Fő a tisztesség!

Németországban Christian Wulff államelnök áll a célkeresztben. Azt vetik szemére, hogy tartományi miniszterelnökként nem a teljes igazságot mondta, amikor vagyoni helyzetéről, a vidéki házára felvett kölcsön forrásáról kérdezték. Az igaz ugyan, hogy nem volt üzleti kapcsolata egy vagyonos barátjával, de azt nem említette, hogy annak feleségétől nagyon kedvezményes kölcsönt vett fel, állítólag a férj tudta nélkül. (Egy német mondás szerint „aki ezt elhiszi, szent lesz”.)

De esetében nem ez a fő probléma. Sokkal inkább az, hogy amikor most vele szemben ez a kifogás felmerült, méltatlan, hivatalához nem illő módszerrel próbálta megakadályozni az eset közzétételét. Felhívta a Bild Zeitung, a legnagyobb német bulvárlap főszerkesztőjét, akit a „Rubikonon való átlépéssel” vádolt, és „háborúval” fenyegetett, ha közli lapjában a részleteket. A rögzítőre mondott fenyegetésért Wulff a tévé nyilvánossága előtt bocsánatot kért, és nagy hibának nevezte megfontolatlan tettét.

De a Bild nem azért az ehhez hasonló szenzációkból élő bulvárlap, hogy a bocsánatkérés ellenére ne tartsa hetek óta melegen az ügyet. Újabb és újabb részleteket közöl az államelnök magánéletéről: mikor, hol, melyik gazdag ismerősénél töltötte a szabadságát, miből fizette amerikai útját...

Le kell mondania

Ezzel a vita rossz irányt vett. Eltereli ugyanis a figyelmet a valós problémáról, és a kocsmai törzsasztalok szintjére süllyeszti a témát. Az igazi kérdés ugyanis változatlanul az, hogy a sajtószabadságot, a demokratikus rendszer egyik alappillérét sértő fenyegetésével milyen fokon ártott Wulff az államelnöki hivatal tekintélyének. Jóvá lehet-e ezt tenni egy bocsánatkéréssel?

Németországban napról napra nő azoknak a száma, akik azt gondolják, hogy nem. Az államelnöki hivatalt erkölcsi tekintélye különbözteti meg minden más közintézménytől. Aki ezt betölti, az az ország első embere, s nem használhatja a hivatal tekintélyét személyes ügyeinek rendezésére. Különösen úgy nem, hogy az alkalmazott módszer – hatalommal való visszaélés, zsarolás – törvényt is sért. Ezért azt gondolom, hogy Christian Wulff lemondása csupán idő kérdése. Egy demokratikus ország nem viselheti el, hogy legfőbb képviselőjének neve mellé azt tegyéh oda: „Ő az az erkölcsi instancia, aki erkölcstelen módon...” Nem. Christian Wulffnak le kell mondania, s mire ez az írás megjelenik, talán már nem is ő a Német Szövetségi Köztársaság elnöke.

És most a párhuzam. Wulff ügyével időben egybeesik Schmitt Pál magyar államelnök problémája. Kiderült, hogy doktori disszertációjának nagy része egy bolgár sporttörténész munkájának fordítása. Így van, vagy sem, van rá magyarázat, vagy nincs, a botrány asztalra került. Hasonlósága a német esettel az, hogy – függetlenül az ügy kimenetelétől – már a hitelesnek tűnő témafelvetés is árt a személy és a hivatal tekintélyének. Schmittnek – helyesírási nehézségeinek nyilvánosságra kerülése után – most a plágium vádjával kell szembenéznie. Kérdés: elviselhet-e az ország egy ilyen államelnököt?

De mielőtt még nemmel válaszolnánk, fontoljuk meg. Ha igaz is a vád, a bűnt Schmitt – ellentétben Wulff-fal – még nem mint államelnök követte el, másrészt az ügy az igazságszolgáltatás szempontjából már elévült. Az is igaz, hogy feltehetőleg kevés olyan politikus van, akinek múltja teljesen feddhetetlen. Ha ez volna az egyetlen szempont, nehéz lenne Németországban is, nálunk is államelnököt találni. Schmittnek is, Wulffnak is volt az életében olyan dolog, amelyre most, államelnökként nem szívesen emlékszik. Schmitt például mint vívó talán bundázhatott. De ettől szerintem még lehetne államelnök. A plagizálás viszont más. Csalás, lopás. Közbűntényes cselekedet. Akinek ez szennyezi be a múltját, az alkalmatlan egy olyan tisztség betöltésére, amelynek alapja az erkölcsi tisztaság. És ha már a német párhuzamnál tartunk: ott kiderült, hogy Karl-Theodor zu Guttenberg védelmi miniszter is plagizált doktori munkájának írásakor. Lemondott. A politikai kultúra ezt kívánta.

De azt gondolom, hogy Schmitt Pál esetében más dolgok is közrejátszottak, amelyekért nemcsak ő a felelős. Saját érdekeit mindig jól össze tudta egyeztetni a mindenkori hataloméval. Közéleti karrierje a Kádár-rendszerben kezdődött. Volt igazgatója az Astoria Szállónak, a Népstadionnak. A kommunista rendszer elég megbízhatónak tekintette ahhoz, hogy őt delegálja a Nemzetközi Olimpiai Bizottságba. Ott is megtalálta a helyét. Annak az Antonio Samaranchnak volt a jobbkeze, akit sokan a mozgalom mindenkori legkorruptabb vezetőjének tartanak. (Azonnal hozzá kell tenni, hogy bár sokat foglalkoztam az olimpiai mozgalom történetével, Schmitt Pál nevével soha nem találkoztam a korrupt tisztségviselők között.)

Kétségtelen, a miniszterelnöknek olyan emberre volt szüksége az államelnöki székben, akiben teljességgel megbízhat. Aki – ellentétben Sólyom Lászlóval – soha nem mond ellent neki. Nem tűnik alaptalannak a feltevés, hogy Orbán ezért jelölte Schmittet – a bolgár tengerpartról nyaralás közben frakciójának küldött képeslapon – államelnöknek. A miniszterelnök csalódott Sólyomban, akit ugyancsak ő tett – tudjuk, megalázó körülmények között – államfővé, de a kitűnő alkotmányjogász túlságosan öntörvényűnek bizonyult. Voltak önálló, néha Orbán véleményével ellentétes döntései.

Ez a veszély Schmitt esetében nem fenyeget. Ő már megválasztása előtt kijelentette, hogy az államelnöki pozíciót a kormány politikáját támogató, és nem annak működését akadályozó szerepnek tekinti. Ígéretét beváltotta. Eddig – ellentétben elődeivel – a kormány minden törvényjavaslatát aláírta. Nyilvános fellépései a kormány, pontosabban Orbán melletti propagandaaktusok voltak.

Melegen a széket

Ezzel a háttérrel feltételezhető, hogy a miniszterelnök arra is fel akarta használni Schmittet, amire Putyin Medvegyevet: tartsa melegen számára az államelnöki széket. Sokan gondolják ma, hogy Orbán elérkezettnek tekinti saját maga feljebb buktatásának idejét. Az országot katasztrofális gazdasági helyzetbe menőverezte, amelyből eddigi politikájának gyökeres megváltoztatása, korábbi intézkedéseinek visszavonása nélkül nincs kiút. Személye ellehetetlenült külföldi politikai körökben, még a konzervatív pártok vezetői sem akarnak szóba állni vele. Feltételezések szerint Schmitt plagizációs botrányát is ő robbantotta ki, hogy legyen oka bukásának, és megürüljön az államfői szék.

Nem gondolom, hogy ez így van. A törülköző bedobása, kudarcának elismerése, önmaga kinevettetése nem Orbán stílusa. Arra sincs szüksége, hogy ilyen botrányt keverjen az általa kiválasztott államelnök körül, hiszen ez őrá is rossz fényt vet. Pontosan tudja, mikor érkezik el az ideje csupán annyit mondani Schmittnek, hogy mondjon le, s már aznap ott lesz az asztalán a levél. Attól félek, hogy az országnak még egy ideig el kell viselnie az uralmát. Egészen addig, amíg nem adódik számára egy olyan alkalom, amikor legalább az arcvesztés látszata nélkül helyezheti majd át magát a Sándor-palotába.

Tüntetők követelik a német államfő lemondását: