Film / Néma csönd / Ajánló

Ennek a német filmnek a debütáns rendezője svájci (Baran bo Odar). Talán ezért gondolkodik a krimiről hasonlóan, mint a mester, Dürrenmatt, aki megírta a bűnügyi történetek rekviemjét. Vagyis hogy nincs minden bűnre büntetés, a legszörnyűbbekre sem, s a legszívósabb detektív kitartó alapos gyanúja sem vezet mindig célra. Mint Az ígéretben, itt is egy visszaeső pedofil gyilkost nyomoznának, aki 23 évvel az első bűn után megismétli tettét ugyanott, ugyanúgy. Csak az áldozat más (természetesen).

Ám a nemi erőszak ezúttal elmarad. Ha nem történt kéjgyilkosság, akkor valami más célja volt az elkövetőnek. Például üzent ezzel a rémes rímmel a hajdani ölés elmenekült, nevet váltott, ki nem nyomozható tanújának, bűnrészesének, aki eltűnt az eset után. De vajon eltűnt-e?

A Néma csönd nem a szokásos receptek szerint készült, sőt azok ellenére, azok tagadásaképpen (mint hajdan a Dürrenmatt-írás). Mert hát miféle krimi az, ahol tudjuk, ki a gyilkos, a történet pedig szinte el is engedi a látókörünkből. A nyomozás ma sem látványos, nincs keresztkérdés, sarokba szorítás, szellemi párbaj. Inkább kis kelletlenkedés, zavartság, helyi érdekű pofozkodás egymás közt a rendőrségi piszoárban.

Ha nincs bravúrnyomozás, mi tartja a filmet egybe? A mód, ahogyan a történet „kicsomagolódik”. Ahogyan a két eset hatásai összejátszanak új diszharmóniákban. Amint felelgetnek a motívumok és hatások egymásnak. Mindenféle Sherlock Holmes nélkül. Aztán a tanú meghal, a tettes tovább él. Hamis a kóda.

Az a rendező, aki lemond a gyilkos bilincsbe veréséről, a látványos igazságszolgáltatásról, a győzelem bejelentésének dicsőségéről, a nézői lelkiismeret egyenes pályára állításáról (a megtisztulásról), nagyon veszélyes kockázatot vállal. A kielégületlenségét. Hagyja a világot a maga kizökkentségében nyekeregni. Pedig ezúttal a hepiendet mellőzőknek van igazuk: Dürrenmatt rekviemje sem jelentette a végső szót. Folytatható. Íme.