A robbanás elmaradt, a káosz folytatódik
A kilépéspártiak valóságos apokalipszist jósoltak arra az esetre, ha ismét elmarad az általuk annyira várt Brexit nagy pillanata. Boris Johnson miniszterelnök azt mondta, inkább meghal egy árokban, mintsem újabb halasztást kérjen az unió vezetőitől a kilépés meghosszabbítására. Aztán mégsem feküdt be az árokba meghalni, hanem helyette újabb halasztást kért Brüsszeltől. Mark Francois, az egyik legszélsőségesebb Brexit-párti konzervatív képviselő nyilvánosan azt jövendölte, hogy ha október 31-én az Egyesült Királyság az EU tagja marad, akkor másnap „felrobban” az ország. Más konzervatívok civil elégedetlenséggel, lázadással, anarchiával fenyegetőztek november elsejére. Másnap aztán mindez kabaréba fordult, a közösségi médiában ezerszám jelentek meg a szatirikus kommentek, karikatúrák, gif-ek a „totális anarchia” napjáról. Egy fotó azt a borzalmat ábrázolta, hogy a konyhai evőeszköztartóban egy villa a kések közé került, a másik pedig Britannia végső pusztulásának jeleként a buszon egymással szóba álló idegeneket mutatott.
A Brexit elhúzódása valóban komikus epizódokat eredményez, de ugyanakkor igazi dráma is, amely során szinte minden megrendült, amire a brit demokrácia és a négy, országnak (country) nevezett terület uniója épült. A 2016 júniusi népszavazáson a szavazók 51,9 százaléka az Európai Unióból való kilépés mellett voksolt. Steril politikai logika alapján a kormánynak és a parlamentnek ezután egy dolga maradt volna, mielőbb végrehajtani ezt a kilépést. A Brexit drámája azonban éppen arról szól, hogy ez a látszólag demokratikus elv a gyakorlatban alapjaiban rázta meg a demokratikus intézményeket. A kilépni és a maradni akarók közti számbeli különbség túl kicsinek bizonyult ahhoz, hogy az utóbbiak beletörődjenek a vereségükbe. Egy parlamenti választás eredményei visszafordíthatók egy újabb voksolással, a népszavazás azonban – legalábbis elvben – örökre vagy legalábbis sok évtizedre előre eldönt egy fontos kérdést. Ezért tartják sokan a népszavazást összeegyeztethetetlennek a parlamenti demokráciával.
A 16 millió maradáspárti szavazó egyszerűen túl sok volt ahhoz, hogy csendben tűrje az Európából való kiszakadásként értelmezett Brexitet. A 18 és 24 év közöttiek 75%-a a maradásra szavazott, ahogy a politológusok fogalmaztak, nekik „Európa már a csontjaikban” van. A kilépéspárti igen úgy győzhetett, hogy a nyugdíjasok nagy többsége viszont a Brexitre voksolt. Ilyen éles generációs különbség mellett érthető, ha a fiatalok az „elloptátok a jövőnket” szlogennel támadják az idősebbeket és általában a politikai elitet. Legalább ilyen komoly problémát jelent az, hogy a négy ország közül kettő, Skócia és Észak-Írország lakossága többségében az EU-ban maradás mellett döntött. Pontosan az a kettő, amelyben a függetlenné válás, illetve az Ír Köztársasággal való egyesülés jó ideje reális alternatívának számít. Spanyolországgal ellentétben itt nincs alkotmányos tilalom a szuverén államból való kilépésre, így a Brexit a brit unió felbomlásának a veszélyét is felvetette.
Menet közben aztán kiderült, hogy az Európai Unióból való kilépés egyáltalán nem olyan egyszerű, mint ahogy azt a népszavazás kiírói elképzelték. A britek 1973-ban léptek be az EU elődszervezetébe, és azóta néhány kivétellel átvették az uniós szabályokat. A népszavazás után derült ki, hogy újra nyílnak olyan kérdések, mint a környezetvédelem, az élelmiszer-biztonság, a tudományos együttműködés, a gyógyszerellátás, a nukleáris biztonság, a légtérhasználat és hasonló fontos ügyek, amelyekben dönteni kell az uniós szabályok megtartása vagy újak megalkotása között. Ha kilépnek a vámunióból, akkor újra határt kell húzni Észak-Írország és az Ír Köztársaság közé, és még Gibraltárra is bejelentkezhetnek a spanyolok. A Brit-szigeteken dolgozó EU-s állampolgárok nélkül megbénulna például a brit egészségügy, és az EU-ban élő brit állampolgárok is aggódni kezdtek a státuszuk miatt. Ezek a kérdések, mint ama bizonyos csontvázak a szekrényből, menet közben hullottak ki a brit közvéleményre.
A kilépéspártiak nem ok nélkül hivatkoznak arra, hogy 2017-ben a parlament nagy többséggel, így a Munkáspárt támogatásával is megszavazta a kilépési folyamat megindítását. A „csontvázak” kihullásával azonban a kilépés gondolata egyre népszerűtlenebb lett. Elég, ha egyetlen példát említünk. Az uniós élelmiszer-biztonsági szabályok jóval szigorúbbak, mint amilyenek a szigetországban a csatlakozás előtt voltak vagy amilyenek az Egyesült Államokban érvényesek – és amelyeket egy brit-amerikai szabadkereskedelmi egyezményben London aligha tudna megvédeni Amerika lobbierejével szemben. A maradáspártiak ezért azzal érvelnek, hogy a népszavazáson senki sem szavazott a mérgezett élelmiszerekre. Ahogy az ír polgárháború újrakezdésére, az európai autógyárak telephelyeinek bezárására, a bankok Londonból való távozására vagy a diákcsere leállítására sem szavazott senki. Legalábbis a maradáspárti közvélemény szerint – mondván, a kilépéspártiak egy része valójában megrögzött „protestszavazó”, aki egyszerűen mindent utál, ami van, és nem gondol arra, hogy rosszabb is jöhet a Brexit után.
Theresa May kormánya, ha nem is mondta ki, megértette a kilépés bonyolultságát, ezért hosszan tárgyalt a részletekről az Európai Bizottság szakértőivel. Egy ideig megpróbálta széttörni a 27 uniós tagállam egységét, többek között a magyar és a lengyel kormány becserkészésével. Ez azonban nem járt sikerrel, az uniós pénzekre éhes keleti tagállamok ebben a kérdésben nem merték megbontani az egységes brüsszeli álláspontot. Amikor a brit kormány rájött, hogy sem könnyekkel, sem zsarolással nem tudja megtörni Brüsszelt, belement egy olyan megállapodásba, amely a vámunióból való kilépést a bizonytalan jövőbe tolta ki – és nem mellesleg negyvenmilliárd eurónyi lelépési pénz kifizetését is vállalta az EU-nak. Bár Theresa May a 2017-es, előrehozott választások óta kisebbségben kormányzott, e megállapodásig az északír unionistákkal (brit protestánsokkal) együtt többsége volt a parlamentben. Az eredetileg idén márciusra tervezett Brexit akkor kapott léket, amikor a konzervatívok jobbszárnya és némi habozás után az északír unionisták is elutasították May egyezményét, amit a másik oldalon a Munkáspárt is leszavazott, a kilépéspártiságból óvatosan a maradás vagy egy második népszavazás felé elmozdulva.
Theresa May megbukott a háromszor leszavazott megállapodásával, jött Boris Johnson, aki új seprűként kezdte, de elődjéhez hasonlóan ő is elbukott a kilépési tervezetével. Eddigi rövid kormányzása alatt megpróbálta megtagadni a parlamentben elfogadott törvények végrehajtását, hazug ürüggyel belerángatta a politikába a királynőt, és nevetségessé vált azzal, hogy saját halálát tette fel az október 31-i kilépésre.
Lehet, hogy Johnson így is megnyeri a decemberre előrehozott választásokat. De akkor az Egyesült Királyság már nem lesz a régi ország, a populizmus győzelmet arat az alkotmányos szabályok és a demokratikus hagyományok felett. Ráadásul a Brexit végrehajtása sem lesz könnyebb, hiszen az ír határ kérdését nem lehet megoldani a jelenlegi peremfeltételek mellett. A francia gloire-t újraélesztő, az EU-t vezetni kívánó, a Moszkvával való együttműködést szorgalmazó Emmanuel Macron pedig már csak nyűgnek tekinti a szerencsétlenkedésükkel az ő nagyszabású terveit akadályozó briteket.
A Brexit tragikomédiájának több tanulsága is van. Az Európai Unió a közös jogrendjével oly mértékben összeköti a tagállamokat, hogy szinte lehetetlen kilépni belőle. A huszonhetek belső vitáik ellenére összetartanak, és kulcskérdésekben még az Orbán-félék sem szegülnek szembe a közös érdekekkel. A népszavazás, amely elvileg nagyon szép demokratikus intézmény, könnyen a demagógok eszköze lehet. Bár gyakran hangzik el az, hogy a kapitalizmusban végső soron minden döntést a nagytőke – és főleg a banktőke – diktál, a Brexit esetében a kilépést mereven ellenző londoni City és a brit gazdasági elit egyelőre vesztésre áll. A nacionalista demagógiával szemben még ők sem mindenhatók. A fiatal, városi, a világhálón felnőtt rétegek és az idősebb, vidéki emberek között soha nem látott szakadék alakult ki, és nyilván nem csak a briteknél. A hagyományosan baloldali, munkáspárti szavazók egy része a bevándorlóellenességgel a jobboldal mellé állítható, míg a nagyvárosi konzervatívok hajlamosak elutasítani a nacionalista demagógiát.
A december 12-re kiírt választások bizonyosan a brit politikai térkép átrajzolását hozzák. Minden valószínűség szerint az egykori „biztos szavazók” nagy része választ új pártot magának. A kizárólag egyéni körzetes rendszerben sok helyen összefognak majd egymással a pártok, kölcsönösen visszaléptetve jelöltjeiket, hogy a voksolás a kilépés vagy maradás kérdéséről szóljon. Ha a konzervatívok nem kapnak megfelelő többséget, akkor újabb népszavazás és akár a Brexit visszavonása is jöhet. Ha nyernek, akkor kétséges lehet Skócia és Észak-Írország jövője az Egyesült Királyságban, és a fiatal nemzedékek frusztrációja tovább mélyül a rendszerrel szemben.
Könnyen lehet, hogy britek akkor járnának a legjobban, ha a Munkáspárt vezetésével kilépnének az EU politikai szervezetéből, de tagjai maradnának a vámuniónak és az egységes belső piacnak. De a döntés a brit választók kezében van.
