Eduardo apja

Jól hangzik. Talán igaz is volt. Eleinte. Te mégsem lettél volna boldog ettől a mondattól, úgy sejtem.

Most, hogy a fiadból és a szörnyű halálából nagy nemzetközi ügy lett, persze mindenki próbálja őt – a sehová sem illeszthetőt – magyarázni. Valahogy. Az biztos, hogy Eduardo szenvedélyesen, örökös nyugtalansággal keresett magának ügyeket, ideológiákat, amelyeknek a szolgálatába állhat. Ez volt létezésének a motorja. A radikalizmus. Õ aztán tudott váltani, bár igaz, hogy zsigerből, meggyőződésből tett mindent, akár az Opus Dei prominens tagja volt, világi pap, akár a Münnich Ferenc Társaság aktivistája, akár Scheiber rabbi péntek estéinek odaadó, Dávid-csillagot viselő látogatója, akár Carlos összekötője, akár állatvédő, akár muszlim, akár a délszláv háború legendás felderítőparancsnoka. Az ő számára nem létezett sem állandóság, sem békeidő.

Azért annak idején, ’91-ben nem kellett volna azt a szemébe vágnod, hogy a fasiszta usztasák ügyét ment szolgálni Horvátországba. Ez, Gyuri, erős túlzás volt tőled, történelmietlen is.

A szókincset – ahogy az alapeszméket is – tényleg te adtad át neki. Világforradalom, népfelszabadító háború, internacionalizmus, szolidaritás, és így tovább. Te beléplántáltad, ő meg magára szabta, alkalmazta őket. Végül is mind a ketten katonák voltatok. Te hűséges közkatona, akit aztán leszerelt és partvonalon kívülre helyezett a történelem, ő pedig permanensen aktív harcos, lehetőleg vezér, történelemcsináló fajta.

A mi kettőnk barátsága hetvennyolc elején kezdődött. Akkor már három-négy éve éltetek Magyarországon. Az, hogy negyvennyolc táján, fiatal festőnövendékként ösztöndíjjal Párizsba mentél, és ott is maradtál, jó választás volt, hiszen megúsztad a Rajk-pert, kimaradtál Rákosiból, a deportálásokból és a többiből. Bolíviába, ha jól emlékszem, egy néprajzi misszióval keveredtél el. Mindig is azt gondoltam: őrült szerencséd volt, a sorsod neked való helyre vetett: festettél, és az egyetemen tanítottál, emellett pedig gyakorolhattad a munkásosztállyal való szolidaritást, az osztályharcot, az illegalitásban szükséges konspirációs fogásokat, és amikor eljött az ideje, diákjaiddal együtt fegyverrel próbáltátok megvédeni a demokratikus vívmányokat Banzer katonai diktatúrája ellenében. Ott ítéltek halálra a junta emberei, ott szöktél meg, ott bújtattak emberséges papok, hogy aztán fahasábok közé rejtve Santa Cruzból Chilébe mentsenek át.

Illett hozzád az akkori Latin-Amerika. Nem véletlen, hogy elkötelezettjévé váltál. Te ugyanis hívő voltál, egyhitű, naiv, jobbító forradalmár, ott és akkor, ahol s amikor ennek helye volt.

Chile rövid pihenőt jelentett. Egy-két év, jött Pinochet, és ismét menekülnötök kellett.

Mire Pestre érkeztetek, Nelli a rengeteg stressz miatt tönkrement. Egy festékgyárban volt betanított munkás, ahhoz nem kellett nyelv. Süketnémán élt, sok-sok éven át egyedül veletek tudott kommunikálni.

A kislányod és a fiad, Eduardo itt tanulta meg, hogy létezik egy otthon meg egy itthon. Csakhogy volt egy kis bibi, amit sokáig nem akartál észrevenni. A te illegalitásban edződött eszméid itt nemigen éltek meg. Égtél, lobogtál, vágytál arra, hogy tehessél valamit régi-új hazádért, és nem vagy csak nagyon lassan jöttél rá, hogy a távolléted alatt végképp és eleve kimaradtál, lemaradtál mindenről. Semmit nem tudtál kezdeni a frizsiderszocializmussal. Azzal sem, hogy ugyan voltak még a vietnami hétvégék, de már senki nem vette komolyan őket.

A nemzetközi szolidaritásnál nagyobb fontosságot nyert a magánerős építkezés és az ahhoz előteremtendő anyagi alapok megszerzése. Nem volt ez nekünk rossz, nem éreztük annak, de te idegenkedve fogadtad ezeket. Nem értetted az itt használatos nyelvezetet sem. (Mi sem a tiédet.) Sosem felejtem el: optimistán azt hajtogattad, hogy talán a jövő hónapban megérkezik az illegalitásban élő bolíviai elvtársaktól az átigazolási engedélyed a Magyar Kommunista Pártba, na, és azt a barátaiddal együtt igazi skót whiskyvel fogod megünnepelni.

Sokáig vártál erre a fontos papírra. Amikor aztán évek múlva megjött, tényleg whiskyvel koccintottunk, Eduardo töltött mindenkinek, s egy kedves-vicces ünnepi beszédet is mondott. Sokat nevettünk azon az estén.

Ahogy azonban múltak az évek, mind letörtebb lettél. Mintha egyre kevésbé tudtál volna bármit is kezdeni magaddal.

Egyszer láttalak nagyon boldognak, akkor lobogtál, mint régen. Azt hiszem, nyolcvannyolcban történt, amikor telefonon Bolíviából, egyik barátodtól értesültél arról, hogy aznap reggel megbukott az éppen soros diktátor, és egy szebb jövőt ígérő elnök került hatalomra.

A lakásodban égett a telefon, te magad voltál az egyszemélyes hírcsatorna, jöttek-mentek az információk. Hívtad a Kossuth rádiót, a fontos lapokat, kérted, hogy hozzák le a szenzációs hírt, ami elsőként hozzád futott be. A lakásod megtelt lelkes latin-amerikaiakkal, akik veled együtt izgulták végig ezt a napot. Nelli egyfolytában főzte a kávékat, Eduardo pedig lesütött vagy tizenöt pizzát. Aztán megtudtuk, hogy az MTI már hat órával korábban, hivatalosan, kishírként közölte az eseményt, csak – mivel nem találták túl fontosnak – egyelőre nem sok újság vette át.

Aztán kilencvennégyben visszatelepültetek Bolíviába. Nelli nagyon vágyott a szülőhazájába, és te sem bántad. Eduardo nem ment veletek, ő akkor éppen magyar akart maradni, itt. Amennyire értesültem róla, azóta sem nagyon tartotta veletek a kapcsolatot. A húgával sem.

Keveset tudok arról, hogyan éltetek odakint. Annyit igen, hogy viszonylagos béke fogadott benneteket – és féktelen korrupció. Az eszmék felszívódtak, az elvtársaid meghaltak, vagy idős korukra a kábítószer-kereskedelembe dolgozták bele magukat. Kicsit még tanítottál az akadémián, aztán alig három év múltán meghaltál. Ennek tizenkét esztendeje. Nelli hamarosan követett, istenem, hát ezt szokta meg: utánad menni.

Eduardo utolsó küldetésével bezárult a kör. Santa Cruz mágikus hely a ti családotok történetében. A fiadnak ott sikerült meghalnia, ahol született, bár talán nem éppen úgy, ahogy szerette volna. Annyi menekülés és vándorlás után te is ott fejezted be, ahol életed legboldogabb évtizedeit töltötted korábban. S ha nem, akkor most haltál volna bele abba, ami történt: egy „jobboldali Che Guevara” – ez egyszerűen feldolgozhatatlan. Egy alsónadrágban, álmában szitává lőtt fiú – ezt apa nem élheti túl. Ahogy azt sem, hogy a fiad – missziójának megfelelően – egy szocialista indíttatású, szegény- és indiánpárti elnöki hatalom ellen akart polgárháborúzni. (Ha igaz.)

Kapcsolódó cikkek: