És veletek mi lesz?

A nyugat-balkániak közül ma egyedül Szlovénia tagja az uniónak: velünk együtt vették fel abban a bizonyos csoportos bővítésben (2004). Ez egyáltalán nem véletlen, mert mindig is a szlovénok voltak a legfejlettebbek, a „legnyugatiasabbak” a titói Jugoszlávia alkotórészei közül. Mint emlékezetes: nemhogy a jugoszláv egység fenntartásához ideig-óráig ragaszkodó Nyugat, de némi lövöldözés árán még Milošević is viszonylag könnyen hozzájárult ahhoz, hogy Szlovénia a saját útját járja.

Bűnösöket vártak

Fejlettségben a horvátok a szlovénok után következtek, ami elvileg „útlevelet” adott nekik az unió felé – de „menlevelet” nem. Hely híján nem firtatjuk, hogy a délszlávnak mondott, majd boszniai véres polgárháborúban a Tudjman-féle ultranacionalista horvát vezetés milyen fokon sározta be magát (főként addig, amíg a boszniai muszlimokkal háborúzott, kevésbé a szerbekkel), de tény, hogy dacára a Bosznia-Hercegovina állami egységét megőrző daytoni megállapodásnak, az EU bezárta kapuit mind Horvátország, mint Szerbia előtt.

Pontosabban: leszögezte, hogy amíg ezek ketten ki nem szolgáltatják az ENSZ által létrehozott hágai Nemzetközi Bíróságnak az imént említett háborúk fő- és mellékbűnöseit, politikusokat és katonákat, azaz nem kooperálnak a hágai ügyészekkel, addig nemhogy tagság, de tagjelöltség sincs. Szerbia került kettejük közül a reménytelenebb helyzetbe. Nem azért, mintha a horvátok nem vonakodtak volna a sajátjaikat kiadni, hanem mert nekik „közbejött” még a kosovói konfliktus, a NATO légi háborúja s az a tény, hogy nekik magát Szerbia mindenható elnökét, Slobodan Miloševićet kellett kiszolgáltatniuk.

Mindez eltartott egy darabig, és az EU-ügy jottányit sem mozdult előre addig, míg tucatnyi más jómadáron kívül a boszniai szerbek politikai és katonai vezetője (Karadžić és Mladić), valamint a horvátok „nemzeti hőse”, Ante Gotovina tábornok ki nem kötött Hágában.

Elsietett döntések

E nagy fejezetet Ratko Mladić tábornok három héttel ezelőtti kézre kerítése zárta le. De ez idő szerint roppant kétséges, mekkorát lendít bíróság elé állítása a szerb EU-csatlakozás ügyén. Amikor megérkezett Hágába, mintha egy ködgomoly emelkedett volna fel – és nem csak Szerbia fölül. Mint kiderült, a „balkanológusok” jó része az egész Nyugat-Balkán esélyeit Mladić-függővé tette. Mintha a lendület, amely eddig hiányzott Brüsszelből, hirtelen erőre kapott volna a tábornok lefogásától. Honnan vették, fogalmam sincs róla. Ilyennek ugyanis nyoma nincs. Hideg mérlegelésnek annál inkább. Mladić rács mögött van, de ettől még sem az újabb bővítési hullám politikai-pszichológiai környezete nem változott, sem maguk az érintettek. A befogadók és a befogadásra várók.

Két körülmény vár nyugtázásra. Az egyik, hogy az unió gazdasági talpra állása a nagy válság után még mindig várat magára. Ezzel párhuzamosan a szervezet számos, jórészt gazdagabb országában erősödnek a nacionalista, populista, sőt idegengyűlölő politikai erők és csoportosulások. Gyűlölik az „éhes szájakat”, nemhogy a bebocsátásra várókét, még a „maguk közül” valókét is (görögök, portugálok, írek). Hallani se akarnak bővítésről, mélyebb integrációról, talán még a közös pénzt is eldobnák. Ez az atmoszféra egy kicsit se kedvez új tagok felvételének.

Reménytelen eset

Ám a bővítéstől való idegenkedés perdöntő okát én egy rossz tapasztalatban látom. Ma már közhelynek számít, hogy mind Románia, mind Bulgária felvétele elsietett volt. E két kelet-balkáni ország úgy jutott be az unióba, hogy fejlettségi szintjét tekintve messze-messze alatta maradt a bennlevőknek, ezenfelül két alapkövetelményt: a korrupció leküzdését, de legalábbis erőteljes leszorítását, valamint a hatalmi ágak szétválasztását (különös tekintettel a bírák függetlenségére) nem sikerült teljesítenie. És akkor még szó sem esett a politikán eluralkodó urambátyámrendszerről, a privatizáció és a média visszásságairól. Minthogy a román és (főként) a bolgár eset nem visszacsinálható, az EU jelenlegi tagjai kétszer is meg fogják gondolni, hogy a korábbi hibát megismétlik-e.

Ahány nyugat-balkáni ország, anynyi baj és deficit. (Horvátországot immár nem számítva.) Ezek ugyan nagyon nagy részben öröklöttek, hiszen az ember már a hajdani Jugoszláviában is annál cudarabb állapotokkal találkozott, minél messzebb ment Ljubljanától, Zágrábtól és talán Belgrádtól. Pillanatnyilag két „tagjelöltünk” van: Montenegró és Macedónia. A kicsi Montenegróról azt mondják, szorgalmasan dolgozza le a hátrányait, én viszont nem nagyon tudok hinni abban, hogy Szerbia nélkül fölvennék az unióba. Csak a „nagy testvérrel” (végtére is a montenegróiak nagyjából annyira szerbek, mint amennyire a székelyek magyarok, sőt..) párban, már csak a két ország gazdasági kötődései miatt is. Macedónia viszont legalább három szempontból reménytelen eset: részben a politikacsinálás ottani morálja, részben a lakosság negyedét kitevő albán kisebbség konfliktusos helyzete, részben a görögök ellenkezése miatt. („Macedónia” Athén szerint nem más, mint az ország északi tartománya; e név történelmileg foglalt.)

Albánia egy jó darabig alighanem szóba nem jön, hiszen akkora a demokráciadeficitje, hogy azzal egyetlen más jelölt se versenyezhet. De albánok nehezednek teherként Szerbia vállára is – a kosovóiak. A független Kosovo (minden elkövethető köztörvényes bűn melegágya, valóságos maffiaország) viszonya az őt elismerni nem hajlandó Szerbiával köztudottan több mint problematikus. Márpedig ha 27 EU-tagországból 22 elismeri a Kosovói Köztársaságot, akkor Szerbiának (élvezvén Románia, Szlovákia, Bulgária, Ciprus, Görögország támogatását), ha tag akar lenni, valamilyen formában engedményt kell tennie. Nem föltétlenül formális elismeréssel, de mondjuk azzal, hogy átengedi területén az észak felé csak arra átjutni képes kosovói albánokat és kosovói árukat.

Király és foci

A sor végére hagytam Bosznia-Hercegovinát, amely valójában csak nevében egységállam. A föderáció szerb fele éli a maga életét, bosnyák–horvát fele ugyancsak, de állandó horvát (hercegovinai) panaszok közepette. Múlt októberben ebben az országban választásokat tartottak ugyan (ahol a túlnyomó többség szokás szerint leszavazott a maga etnikai pártjaira), de kormány azóta sincs. A szerbek „betartanak” a muszlim bosnyákoknak, azok a horvátoknak, államuk meg vegetál az egyébként régről ismert, európainak alig mondható tünetegyüttesek közepette. Belgiumot a király, őket meg talán csak a fociválogatottjuk tartja össze. Ilyen körülmények között Brüsszel még csak fontolóra se veheti, hogy az EU nyugat-balkáni terjeszkedésébe bevonja Bosznia-Hercegovinát. Ha persze „ezek ott” – három nemzet fiai – majd azt látják, hogy a szerbeknek már sikerült, talán észhez térnek, olvasom valahol, de mérsékelt bizodalommal.