Fel is halmozódott olyan többlet a kínai–amerikai kereskedelemben, amelyet az importőr ország évtizedeken át nem lesz képes ledolgozni – és ezzel nincs egymagában. Mindezenközben a pekingi urak vigyáztak rá, hogy a kínai áru iránti kereslet ne otthon csapódjék le; kordában tartották a honi vásárlóerőt. Mivel is? Kézenfekvő: alacsony bérekkel.

Ha azt az arányt nézzük ma, amelyet az én felnőttkorom java részében „belső felhasználásnak” neveztünk, egyszóval azt, miként viszonyul a beruházás (felhalmozás) és a fogyasztás egymáshoz, a kínaiak MÉG MA IS viszonylag szerényen fogyasztanak, de a makrogazdasági statisztikák újabban – kedvezően – árulkodóak. Az idei év első negyedében a kínai belső fogyasztás nagyobb mértékben járult hozzá a GDP növekedéséhez, mint a beruházások! De ez még semmi. Úgy esett, hogy az elmúlt három negyedévben a szolgáltatói szféra nagyobb részesedést hasított ki a nemzeti jövedelemből, mint az ipar.

(Kérdezhetni: mi a fogyasztás drámai növekedésében az állam részesedése, teljesítménye? Valószínűleg az: minden korábbi fogadkozás dacára engedte, hogy a jüan árfolyama a dollárral szemben megerősödjék, ergo engedte, hogy a kínai export dráguljon. Kidobta a csalit: legyen olcsóbb odahaza eladni, mint Amerikában.)

Lovagolnék még egy kicsit a számokon. Kína gyarapodása 2009-ben – amikor a válság hatására egy hatalmas fiskális injekciót adtak a gazdaságnak – még csaknem kilencven százalékban a beruházásoknak volt köszönhető. („Építettünk hidakat a semmibe” – mondják szellemesen ma, bár a foglalkoztatottság szempontjából ez egyáltalán nem volt közömbös...) Rá három évre ez a szám ötven százalék körülire zsugorodott, mára meg alig haladja meg a harmincat. Érthető? A többi a fogyasztásból jön, az arány árulkodó. Ez mondja el a legtöbbet „az anyahajó fordulásáról”.

A szakmában ezt újraegyensúlyozásnak nevezik. Noha abban – világgazdasági kitekintésben, sőt a kommunista múltat is ideszámítva – az égadta világon semmi új nincs, hogy a nemzeti jövedelem belső felhasználásában a fogyasztás meghaladja a felhalmozást, Kína más eset. A Tőkei Ferenc akadémikus által a hatvanas években írott klasszikus mű (Az ázsiai termelési mód) rávilágít a különbség történelmi hátterére. Abban azonban, hogy a „minapig” gyakorlatilag feszített tervgazdaság folyt, nyomott bérszínvonallal, szándékosan visszafogott fogyasztással, ugyanakkor jelentős megtakarítási hajlandósággal, nem a múlt keresendő, hanem a gazdasági teljesítmény felzárkóztatásának nemzeti ügyként kezelt szándéka, valójában: egy sajátos „eredeti tőkefelhalmozás”. Jövendölésem az, hogy a beruházás–fogyasztás viszonylatrendszerében az a bizonyos harminc százalék tovább zsugorodhat, sőt néhány százalékponttal (a háromnegyed–egynegyed-arányig) zsugorodni is fog.

Ami pedig a szolgáltatói szférát illeti, kutatóintézetek kimutatták, hogy ez nemcsak odahaza erősödik óriási mértékben, hanem a trend leképeződik a kínaiak (nagyon nagy mértékben állami tulajdonú vállalatok, sokkal kisebb részben magánvállalatok) sok tízmilliárd dolláros külföldi befektetéseire. Hirtelen nagy lett az érdeklődés a kereskedelemben hagyományosnak számító márkák (brandek), telekomfejlesztések iránt. De a közgazdász végzettségű emberekkel frissített új kínai vezetés nemcsak a bevásárlási stratégián változtatott (túl a hagyományos energia- és akár termőföld-befektetéseken), hanem a vásárlás mértékén is. Látni, hogy rájöttek: nehéz otthonról idegen óriásvállalatokat irányítani (lásd: Volvo), ezért inkább kisebbségi részvénypaketteket vesznek, ahol a menedzsmentet ráhagyhatják a helyiekre, viszont hozzáférésük van a profithoz meg a technológiához. (A kisebbségi tulajdonlás egyik előnye: kevésbé népszerűtlen, mint a teljes... Nem mondhatni, hogy „ez is a kínaiaké”.)

A kínaiak különös szerencséjének a számlájára írom, hogy nem jártak Orbán Viktor iskolájába. A magyar miniszterelnök szerint ugyanis nem a szolgáltatásoké, hanem a termelésé a jövő. Nos, túl azon, hogy a világ ÖSSZES fejlett országában a szolgáltatói szféra adja a nemzeti jövedelem döntő hányadát (plusz a foglalkoztatottságot), Kína alaposan kipróbálta már, milyen az: termelni, termelni, mármint a szó hagyományos ipari-mezőgazdasági értelmében. Minthogy ez a fejlettségnek azon a fokán, ahová eljutottak, kifulladt, az előrelátó és előre tervező típusú kínai agytröszt a váltás mellett döntött. Mint mondottam: párban. Beruházás helyett fogyasztás, iparfejlesztés helyett szolgáltatások.

Itt jegyezném meg, nem egészen sine ira et studio, fogalmam sincs arról, honnan veszi Orbán (hacsak nem Demjántól), hogy termelni kell, nem szolgáltatni; hogy a „kétkezi munkáé” a jövő. Ez valóságos őrültség, szembemegy minden nemzetközi trenddel, hiszen az automatizált nagyipar képtelen felszívni a fölös munkaerőt, arra csak a jelentős hozzáadott értéket produkáló szolgáltatói szféra képes. Pláne, ha adóreformokkal is hozzásegítik. De minálunk az az úzus, hogy aki „termel” (idegen kézben levő autó- és alkatrészgyárak etc.), az mentes minden sarctól, miközben a bankipar, a kiskereskedelmi lánchálózat, a telekom – egyszóval a klasszikus szolgáltatók – fizetnek, mintha „csekonicsok” volnának. Úgy látszik, náluk képződik csak extraprofit, amivel kapcsolatban ajánlom az Audi mérlegének a tanulmányozását. Nagyon eligazító.

De értem én, hogyne érteném. A magyar export hozadéka nem a külföldi tulajdonú bankoknál, a Tescónál, Auchannál, Lidlnél halmozódik fel, hanem az autógyártóknál. (Amelyeknek a termékei még kicsit se lendítenek a belső fogyasztáson, mivel nem idehaza adják el őket.) Orbánnak sikerült minket „a termelőmunka” túszává tenni; Magyarországról mint „termelési központról” ábrándozik, holott ezerszer jobb volna, hogyha szolgáltatóközpont lennénk.