Eurókonfliktusok – Hatalmas tétje van a hétvégi EU-csúcsnak
Nem egyesíteni, hanem megosztani fogja Európát az euró – jövendölte még a hetvenes évek elején Káldor Miklós, aki 1908-ban Budapesten született, majd londoni egyetemi tanulmányait követően John Maynard Keynes munkatársává vált, később cambridge-i professzorként nagy nemzetközi tekintélyre tett szert. Az Európai Unió mélyülő politikai megosztottságáról szóló friss tanulmányában a Nemzetközi Valutaalap (IMF) korábban Magyarországgal is foglalkozó volt közgazdásza, a jelenleg a Princetoni Egyetemen működő Ashoka Mody éppen őt idézte egyetértőn. Káldor már a közös valuta kezdeti tervezésekor azzal érvelt, hogy az egységes monetáris, de tagállami hatáskörben maradó költségvetési politika következtében a jegybanki kamat túl szigorú lehet a fejlődés különböző szintjein lévő tagországok egyik részében, s túl laza a másikban. Emiatt a tagállamok nem felzárkózni fognak egymáshoz, sokkal inkább eltávolodnak, ez pedig politikai szakadáshoz vezethet.
Az euró bevezetésétől a nagy recesszió 2008-as kirobbanásáig csak gyűltek a belső feszültségek, de nem kerültek a felszínre, amíg a krízis látványosan be nem bizonyította, hogy Káldornak volt igaza. A közös valuta hívei azonban úgy vélték, ez az eszköz tartja majd össze az uniót, fűzi szorosabbra a kapcsolatokat, s persze a német egyesítésnek is ez volt az ára, hiszen a vezető európai hatalmak abban bíztak, hogy a márka megszűnésével Berlin jobban ellenőrzés alatt tartható. Ám az erős és kellő időben megreformált német gazdaság az euró révén tovább erősödött, míg mások, főként a baloldali és szélsőjobboldali populisták koalíciója révén a német béklyóból most szabadulni igyekvő olaszok elvesztették a versenyképességüket. A válságkezelés német ihletésű szigora és a populizmus ebből is táplálkozó sikere miatt azonban egyre élesebb vitákban formálódott az a nézet, hogy érdemi reformok nélkül a dolgok nem mehetnek így tovább.
Az Európára nehezedő migrációs nyomás is kedvezett az úgynevezett populista pártoknak az utóbbi néhány évben, s emiatt tovább éleződtek az ellentétek az egyes tagországokon belül, illetve az egyes tagországok – Észak és Dél, Kelet és Nyugat – között. Ezt a folyamatot terheli a transzatlanti viszály, amely Donald Trump amerikai elnök elszigetelődő kereskedelmi és védelmi politikája miatt ölt egyre aggasztóbb méreteket. Ebbe a helyzetbe érkezett a centrista Emmanuel Macron, aki új párt élén aratott választási győzelmet Franciaországban, s hirdette meg európai reformprogramját, egyrészt az eurózóna megújítására, másrészt a közös kül- és védelmi politika megerősítésére. Pontosan tudván, hogy a német–francia-tengely mozgásba hozása nélkül erre esély sincs, de ha sikerül is Berlint valamire rávennie, akkor is csak a szükséges feltételt teljesíti, nem az elégségest.
Nagyívű programot vázolt fel. Az már kezdetben érzékelhető volt, hogy az új amerikai vezetés elzárkózása miatt Európának nem lehet más választása, mint védelmi képességeinek fokozása. Kevésbé mutatott előre a korábban elvetett eurójavaslatok leporolása. Legalább 300 milliárd euróra rúgó valutaövezeti költségvetést, közös pénzügyminisztert, a kockázatok megosztását, közös kötvények kibocsátását, a beruházások élénkítését, a nagy, jórészt amerikai technológiai cégek megadóztatását szorgalmazta. De rögvest falakba ütközött. Berlin az elhúzódó kormányalakítás és Angela Merkel kancellár meggyengült pozíciója miatt nem tudott érdemi válaszokat adni. Helyette megtette ezt az „északiakat”, azaz a finneket, az íreket, az osztrákokat, a baltiakat tömörítő, Hollandia vezette államcsoport, amely hallani sem akar új eszközök bevetéséről, mert a görög válság miatt is eleve felelőtlen költekezőként tekint a déli térségre, főként az olaszokra. Az új római kormány eurószkepticizmusa pedig csak erősíti a gyanút, hogy kár volna a saját zsebükbe nyúlniuk mások támogatása érdekében.
Az eurózóna lerombolása azonban nem érdek, súlyos következményekkel járna, s hallatlan erőfeszítéseket temetne maga alá. A kormánykoalíció tagja, a tartományi választásokra készülő bajor Keresztényszociális Unió (CSU) által indított támadásra is felelve Merkel belement abba, hogy új megoldásokat keressenek. A franciák nagy örömére a 2021-ben kezdődő uniós költségvetési időszakra az eurózóna versenyképességének növelésére és szilárdságának fokozására is terveznek, igaz, egyelőre meg nem határozott összeget. Bizonyosan kisebbet persze, mint amekkorát Párizs szeretne, de az ötlet el lett ültetve.
Az Európai Stabilitási Mechanizmus elnevezésű hitelforrás egy kicsit a Nemzetközi Valutaalaphoz (IMF) hasonló működésbe kezd az eurózónában, ami egyébként új amerikai követelés is, s a végre közös betétbiztosítással kacérkodó bankunió fedezetéül is szolgálhat. Megfontolják a munkanélküli-segélyek uniós folyósítását is, ha valamely tagország bajba kerülne. A németek persze nem sietnek, nem akarnak túlzottan elköteleződni, nem hallják meg a pénzügyi többletüket érő jogos bírálatokat, s a kockázatok mérséklésének adnak elsőbbséget. Például az olasz bankokban felgyülemlett rossz hitelek kezelését szorgalmazzák. Csak eztán jöhetne a kockázatok megosztása, a közös eurózóna-kötvény vagy a betétbiztosítás.
Az új olasz kormány, amely főként az euróra és a németekre hárítja a felelősséget az ország két elvesztegetett évtizedéért, a stagnáló jövedelmekért, a nagyon gyenge teljesítményért, most a migráció miatt összeveszett Macronnal, aki pedig az eurózóna reformjával az ő érdekeiket is messzemenően képviseli. Róma így könnyen elszigetelheti magát. Az ördög persze a részletekben van. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) minapi nagy elemzésében rámutatott, hogy az euróval kapcsolatos szabályokat tartalmazó stabilitási paktumot egyszerűsíteni kéne, a rengeteg mutató és eljárás helyett az államadósságot fenntartható pályán tartó kiadásokat kellene meghatározni, nem pedig a közvélemény számára is érthetetlen és módszertanilag kiforratlan strukturális egyenlegről, középtávú költségvetési célról beszélni. Nem büntetni, hanem ösztönözni kéne, hogy a fellendülések időszakában visszafogott maradjon a fiskális helyzet, visszaesések idején pedig ne váljon túlzottan szigorúvá, ahogy az a 2008 utáni válságban történt. A brüsszeli Bruegel agytröszt pedig felveti, hogy a gazdaságpolitikai egyeztetést szolgáló gazdasági szemeszter során megfogalmazott ajánlásokat a tagországok mind kevésbé hajtják végre, ráadásul következmények nélkül.
A módszer, hogy a kis lépésekből egyszer valami nagyobb keletkezik, bevált az európai integráció történetében. A káldori értelemben mára kialakult megosztottság az euró szabályait illetően, illetve az újabban kialakult migrációs krízis okozta szembenállás azonban mély ellentétekre utal, amelyeket a helyzet okozta kényszerek miatt fokozatossággal, halogatással, az unió összetartó erejének akár vészes gyengítése nélkül orvosolni hatékonyan már nem lehet. A június végi csúcstalálkozónak ez az igazi tétje.
