Fekete, fehér, föld, Biblia – Dél-Afrika a múlt fogságában
Jacob Zuma volt dél-afrikai elnök a jelképe lett annak a fekete politikai elitnek, amely a szabadságharc spártai körülményei után mohón vetette rá magát a villákra és a vagyonokra. Pártja, az Afrikai Nemzeti Kongresszus, az ANC azonban sokáig kiállt mellette, és végül a 2019-es általános választások közeledte miatt szabadultak meg tőle. A párt vezetői jól taktikáztak, mert idén májusban ismét sikerült megnyerniük a választásokat. Az ANC, Nelson Mandela egykori pártja az apartheidrendszer eltörlése óta minden választáson az első helyen végzett, de idén májusban minden eddiginél kevesebb szavazattal, „mindössze” 57,5 százalékkal szerezte meg a parlamenti többséget.
Az ANC részben annak köszönhette viszonylagos sikerét, hogy Cyril Ramaphosa személyében olyan vezetőt választott, aki egyszerre társa és ellentéte is Zumának. A most hatvannyolc esztendős Ramaphosa is részt vett az apartheid elleni küzdelemben, szintén Mandela harcostársa volt a szabadságharcos időkben és azután. De az iskolázatlan Zumával szemben művelt, jogvégzett ember, jelentős vagyonát, legalábbis dél-afrikai viszonylatban, legális úton szerezte. Hívei azt várják tőle, hogy szüntesse meg az egész országot behálózó korrupciót, mérsékelje a bűnözést és indítsa be a gazdaságot.
A kilencvenes évek elején a Dél-afrikai Köztársaság a jövő egyik ígéretének számított. Mandela bölcs vezetésével lényegében amnesztiát hirdettek az apartheidrendszer bűneire, a fehér kisebbség gazdasági kiváltságait a fekete többség helyzetének javításával próbálták fokozatosan csökkenteni, és a „szivárványnemzet”-koncepció jegyében a különböző etnikumok és nyelvek békés együttélését hirdették meg. A reményekből kevés vált be. Noha a katasztrófa-forgatókönyvek sem valósultak meg, az ország nem omlott össze, de a várt kiugrás sem következett be.
A látványosan gazdagodó fekete politikai-gazdasági elittel szemben a lakosság jelentős része továbbra is szegénységben él. A fehérek közül sokan elköltöztek az országból, sok farmercsalád brutális gyilkosság áldozata lett, és az otthon maradt fehérek közül is egyre többen szegényedtek el. A munkanélküliség 27 százalékos, a százezer főre jutó 31 gyilkosság kiugróan magas. A fekete tömegek csalódottsága miatt a dél-afrikai politikai élet egyik kulcskérdése a földkérdés.
Az ismert afrikai mondás úgy tartja, hogy amikor száz éve megérkeztek a misszionáriusok, az ő kezükben volt a Biblia és a feketéké volt a föld. Most pedig a fehérek birtokolják a földeket és a feketék követik a Biblia tanítását. A földkérdésben két igazság ütközik egymással. 1913-ban a fehérek, elsősorban a holland eredetű búr telepesek érdekében törvényileg kobozták el a fekete lakosság földjeit, azok 92 százalékát új, fehér tulajdonosoknak adva. A boer, búr holland szó egyébként parasztot jelent. Ez nyilvánvaló jogfosztás, a faji diszkrimináció és az apartheid egyik legsúlyosabb lépése volt.
Ugyanakkor a dél-afrikai mezőgazdaság azóta jórészt a fehér farmerek szorgalmára és szaktudására épül. A szomszédos Zimbabwében, ahol a fehérektől egyszerűen elkobozták és képzetlen feketéknek adták a földeket, a „reform” éhínséghez, összeomláshoz és a Mugabe-rendszer bukásához vezetett. Az Afrikai Nemzeti Kongresszus vezetői ezért óvatosan közelítettek a földkérdéshez. A földek 72 százaléka jelenleg is a fehér farmerek tulajdonában van.
Ezt érthetően nehezen fogadják el a fekete tömegek, az ANC belső és külső baloldali ellenzéke elsősorban a földkérdés miatt támadja a realitásokkal megbékélő kormányzatot. A dolgok jelenlegi állása szerint 2019 végéig úgy változtatják meg az alkotmányt, hogy az lehetőséget adjon a földtulajdon kárpótlás nélküli kisajátítására. A tervek szerint azok a fekete családok kapnák vissza a földjeiket, amelyek igazolni tudják, hogy felmenőiktől az 1913-as törvényekkel kobozták el azokat. Kérdés persze, hogy ezt mennyire sikerül törvényesen és korrekt módon végrehajtani. És vajon az új gazdák képesek lesznek biztosítani a maguk jövedelmét és az ország élelmiszer-ellátását?
A magas bűnözési arány és a korrupció ellenére a Dél-afrikai Köztársaság demokratikus országnak számít, a nemzetközi demokráciaindexen Magyarországot is megelőzi.
Az ANC igazi gyűjtőpárt, az apartheid ellen egykor küzdő marxista szabadságharcosok mellett az új fekete elit, sőt az apartheidrendszer hajdani vezető jobboldali pártjának képviselőit is magában foglalja. Az egykori szabadságharc és Mandela nimbusza miatt a fekete lakosság többsége, bár csökkenő mértékben, de továbbra is benne bízik. Az ellenzék vezető pártja a Demokratikus Szövetség, a DA, amely idén májusban a szavazatok 21 százalékával került be a parlamentbe. A DA elődpártja annak idején az apartheid ellen békés eszközökkel küzdő fehér liberálisokat képviselte a parlamentben. Ma is liberális pártnak számít, vezetője a legutóbbi időkig egy fehér asszony volt, most pedig a Ramaphosa elnöknél három évtizeddel fiatalabb, jól képzett fekete Mmusi Maimane áll az élén. A DA ellenzi a fehér földek kárpótlás nélküli elkobzását, és elsősorban a fokföldi régióban népszerű, ahol magas a fehérek aránya, és a feketék is jórészt angolul beszélnek.
Dél-Afrikában valóban működik a „centrális erőtér”, mert a liberális, a fehérek által is támogatott Demokratikus Szövetség mellett a szélsőbalos Gazdasági Szabadságharcosok, az EFF nevű párt az ellenzék másik vezető pártja. Ez a párt 11 százalékot kapott a májusi választásokon, döntően a csalódott radikális fekete szavazóktól. A magát marxista–leninistának nevező párt minden kártalanítás nélkül visszavenné az „elkobzott földeket”, nagyszabású államosításokat, szociális programokat vezetne be, és szélsőséges szónokai olykor a fehérek kiirtásának gondolatával is eljátszanak. Részben emiatt szembe is fordult vele a Dél-afrikai Kommunista Párt, amely önállóan csak helyi választásokon indul, egyébként az ANC csendes támogatója.
Aki szeretné jobban megérteni a tegnapi és mai Dél-Afrikát, az kiváló írókon keresztül ismerheti meg ennek az izgalmas országnak a mindennapjait és hangulatát. Dél-Afrika két Nobel-díjas írót is adott a világnak. Nadine Gordimer elsősorban az apartheidkorszak, J. M. Coetzee pedig az azt követő időszak nagy krónikása. A szintén Nobel-díjas, az egykori Rhodéziában született Doris Lessing több írása is az egykori Fokföld fehér közösségeiben játszódik. Coetzee Szégyen című regénye nyomasztó és szinte fojtogató atmoszférával idézi fel a fehér közösség szétesését, a régi világ tartópilléreinek leomlását. Brüsszelben élő, búr származású ismerősöm elmesélte, hogy mielőtt örökre elhagyta Dél-Afrikát, ismerőseivel a kertjében elégette ezt a könyvet. Az apartheidrendszer bűnei és az azt követő hibák olyan nehéz örökséget hagytak az országra, amely egy szűk elitet leszámítva a fehéreket és a feketéket is sújtja. Az előbbiek persze könnyebben találnak új hazára Európában vagy éppen Ausztráliában, ahova egyébként J. M. Coetzee is költözött.
Kevesen tudják, hogy Dél-Afrika szomszédságában Botswana az afrikai kontinens gazdaságilag legjobban fejlődő, leginkább demokratikusnak számító, jól kormányzott és mutatóit tekintve a nagy déli szomszédot is megelőző országa. A kétmilliós országnak mindössze harmincfős a parlamentje, alacsony benne a korrupció, és elvben jó az egészségügyi ellátása is, amelyet mozgó kórházak biztosítanak a vidéki lakosságnak. Harmonikus fejlődése ellenére ugyanakkor kiugróan magas, 22 százalékos a lakosságon belül a HIV-fertőzöttek aránya, igaz, 95 százalékuk kezelést kap, ami viszont kifejezetten jó arány. Botswana sikerének titkát a szakértők egyébként részben a törzsi hagyományoknak tulajdonítják, amelyek megnehezítik a tulajdon egyéni lenyúlását.
