Délen semmi jó
Az idegenforgalmi szezon kellős közepén a görög középjobb–középbal-kormánykoalíció népszerű „halálugrást” hajtott végre: az éttermi, kávéházi és borozói szolgáltatások kínosan magas, 23 százalékos áfáját augusztus 1-jétől 10 százalékkal csökkentette, éspedig abban a reményben, hogy a helyieket s kivált a külföldi turistákat az olcsóbb árak jóval nagyobb fogyasztásra serkentik, miáltal a kincstár az áfa révén az eddiginél nagyobb bevételhez jut. Habár meglehet, a remény hiú, ennek a lépésnek a serkentő hatása máris megmutatkozott – ha nem is a bevételekben, de – a parlamentben, ahol a képviselők vele együtt megszavazták a közalkalmazotti szféra brutális leépítését is. Ha nem teszik, Athén elesik az unió és az IMF mentőcsomagjának most esedékes 6,8 milliárd eurós részletétől. ACZÉL ENDRE írása.
Noha az unió „déli felén” a válság (amíg csak a ciprusi bankrendszer össze nem omlott) messze Görögországot sújtotta a legerősebben, és hónapokon át élt a gyanú, hogy a görögök kénytelenek lesznek megválni az eurótól, a görög politikusok jobban teljesítenek társaiknál. A miniszterelnököt, Antonisz Szamaraszt adó középjobb és a kormányfőhelyettest, Evangelosz Venizeloszt adó középbal viszonylag sima együttműködése olyannyira kivívta a legfőbb hitelező, Németország rokonszenvét (is), hogy a mentőcsomag tetejébe született egy német–görög pénzalap a bajban levő görög kisvállalkozások megsegítésére. Athén kiebrudalása le van véve a napirendről. Mindezzel együtt a görög gazdaság talpra állásának egyelőre semmi jele. A GDP az idén további 4-5 százalékkal fog zsugorodni; az akár iszonyatosnak is mondható munkanélküliség jövőre talán még a spanyol adatot is meghaladja (30 százalék!); a nemzeti vagyon privatizálásában pedig változatlanul több – egy kossuthi párhuzammal élve – az elszánás, mint a teljesítés, ami meglátszik a bevételeken.
(E ponton azonban nem állhatom meg, hogy ne vonjak párhuzamot görög és magyar sorsok között. Görögország GDP-je pillanatnyilag – folyó áron – 190 milliárd euró. Az ország kevesebb mint 7 milliárdnyi, a megmaradást szavatoló külső segítségért harcolt, tehát a GDP alig több mint 3,5 százalékáért. Irigyelheti Orbánt, aki a magánnyugdíjak államosításával 3 ezer milliárd forintot „nyúlt le”, ami a magyar GDP-nek épp a 10 százaléka volt! Ha Athén ennyi ingyenpénzhez juthatna, juthatott volna – az ő esetében 19 milliárd euróhoz –, kevés lenne a gondja. Még költekezhetne is.)
Egy biztos. A parlament jóváhagyta, hogy a közigazgatásért felelős miniszter az idén négyezer, jövőre további 11 ezer embert bocsásson el. A karcsúsítás áldozatai „első körben” a köztévé alkalmazottai lesznek (kétezer fő); őket követik a nagyvárosi rendőrök, az egészségügyi dolgozók, majd a szakiskolai oktatók. De a reform messzebbre néz. A köztudomásúan bőkezű és pazarló görög közalkalmazotti szférában eddig az volt az úzus, hogy magasabb fizetésért kevesebbet kell dolgozni, mint a versenyszférában. Ennek a világnak vége: „A játszma jó irányba fordult” – biztatta honfitársait Micotakisz, a felelős miniszter. Hm.
Európa nyugati legszélén a másik „beteg ember”, Portugália legföljebb egy csöppnyit áll jobban, mint Görögország, amennyiben háromévnyi konok recesszió után 2014 már némi növekedést ígér. A „némi” lehet annyi, mint a magyar – valahol 0–0,5 százalék között, optimális esetben ennél több is. Viszont politikai értelemben Portugália gyöngébben teljesít, mint a keleti perem. A nagy közületi spórolás, ami föltétele volt az unió/IMF-mentőcsomagnak (78 milliárd euró), olyan jól sikerült, hogy fel is robbantotta a jobbközép koalíciót. Még a kormányon levők egyik felének is elege lett a megszorításokból; a szocialista ellenzék pedig csak akkor hajlandó társulni egy az államfő által indítványozott „nemzetmentő paktumhoz”, ha a mentőcsomagot újratárgyalják Brüsszellel, illetve ha az unió belátja, hogy a megszorítás-politikának semmilyen hozadéka nincsen. Nota bene: ezzel a nézettel a portugálok nem állnak magányosan, végtére is mindenütt, ahol közpénzt vonnak ki folyamatosan a gazdaságból, egy „növekedési fordulatnak” gyakorlatilag semmi esélye.
A baj csak az, hogy a középbal újratárgyalási indítványa Brüsszelben (és az IMF-nél) alighanem süket fülekre talál – eddig egyetlen mentőcsomag feltételeit nem tárgyalták újra senkivel –, viszont a baloldal intranzigenciája új választások kiírásával, folyamatos kormányzati instabilitással fenyeget. Aminek már meg is van a pénzpiaci reakciója: Lisszabonnak egy tízéves lejáratú államkötvényre csaknem nyolc százalék hozamot (kamatot) kell ígérnie, ami ugyan kevesebb, mint a görög, de bő két százalékkal meghaladja az így is drága magyart.
A térkép közepe felé haladva Olaszország jelenik meg, amelynek ugyan a balközép Enrico Letta személyében roppant ambiciózus, a költségvetést kézben tartó, kisebb sikerekkel (a miniszteri fizetések csökkentése, a pártok közvetlen állami támogatásának fokozatos leépítése) dicsekvő új miniszterelnöke van, de akinek az agya más srófra jár, mint a gazdaság. Dicséretes módon Letta alkotmányreformot akar (2015-ig), amely de facto likvidálná a felsőháznak az alsóházzal egyenlő jogosítványait s általa az olasz törvényalkotás bő fél évszázados bénaságát – de ettől még a gazdaság az istennek se hajlandó növekedni. A GDP reálértékben ott van, ahol tizenöt évvel ezelőtt volt, viszont az állandó mínuszok folytán a GDP-hez mért államadósság konokul nő – év végére eléri a 130 százalékot!
Nem azért, mintha Letta tétlen volna. Felgyorsította a legkülönfélébb állami hivatalok, szervezetek, testületek bankokkal szemben fennálló kifizetetlen adósságainak (negyvenmilliárd euró!) törlesztését. Nagyvonalú adókedvezményeket szavaztatott meg azoknak a munkáltatóknak, akik fiatalokat alkalmaznak. Közpénzekkel ösztönzi a környezetbarát lakásátalakításokat, és „nagy ugrásra” készül az állami szabályozások leépítésében, a munkaerőpiac liberalizálásában, sőt a privatizációban is. Ezek máshonnan is ismert dolgok. Csakhogy Letta a Berlusconi-féle „Szabadság Népe” (PdL) párttal együtt tud csak kormányozni, egyszóval – részben – a hozzá hasonló szocdemeket gyűlölő jobboldal túsza. És úgy fest, hogy ha néhány nap múltán a Berlusconira kiszabott négyéves börtönbüntetést az olasz legfelsőbb bíróság is jóváhagyja, akkor a PdL – bosszúból – megbuktathatja a kormányt, noha ehhez az ítélethez Lettának és pártjának semmi köze nem lesz.
Mint Portugália esetében, itt is a politikai bizonytalanság válhat a nap végén perdöntővé, esetleg új választások szülőjévé. Nem úgy, mint Spanyolországban. Ott teljes a gazdasági káosz, és nincs – noha lehetne – politikai válság. Mariano Rajoy, az uralkodó jobboldali Néppárt (PP) vezére vaskézzel tartja egyben parlamenti többségét, és nem hajlandó a nyilvánosság előtt számot adni pártjának hihetetlen méretű, autentikusan feltárt korrupciós ügyeiről, amelyekben kétszázezer euró erejéig ő személy szerint is meg van említve. Két oknyomozó lap, a konzervatív El Mundo és a balliberális El País az elmúlt hetekben megismertette a nyilvánosságot azoknak a kenőpénzeknek a kézírásos aktáival, amelyek különféle – jobbára építőipari – cégektől a PP politikusainak zsebébe jutottak.
Az egész történetben az a legkínosabb, hogy aki „dalolni” kezdett, az maga Luis Bárcenas, aki húsz éven át volt a PP „Simicskája”, azaz pénztárosa. Gondos naplót vezetett a beáramló és a kifizetett összegekről, és némi tagadás után beismerte, hogy a kézírás tőle van. Ezek után azt hihetnők, Rajoy megbukik. Nem arra kéne válaszolnia, leadózta-e a pénzt, amit kapott, hanem arra, hogy honnan kapta. Erre nem hajlandó, egyelőre legalábbis.
A PP-ből senki nem kényszeríti, ott is birkák ülnek. A hatalmon levő párt a „hazug” és „csaló” Barcenasszal vitetné el a balhét.
Egyelőre szünet. Augusztusban egész Spanyolország szabadságra megy. Ami marad: huszonhét százalékos munkanélküliség, folyamatos recesszió, csökkenő bérek, megszorítások. Az ingatlanlufi, amelybe az ország belerokkant, politikusok és ingatlanfejlesztők közös műve volt. Együttesen vonulnak pihenni most, még mielőtt a bomba felrobban.
