Elfelejtett katonák

Tollam gyakorta kapaszkodik daliás éveikbe, ezúttal is azért, mert négy kontinenst érintő hadi ösvényeikre emlékezni nemcsak szomorúság és öröm, de rátarti büszkeség is. Ma már egyikük sem él. Nem írt utolsó útjukról sajtó, nem láttam partecédulát, még kevésbé sírkövet. Meghalni legtöbbjük visszament második hazájába. Hadi események emlékmorzsáit próbálom összekotorni, összevetni csöndben sokasodott évgyűrűikkel. Úgy számolom, ha harmincas éveiket meghaladva léptek át századunk negyveneseibe, akkor napjainkra már a veteránotthonok is rég elparentálták őket. Azóta új generációké a külhoni zsold, meg a mulandóság is.

Napjaink hadviselésében – amit ők már nem éltek meg – minden mozog, mobil és sokfelé ágazó, amiért aztán követhetetlen is. Sokszor idegenek a kardoskodó tollak, fegyverek, kezelőik, a kiképzőbázisok, bombák és bombázók, még a légihidak is. (Szinte visszafecseg a múltból, a Denevér raj című régi német filmből a dzsungelpilóták jelszava: ötszázért felszállunk!) De Kongó-Müller mellett további különlegessége korunknak a két hadviselőtől távol eső harmadik országból való békebíró, a negyedik helyre szervezett konferencia, az ötödik hadoszlopot kiváltó kémműhold és a demarkációs vonalak közé ékelt ütközőzóna. Redl korának inszcenálására már ásít a nagyérdemű.

Beszéljünk a fotókról. A világkiállítások szuper halszemű képírói minden évben megkapják díjaikat, ám ritka, ha valamelyikük a történelmet idézi meg hívótáljából. Tessék megnézni a mellékelt képet, amely a hajdani nyugati szövetség katonai vezetőinek gyűrűjében mutatja Sir Winstont. A kép erőt, nyugalmat és derűt áraszt, ráadásul időtlen. Talán azért is kapott többféle szöveget el-Alameintől Tuniszon át Casertáig. Magam viszont amondó lennék, hogy a fotográfus azt a történelmi pillanatot kapta el, amikor Nagy-Britannia miniszterelnöke feladja a Balkán-offenzíva rögeszméjét, és zöld utat ad Normandia felé. Erre utal az illetékes kormányférfiak és legfőbb hadseregparancsnokok jelenléte is.

Ami ezzel az aktussal megkezdődött, azt minden idők hadtörténelmének legnagyobb összfegyvernemi vállalkozásának nevezik, röviden D-Day-nek, amelynek ekkor kezdődött többmilliós sereggyűjtése. Hátra volt még az áfium, a dél-európai támadás legendájának továbbéltetése. Ez a feladat a SOE-ra várt, a Különleges Műveletek irreguláris szervezetére, amelyet Churchill a náci brutalitások ellensúlyozására hozott létre. Ez a titkos kommandóközpont alig száz fővel startolt a Baker Street egy közhivatalának fedése mögött, de mindössze két év telt bele, és az egységparancsnok már ezredeket kommandírozott. A kezdeti időkben gyorsan kiderült, hogy a fiktív csapattesteknek küldött (de érthető módon válasz nélkül maradt) rádióüzenetek legfeljebb felkeltik a magyar kémelhárítás és az Abwehr érdeklődését, és az utcákra parancsolják a forgótányéros bemérőkocsikat.

Az igények legalább félszázadnyi titkos állományt sürgettek, olyan kétnyelvű konspirátorokat, akikről elfogásuk esetén hihető lesz, hogy a földalatti hadviselés kiképzett ágensei. Még arra is gondoltak, hogy legyenek náluk olyan eszközök, amelyek ittlétüket bizonyíthatják. Ami legjobban hiányzott, az a gyűjtőmedence volt, amelyből meríteni lehetett volna e miniegység számára. Mármint állományt. Vizsgálat alá kerültek az emigráns szervezetek. Amerika „semleges” különutassága folytán szóba se jöhetett. Felvetődött a szigetország. Ám a Londonban fészkelő sok száz értelmiségi azért nem jöhetett számításba, mert legtöbbjük könyvtárakat bújó, finom lelkű lateiner volt, aki szalonokhoz kapcsolódva inkább a „Park” kódfejtői között lehetett volna hasznos.

A „kétkezieket” már internálták vagy munkásszázadokba sorozták, miután Bárdossy 1941 novemberében hadat üzent Angliának. Ausztrália messze volt, ott egyébként is a legszegényebb földművesnép vert tanyát. Nézték a palesztin mandátumterületet, ahonnan viszont tisztes létszámú (puskaport már szagolt) fiatalember jelentkezett őfelsége hadi szolgálatára. Maradt Kanada, amely a kvótajegyzékek szerint a tengerentúl legnagyobb befogadó országa lett, s ahol egy nagy létszámú kispolgári réteg gazdagította viszonylag gyors beépülésével az iparos-kereskedő társadalmat. A vallási szervezetek nem mutattak nagy hajlandóságot a magyarföldi toborzásra, mígnem a biztonsági kérdésekben is mérvadó királyi lovas-csendőrség parancsnoka egy furcsa ötlettel állt elő. Itt vannak a kommunisták – mondta –, komoly, szervezett erő, amely ideálisnak mondható fegyverfogásra az őket elűző, most pedig fasizálódó ország ellen. Még az is felvetődött, hogy soron kívüli állampolgárság és nyugdíj is megcsillantható. Az ötlet minden illetékesnek kedvére volt, ide számítva azt is, hogy e leendő kommandósok elveszejtése okozta „rétegcsorbulás” nem fog sok könnyet fakasztani a kormánykörök szemében.

Támadt viszont komolyabb nehézség is, a szervezők ugyanis nem találtak rá a pártra, amely a megfigyelők megjelenésére – egy begyűjtési cselvetést szimatolva – még inkább behúzódott az illegalitás homályába. Végül a CIA-jogelődöt jelentő OSS-főnököt, Donovan ezredest kellett Washingtonból segítségül hívni, aki saját hálózata révén rá is talált Tim Buck főtitkárra. A háború terhét még akkor is egyedül viselő Anglia megsegítése egyet jelentett az antifasiszta harccal. Munkához láttak a káderesek, és hírvivők vitték az ottawai York Szálló rejtett toborzóirodájába szóló meghívásokat. Fél évig tartott a speciális kiképzés a préribe rejtett farmházban, CAMP-X-ben, amely később címet is adott bevetésük és budapesti működésük történetének könyvéhez.

Kutatták a hídrobbantó dinamitcsomagokat, fényképeztek objektumokat és készítettek terepvázlatokat egy esetleges tábori repülőtér kiépíthetőségéről. Költöttek új meg új meséket kilétükről különféle, de fontos alkalmi ismerősök számára, és költötték a százpengős bankókat, amelyek ötven Napóleon-arannyal együtt voltak övükbe varrva. Bonyolítottak illegális találkákat erdészekkel, rádiótávírászokkal, az angolbarát Wenckheim gróf rokonságával, mit sem véve észre olykor az elbuktatásukra kiagyalt csapdahelyzetekből. Tény, hogy a honi, majd a német kémelhárítás ügynökei és kínzókamrái felőrölték csaknem az egész állományt, ideszámítva rádiósukat, Szenes Hannát is. De hát végül is ez volt a titkos terv velük: tisztáldozatok egy ködös, már értelmét és időszerűségét is elvesztett cél érdekében.

A kommandó két utolsó mohikánja, Daniels és Tuerk főhadnagyok (magyar nevüket hagyjuk ezúttal) túl a nyolcvanon, de negyvennégy évvel ama gyilkos 1944 után itt búcsúzott el egymástól és budapesti küldetésük színhelyétől. Készült e találkáról egy filmtekercs is, amely utal mindazokra a honfitársakra, akik bárhol voltak is a világban, nem vesztették el magyar szívüket. Mert magyar volt, aki a normandiai Rommel-harcálláspontot felkutatta, meg az az őrmester is, aki Leclerc tábornokot még az amerikaiak előtt harckocsijával Párizsba vitte. Emlékezhetünk Sir Kordára, a Downing Street és a Fehér Ház között évekig röpködő személyes futárra, az USA-légierőt hangsebességű vadászgéppel megajándékozó konstruktőrre, Kármán Tódorra és „Dórára”, a Wehrmacht-rádiót a Kreml részére mindennap megcsapoló szuperügynökre (kitüntetés helyett börtön várta).

Magyar volt a Manhattan-terv agytrösztjének tisztes hányada, miként az Enigma-kód egyik megfejtője, az Angliai Csata első pilótaáldozata, a Papuk-hegyi Petőfi partizánbrigád parancsnoka, az osztrák Alpokban bujkáló háborús bűnösök kézre kerítője, az antifasiszta német sajtó megszervezője (Békessy-Habe), egyben az első világháborús napló írója és az utolsó „tüzet szüntess” fotó elkészítője, Robert Capa. A lista bővíthető, sok ezer fajsúlyos személyiséget tartalmazhatna még, hiszen egyes számítások szerint „a világ jobbik felének” (Churchill) hadilobogói körül több volt a magyar önkéntes, mint a Union Jack védőszárnyai alatt a lengyel és cseh légiós.

Ma már egyikük sem él. Más kérdés, hogy több katona zsoldkönyvébe álnév került (itthoni családjuk megóvása érdekében). Mások bombatűzben, fogolytáborban, tífuszban végezték, eltűntnek nyilvánítva, sokszor elvesztett dögcédulával és emlékezettel. Szomorú tény, hogy a huescai és a francia FFI-brigádok magyar tagjairól szóló oratórium kottáján a hajdani tétlenség és megbánás, valamint a hosszan kitartott bűnbánat voltak a visszatérő akkordok.