Világpolitikai vázlat – Donald Trump doktrínájáról
Az Egyesült Államok harminc éve nem találja a helyét az új világrendben. A hidegháborút követően, néhány rövid éven át úgy tűnt, hegemónként uralhatja a világpolitikát. Azonban gyorsan kiderült, hogy pozíciója veszélyeztetett, hiszen a kétpólusú világ megszűnésével olyan új nagyhatalmi aspiránsok jelentek meg, mint Kína vagy akár India, s fenyegetni kezdték az amerikai dominanciát. Bill Clinton adminisztrációja a dominancia bűvöletében sok szempontból bizonytalan külpolitikát folytatott. Maga Clinton úgy viselkedett, mint a király, aki nem tud mit kezdeni a hatalommal, így inkább nem él vele. Mind a ruandai népirtáskor, mind a délszláv válság éveiben húzódozott a beavatkozástól, majd Oszáma bin Ládent sem iktatta ki, amikor még lett volna rá lehetősége.
A bizonytalanságot követte 2001. szeptember 11. és George W. Bush afganisztáni, majd iraki válasza. A hangok, amelyek Amerika vezető szerepének a végét jósolták, elkezdtek felerősödni. Barack Obama konferenciadiplomáciája és többek szerint elhibázott közel-keleti politikája tovább gyengítette az Egyesült Államok pozícióját. Ahogy Henry Kissinger megírta az 1994-es Diplomácia bevezetőjében, „a most kialakuló világrendben az az új tény, hogy az Egyesült Államok első ízben nem vonulhat vissza a világtól, de nem is irányíthatja”.
Mindezek után lépett színre Donald Trump. Mint minden érkező elnöknek, neki is megvoltak az előre elkészített elképzelései arról, hogyan alakítja át az amerikai külpolitikát. 2016 tavaszán beszédet tartott a Center for National Interest kérésére, abban az akkor még csak a republikánus elnökjelöltségért küzdő üzletember felvázolta külpolitikai programját. Rögtön azzal kezdte, hogy a külpolitikáját az America first, Amerika az első gondolat fogja meghatározni.
A korábbi republikánus nézetekkel szemben a hidegháború után következő teljes harminc évet elhibázottnak nevezte, beleértve mindkét Bush elnökségét is. A majdnem negyvenperces beszédben öt hibát nevezett meg: túlterheltek az amerikai források, a szövetségesek nem fizetnek eleget, Amerika barátai már nem számíthatnak rá, az ellenfelei nem tisztelik az országot, és végül, hogy nem egyértelmű a polgároknak, hogy melyek is a külpolitikai céljai a vezetésnek. Beiktatási beszéde is az amerikai érdekeket tolta előtérbe.
Az elmúlt két és fél év alapján az elnök az elszigetelődési politika iránti nosztalgiáját keveri a világ legnagyszerűbb országának illúziójával. Szeretné, hogy az Egyesült Államok legyen a világ legerősebb állama, de az ezzel járó szerepkört mégis csökkentené. Nem foglalkozik azzal, hogy a diplomáciában van egyfajta elvárás, hogy a világ vezetői úgy tegyenek, mintha közös érdekek mentén haladnának. Ő az első perctől kijelentette, hogy neki csak Amerika számít. Az öt felsorolt „hiba” mind olyasvalami, amely az amerikai állampolgár nézőpontjából nézi a világpolitikát.
Azt is figyelembe kell venni, hogy az amerikai külpolitika rendkívül kötött, hiszen hatalmas bürokrácia irányítja, így a mindenkori elnökök mozgástere korlátozott. A külügyminisztérium dolgozói elnökről elnökre öröklődnek. Bár vezetői szinten mindig kisöpörnek, az alsóbb szinteken szinte mindenki marad. Hiába van az elnöknek elképzelése arról, mit szeretne, ha a kezét megköti a pontosan e célból létrehozott fékek és ellensúlyok rendszere. Trump eddigi két és fél évének a külpolitikai gondolatát nehéz körvonalazni. Nemcsak azért, mert a doktrínákat mindig utólag alkotják meg az akadémikusok, hanem azért is, mert még nem látni, hogy külpolitikai döntéseinek melyek a hosszú távú következményei. Ha mégis megpróbálkoznánk a Trump-doktrína felvázolásával, akkor két fő meghatározót említhetnénk, nevezetesen, hogy amit csak lehet, azt újra kell tárgyalni, másodszor pedig hogy el kell kerülni a háborút.
Az elnök az üzleti életből érkezett, és ezért rengeteget ad a személyes kapcsolatokra, ami látszik minden egyes alkalommal, mikor a világ vezető politikusaival találkozik. Személyesen mindenkire mosolyog, legendásan kellemetlen kézfogását hosszan demonstrálja, szépeket mond még a legszörnyűbb diktátoroknak is. Ha ez nem működik, akkor jön a hazai nyilatkozat és a beszólások Twitteren. Mivel ő az Egyesült Államok elnöke, a többi vezető igyekszik alkalmazkodni. A pozíciója erősebb, mint a személye iránti ellenszenv, és ez jól látható különösen az európai vezetőkkel való találkozásakor. Európa nem prioritása a Trump-adminisztrációnak. Az Európai Unió elleni vámok ezt jól illusztrálják, ami részben annak a következménye, hogy a két világvezető hatalom már évek óta tárgyal a soha el nem készülő kereskedelmi szerződésről. A jelenlegi vezetés a legtöbbször csak fegyvereladásról egyezkedik az európai országokkal. Másrészt az Európa és Amerika közti feszült viszonynak régi hagyományai vannak.
Az EU és az Egyesült Államok kapcsolatát az is rombolja, hogy nincs egységes álláspont a Közel-Kelettel és Kínával kapcsolatban. Trump közel-keleti politikáját két dolog határozta meg. Az első Izrael szinte feltétel nélküli támogatása, a másik pedig, hogy nagyon szeretné magára hagyni a térséget, de nem akarja, hogy azt Irán dominálja, ezért támogatja az arab olajországokat. Az amerikaiak éppen az egyensúly miatt pénzelték a nyolcvanas években Irakot Iránnal szemben. Az ifjabb Bush kilőtte a hatalmi versenyből Irakot, így Amerika most kénytelen azt a Szaúd-Arábiát támogatni, amely potenciálisan szembe tud szállni Iránnal. Mindenesetre az Irán elleni keménykedés, majd visszalépés is azt mutatja, hogy Trump nem akar belemenni újabb közel-keleti háborúba.
Külpolitikájának egyik legmeghatározóbb területe a Kínával folytatott kereskedelmi háború. Az elnök panaszai ezen a téren nem újak, azokat már az Obama-adminisztráció is néven nevezte, az ipari kémkedéstől a környezetvédelmi szabályok semmibevételéig. Rengeteg amerikai vesztette el a munkáját, amikor a gyárak Kínába települtek át. A globalizmus következményeit azonban valószínűleg nem lehet visszafordítani. Lehet, hogy a világkereskedelmi rendszer nem igazságos, de várhatóan a kereskedelmi háború sem fog segíteni az amerikaiakon. Egyelőre csak meglehetősen feszült helyzet alakult ki a két ország között. Ha megszületne a kereskedelmi megegyezés, akkor a világgazdaság is megnyugodhatna.
Az is nehezíti, hogy tiszta képet kapjunk Trump külpolitikai gondolkodásáról, hogy az őt körülvevő tisztviselők sűrűn váltják egymást. Az elnök 2018 elején a teljes külügyi vezetést lecserélte, szeptember elején pedig menesztette neokonzervatív külügyi tanácsadóját, John Boltont. A kirúgásról már akkor elindultak a hírek, amikor az elnök állítólag egyetlen gombnyomásra találta magát attól, hogy megtámadja Iránt. A pletykák akkor azt állították, hogy Bolton a támadás mellett volt.
A világtörténelem közben ugyanolyan közömbösen halad előre, mint Trump megjelenése előtt. Az elnök doktrínája egyelőre csak vázlat, arra vár, hogy megírja a szerző.
