Diszkrét viták a Német-Magyar Fórumon

Húsz esztendeje gyűlnek össze évente német és magyar politikusok, a gazdaság, a tudomány képviselői, hogy a közös ügyekről tárgyaljanak. Általában szívélyes légkörben, ám az elmúlt másfél év magyar kormánypolitikájának berlini megítélése ezúttal éreztette hatását. Már az első percekben, amikor a tanácskozásnak helyet adó német nagyvállalat, a Magyar Telekom pénzügyi igazgatója, Thilo Kusch, üdvözlő szavaiban arról is megemlékezett, hogy cége immár néha „nem-kívánatosnak érzi magát” ebben az országban…

A Fórum magyar társelnöke történetesen még mindig Balázs Péter professzor, volt külügyminiszter. Néki jutott a feladat, hogy üdvözölje a német kormány képviselőjét, Werner Hoyer, külügyi államminisztert. Történetesen arról a vezető szabaddemokrata politikusról van szó, aki korábban a német kormány részéről először bírálta nyilvánosan és egyértelműen a magyar kormánypolitika bizonyos vonatkozásait. Balázs tehát név szerint is köszönetet mondott a vendégnek azért, hogy „volt, aki szót emeljen, amikor Magyarországon megsérült a demokrácia”, hogy „erkölcsi és politikai támogatást nyújtva nem hagyták magukra szövetségesüket”. Valamint: „remélhetőleg megteszik ezt máskor is, ha szükség lesz rá”.

A német társelnök, Elmar Brok, a CDU vezető veterán külpolitikusa, nem ejtett szót e problémákról, de a magyar EU -elnökség sikereit méltatva megemlékezett a vitákról is, melyek az elnökségét kísérték.

Miniszter és államminiszter másként ugyanarról

Martonyi János külügyminiszter megragadta a Fórum adta lehetőséget, hogy a maga részéről az EU, az eurózóna jelentőségét hangsúlyozza, amelyekhez Magyarország – lévén, hogy kivitelének 70-75 százaléka az utóbbiba irányul – elválaszthatatlanul tartozik. Jóllehet Budapest az „Erős Európa” jelszó jegyében elnökölt, a miniszter sietett hozzátenni: „bár nem örül ennek”, a brüsszeli bizonytalanságok tükrében bizonyos helyzetekben hatékonyabbak a kormányzati, mint a közös lépések. Szerinte meg lehet vizsgálni még az Unió alapszerződését is, meghatározni a feladatokat, majd azokhoz idomítani a ma egymással versengő intézményeket.
A diplomácia vezetője, aki a korábbi híresztelésekkel szemben a jelek szerint továbbra is helyén marad, történetesen Madelaine Albright-ot, Clinton amerikai elnök külügyminiszterét idézte a „nélkülözhetetlen Németország” fogalmáról. Németország közép-európai gazdasági és politikai szerepéről van szó, amely Martonyi szerint is kívánatos és egyáltalán nem ellentétes a régió, a visegrádi országok érdekeivel. A miniszter mindenesetre már Hoyer felszólalása előtt le kívánta szögezni: szeretnék tisztázni Németországgal a felmerült félreértéseket, de ennek az eszmecserének tárgyilagosnak s a magyar törvények ismeretén alapulónak kell lennie. Egyébként pedig: ha kétségbe vonnák a kormány elkötelezettségét az alapvető demokratikus értékek iránt – azt határozottan elutasítják.

Hoyert ez láthatóan nem bátortalanította el. Miután átadta a Fórumnak Merkel kancellár üdvözletét és jelezte, hogy jövőre együtt ünneplik majd a két ország barátsági szerződésének 20. évfordulóját, végezetül Sólyom Lászlót, az Alkotmánybíróság első elnökét, a későbbi államfőt méltatta, mondván: büszkék rá, hogy Sólyom számára az éppen fennállása 60. fordulóját ünneplő német Alkotmánybíróság volt a példa. „A magyar Alkotmánybíróság az ország alaptörvényét a rendszerváltás óta eltelt 20 évben a szabadelvű demokrácia szellemében érvényesítette”, így a vendég. Aki ezután kijelentette:

„Mint tudjuk, bizonyos magyarországi politikai jelenségek Németországban bírálatot is kiváltanak. Ez a kritika a közös értékeinken alapuló unióban természetes és baráti szellemű. A demokrácia fokát mutatja, ha nem vonják kétségbe a többség jogát, hogy döntéseket hozzon - sem a kisebbségét, hogy megfelelő mértékben részt vegyen a döntések meghozatalában. Senki nem akarja uniós partnerének előírni, milyen politikát folytasson. Meggondolásra javasoljuk azonban, hogy bizonyos döntéseket, (amelyek részleteit - elfogadom - sokkal jobban kellene ismernünk), gondosan, minden érdekelt bevonásával készítsenek elő és biztosítsák a lehetőségeket e döntések megváltoztatására. A demokráciában ugyanis a hatalmat csak bizonyos időre adják. Tudom, hogy a politikai küzdelemnek keménynek kell lennie, de a politikai kultúra csak a demokratikus alapokban való egyetértés talaján működik.”

Sorsközösség és bulvársajtó

Nem kevésbé kemények voltak Prőhle Gergelynek, a Külügyminisztérium helyettes államtitkárának ellenérvei. Szerinte a félreértések mögött az rejlik, hogy németek és magyarok másként tekintenek történelmükre. Pedig van sorsközösség, hiszen élnek német kisebbségek is olyan területeken, amelyek korábban az anyaországhoz tartoztak. Igaz, megítélésük már nem azonos: Szlovákia például bocsánatot kért az ottani németekért a 2. világháború után elkövetett atrocitások miatt – míg a magyaroktól nem.
Prőhle – az első Orbán-kormány idején berlini nagykövet – „bulvárszagúnak” minősítette a német sajtóban Magyarországot illető bírálatot, amely szerinte a közszolgálati médiában is komolytalan: a szenzációkeltés érdekében, politikai motivációból bírálnak. Ahhoz, hogy szót érthessenek, beszélni kellene az eltérő történelmi szemléletről – „s a jogos kritikát világosan kellene megfogalmazni.”

„Magyarországnak rossz híre lett Németországban”, idézte Szabó Vilmos, az MSZP képviselője a Népszabadságot. Igaz, annak egy két évvel ezelőtti cikkét, amely történetesen Prőhle Gergely tollából jelent meg, még a Bajnai-kormány idején. Szabó szólt arról, hogy németországi hírünk, tekintettel a jogállam lebontására, most rosszabb mint valaha s ezért nem csak a média, hanem a német kormány is bírál. Egy okkal több arra, hogy a Fórumon, a két ország e fontos fórumán ezekről a kérdésekről is szó essék.

Lévén, hogy Szabó a záróülés utolsó felszólalója volt, erre már semmiképp nem volt mód. Szó esett egyébként a roma kérdéskörről csakúgy, mint a munkaerő szabad vándorlásáról – amely előnyös a Nyugatnak és súlyos következményekkel fenyegeti a kevésbé fejlett EU-országokat, köztük a mienket. Igaz, a németek csak most kezdenek jól járni a készen kapott szakmunkásokkal, diplomásokkal, miután ők hét évig zárva tartották a kapukat, így embereink Nagybritanniában és másutt próbáltak szerencsét. Most viszont a Dunántúlon már bajor toborzó irodák működnek – aggasztó, mondták a magyarok, joggal.

Udvarias fiatalok

A koros és túlkoros fontos emberek mellett ezúttal többtucatnyi ifjú (főleg hölgyek) élénkítették a kétnapos találkozó képét. Ezúttal először rendeztek Német-Magyar Ifjúsági Fórumot, fiatal szakemberek, végzős egyetemisták részvételével, a két állam ösztönzésére és támogatásával. Korábbi ösztöndíjak, itt vagy ott, családi háttér, szakmai érdeklődés – vagy akár éppen szerelem hozta őket a közös ügyhöz, hallhattuk. Élénken és vidáman vitatták a nemzeti és az európai azonosság kérdéseit. Anélkül, hogy dönteni tudtak volna, bár a leghatásosabb az fiatalember volt, aki közép-európai identitásúnak vallotta magát… Szó esett – a divatos Duna-stratégia keretében - még dunamedencei identitásról is, de ennek kevés híve akadt. Volt, aki szerint a Duna-ötlet csak azt szolgálja, hogy EU-pénzeket szerezzenek vele, mások szerint az ilyenfajta identitáshoz közös gazdasági alapok kellenének. S egyébként ha a dunai közösséget hirdetnénk, csak új határokat vonnánk.

E kérdés eldöntetlen maradt. Ami némileg meglepő: az eszes lányoknak-fiúknak eszébe nem jutott arról is beszélni, amit Martonyi, Hoyer és társaik megkerülni nem tudtak és akartak s ami a német-magyar viszonyban ma bizony fontos. Hogy fennmaradtak a komoly politikai nézeteltérések a konzervatívok vezette berlini kormány és papíron annak politikai családjához tartozó budapesti partnere között.