Fekete-fehér-arab – Futball és identitás Franciaországban

A két évtizedes legenda csak részben érinti a sport, a futball területét, de persze most az a nagy dolog. Franciaország akkor először nyert világbajnokságot, hazai pályán, ráadásul mind ez idáig utoljára. Elégtétel volt mindez, hiszen mindenki jól emlékezhet a Platini-generáció nagy csalódására, főleg az 1982-es tornára, amikor a „sevillai drámában”, elképesztő körülmények között, kétgólos vezetésről, Harald Schumacher német kapus „gázolásával” megspékelve estek ki végül tizenegyesekkel az NSZK csapata ellen. Sevilla szinte a „francia Bernnek” számított egészen 1998 júliusáig. Akkor aztán eljött a diadal, a döntőben 3-0-ra verték a Ronaldóval, Rivaldóval, Cafuval, Roberto Carlossal felálló Brazíliát.

De nem csak erről van szó, ez a győzelem valódi társadalmi jelentőséget is kapott. A francia 1998-as csapat a szimbólumává vált a „black-blanc-beur”, fekete-fehér-arab Franciaországnak, a sokszínű, befogadó francia nemzetnek. A korszak amúgy is inkább sikeres és főleg optimista országot hozott magával. A gazdasági növekedés töretlennek látszott, a sokszínű, szocialista-zöld-kommunista baloldal kormányának élén álló Lionel Jospin, az utolsó hagyományos szociáldemokrata sikerrel csökkentette a munkanélküliséget, új távlatot nyitva éppen a külvárosok népe előtt.

Nem véletlen, hogy olyan elképesztő népi lelkesedés övezte ezt a ’98-as győzelmet. Másfél millió ember volt a Champs-Élysée-n, ahol legalábbis egy őrült éjszakára leomlottak a társadalmi határok, ahol a külvárosokból bejövő fiatalok a sikkes kerületek lakóival összeölelkezve ünnepelték a diadalmas, sokszínű Franciaországot. Maga Jacques Chirac elnök írt publicisztikát egy lapban, ahol a dicsőségét hirdette annak az országnak, amely „együtt bármire képes”. A nagyon jobboldali, a bevándorlókkal szemben mérsékelten barátságos Le Figaro című lapban Alain Peyrefitte, aki az 1968-as diáklázadások idején az oktatási miniszter volt, arról írt, hogy „a francia nemzetbe jöhetsz bárhonnan, ha vele együtt tartasz valahová”. A Le Monde szerint „a győzelmet követő eufóriában egyértelművé vált, hogy valami megváltozott a kollektív öntudatban, az identitásukban: az egész világ szeme előtt zajló nagy globális esemény mindenki számára egyértelművé tette, hogy Franciaország sokszínű, fekete, fehér, arab. Egy új korszak hajnalán vagyunk.”

A „black-blanc-beur” kifejezés ekkor nyert polgárjogot, de persze mindez nem a semmiből érkezett. A „black” Franciaországban történetesen nem sértő, a külvárosok nyelvéből érkező kifejezés éppen az afroamerikai kultúra, a rap, a hip-hop, a graffiti pozitív értékelését jelzi. Az 1983-as híres Marche des beurs-től, az „Arabok menetétől”, amely először hívta fel az ország figyelmét a rasszizmusra és az egyenlőségre, a szélsőjobb előretörésekor létrejött SOS Racisme mozgalmon át Mathieu Kassovitz külvárosokat bemutató, kultikus filmmé vált alkotásáig, a Gyűlöletig sokan küzdöttek a sokszínű Franciaország gyakorlati valóságának politikai-szimbolikus-kulturális elismeréséért. A black-blanc-beur Franciaországban sokáig politikai jelszó volt, és igen, az 1998-as diadallal vált evidenciává. A korban mindenki számára egyértelmű volt, hogy ennek a forró júliusi éjszakának egy nagy vesztese volt. Őt Jean-Marie Le Pennek hívták.

Ma már mindez olyan távoli, mintha ezer éve lett volna. A ’98-as legendából, ahogy egy történész fogalmazott, „egy elmaradt randevú maradt a történelemmel”.

A futball persze csak a tükre mindennek, de a francia válogatott története tényleg mintha párhuzamban zajlana a társadalmi-kulturális-politikai változásokkal. Az ország hangulata morózus lett, a gazdaság inkább döcög, mint halad, a munkanélküliség évtidezek óta nem csökken, a külvárosok helyzete egy hajszálnyit sem javult és így tovább.

Ha a futballválogatott veszített, akkor hirtelen annak sokszínűsége lett mindennek az oka. „A bevándorlásból érkező játékosok nem szeretik eléggé a válogatott mezt”, nem éneklik a Marsellaise-t, de „talán nem is ismerik” Jean-Marie Le Pen szerint. A „black-black-black válogatotton az egész világ nevet”, ahogy a filozófus Alain Finkielkraut mondta, aki egyébként a Francia Akadémia tagja. A közismert 2010-as affér – a dél-afrikai világbajnokságon a játékosok az edzőjükkel való összetűzés miatt sztrájkba léptek egy edzésen – persze csak olaj volt a tűzre. Zinedine Zidane generációjától eljutottunk a „racaille-generációig”. Ez egy igen rosszindulatú kifejezés, nagyjából külvárosi suhancot jelent, alig titkolt rasszista felhanggal. A megfogalmazás mindenfelől elhangzott, mások mellett a korabeli sportminiszter szájából is. Azaz a játékosok tényleg nem túl nemes viselkedése mintegy eredeti származási helyükből és lakóhelyükből következne, s ezek a milliárdos, arab-fekete külvárosi suhancok „szégyent hoznak Franciaországra”. A forrás itt is Alain Finkielkraut.

A dolog persze szélesebb összefüggésben értelmezhető a leginkább. A francia társadalom mintegy etnicizálódott, azaz a szociológiai kategóriákat felváltották az etnikaiak magában a társadalom önképében. Csak a futballnál maradva: az ötvenes évek nagy sztárja, Raymond Kopa lengyel származású volt, azonban abban a korban jóval fontosabbnak számított, hogy bányászcsalád gyermeke, s maga is dolgozott egy ideig bányászként. Az volt a lényeg, hogy egy „proligyerek” jutott el a csúcsra. De még a piemonti gyökerekkel bíró Michel Platini is meséli, hogy meglepve tapasztalta már a kétezres évek közepén egy fogadáson, hogy a beszédet tartó politikus rá mint „bevándorlásból érkezett sikeres emberre” hivatkozik. Platini elmondása szerint sohasem tekintett így magára, nem beszélt olaszul, sőt már az apja sem, még a nagyapja is inkább a franciát használta már. Egyszerűen húsz éve még nem így gondolkodtak az emberek.

Mára viszont láthatóan igen sok minden változott Franciaországban. Az optimisták szerint az etnikai és identitáskérdésekről szóló viták egyszerűen idejétmúltak, a sokszínű Franciaország elfogadása magától értetődik. A pesszimisták viszont inkább arra hívják fel a figyelmet, hogy a francia „identitás” körül fellángoló újabb és újabb viták nagyon is jól jelzik, hogy a kérdés egyáltalán nem jutott nyugvópontra. Abban azért mi, kelet-európaiak mindenesetre még mindig biztosak lehetünk, hogy azért a mai Franciaországban, ha egy politikus „a fehér keresztény kultúra” kizárólagosságáról találna beszélni, azt alighanem vagy fasisztának, vagy bolondnak néznék, de leginkább mindkettőnek.

Szóval Griezmann, Pogba, Fekir, Dembelé, Hernandez és a többiek, előre, ország népe, harcra!