Csapdák a közoktatás finanszírozásában

A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének elnökét, Kerpen Gábort kérdeztem a közoktatás finanszírozásának lehetőségeiről.

- Nyáron egy konferenciát szervezett a PDSZ arról, hogyan lehetne egy olyan oktatás-finanszírozási rendszer kidolgozni, amely nem hárítaná a felelősséget, terhet sem a szülőkre, sem az oktatási intézményekre, de szem előtt tartaná a gyermekek érdekeit. Találtak lehetséges megoldást?

- Oktatás és felelősség címmel tartottunk konferenciát június 23-án, többek közt a szülői szervezetek részvételével, aminek egyik célja az volt, hogy megtaláljuk a megoldást, hogyan lehet a közoktatás finanszírozási oldaláról megteremteni annak a lehetőségét, hogy ne terhelje a családokat fölöslegesen az intézmény működése, a gyerek iskolai nevelése. A konferencián, amin megjelent Gloviczki Zoltán, oktatási helyettes államtitkár is, megállapítottuk, hogy jelentős forrásokat kell összevonni a közoktatásban, hiszen a tanórán kívüli tevékenység meghatározó oktatási nevelési tevékenység, és a jelenlegi források erre elégtelenek, tekintettel arra, hogy több mint 100 milliárd Ft-ot vont ki az előző kormány az elmúlt négy év alatt a költségvetésből. Az iskolán kívüli tevékenységek szükségességét nem csak a jelenlegi kormány hangsúlyozta, de szinte minden párt megemlítette már a kampány során is.

Úgy gondoljuk, minden intézménynél fel kell mérni, hogy az intézményhasználók köre szociálisan mennyire van rossz helyzetben, és azokba az iskolákba, körzetekbe, ahol erre szükség van, pluszforrásokat kell bevonni. A lehetséges forrásról, ami a közoktatás teljes finanszírozását lehetővé tenné, még nincs információnk.

Mi abban tudunk segíteni az oktatási kormányzatnak, hogy a 2011-es költségvetésben megjelenjenek ezek a tanórán kívüli tevékenységet finanszírozó összegek is.

- Milyen módon mérik fel? Egységesen vagy intézményenként?

- Az intézmények faladatait kell alapul venni. A mostani kormányzat a bázisalapú finanszírozás helyett a PDSZ által már évek óta kért feladatalapú finanszírozás bevezetését tartja megfelelőnek. Mind a tanórai és minden tanórán kívüli tevékenység finanszírozása is ilyen feladat. A jelenlegi szabályozás, ami 2005-ben vált törvénnyé azt mondja, ami az iskolai óvodai pedagógiai programban van, az a gyereknek jár, amivel a PDSZ egyet ért, és ami abban van, azt finanszíroznia kell a fenntartónak. Erre nem szedhető csoportpénz, osztálypénz.

Az is gyakorlat, hogy az iskolák megpróbálják megtartani azokat a tanórán kívüli tevékenységeket, amik esetleg nincsenek benn a pedagógiai programban, pl. többnapos kirándulás, erdei iskola, színházlátogatás, amikre a gyerekeknek nagyon nagy szükségük van. Az ilyen tevékenységre lehet pénz gyűjteni a szülői szervezet egyetértésével. Az tény, hogy a leginkább a társadalmilag aktív szülőkből áll a szülői szervezet, és ők nehezen tudják a kifejezetten szegényeket képviselni. Ha a szülői szervezet úgy dönt, hogy egy ilyen célra be kell fizetni egy bizonyos összeget, akkor azt mindenkinek be kell fizetni. Gyakorlatban a gazdagabb családok sokszor pótolják azoknak a szegényebbeknek a kötelezettségét, akik ezt nem tudják befizetni. De természetesen az is előfordul, hogy az intézmény fenntartója dönt a rászorultak támogatásáról, hogy a gyermek ne maradjon ki ezekből a programokból.

Ezeknek a tanórán kívüli tevékenységeknek a várható költségeit is segítünk meghatározni a kormány számára, amelyeknek nyilvánvaló része a kísérő pedagógusok többletbére

- Az adott programot, ami nem szerepel az iskola pedagógiai programjában, a szülő nem tudja kifizetni, a feladatalapú finanszírozás esetén, ki fizetné? Az intézmény, az önkormányzat, vagy a kormány?

- Ehhez végig kell nézni a most Magyarországon működő rendszert. Az intézményeknek a Nemzeti Alaptantervre épülő önálló pedagógiai programjuk van, amit, az iskola környezete szülők, diákok, pedagógusok határoznak meg, szem előtt tartva, hogy mi a legjobb az intézménybe járó diákoknak. De miután a pedagógiai programok különböznek egymástól, ennek közvetlen következménye, hogy a fenntartóknak különböző nevelési célú tevékenységeket kell finanszírozniuk. A különböző iskolák működési költsége nem egyforma, és a mostani rendszerben itt jelentkezhet az a gond, hogy az egyik gyereknek több jár, a másiknak kevesebb.

Nehéz igazságot tenni egy ilyen decentralizált környezetben, különösen akkor, - és ez nem csak az előző kormány kritikája, ez a rendszer kritikája -, amikor folyamatos forráskivonás van.

Ha rendszerszerűen akarják rendbe hozni, vagyis a kormány kijelenti, hogy minden gyereknek közel ugyanaz jár, és vállalja a költségvetés 80 %-át, és a fennmaradó 20%-ot a fenntartó finanszírozza, ez a jelenleginél jobban egyenlítené ki a különbségeket, és részben ez közelebb vihet a rászorulók problémáinak megoldásához. Természetesen ez is egy megoldás lehetne, de akik kizárólag a helyi megoldásokban gondolkodnak, azok azt támogatnák, hogy maradjon meg ez a jelenlegi túlzottan decentralizált elem, a különböző ellátás. Ennek negatív következményeit most látjuk.

Mindenképpen szükséges azonban az Európai uniós gondolkodás – a szubszidiaritás elvének – szem előtt tartása is. Ennek jelentése, hogy a döntések azokhoz legközelebb szülessenek, akikre vonatkoznak. Különösen fontos, hogy az oktatási intézmény és a fenntartó – legyen az akár önkormányzat, akár más –, joga legyen/maradjon a helyi pedagógiai programot, helyi oktatáspolitikát meghatározni és lehetősége legyen azt érdemben finanszírozni. A lényeg tehát egy egyensúlyos, feladatokon alapuló finanszírozás és általános forrásbevonás.

- Ha a kormány ezt bevezeti, és minden gyerek után ugyanannyi támogatás biztosít az intézményeknek a különböző nevelési-oktatási feladatok mellett, nem sérül az esélyegyenlőség?

- Ez a finanszírozás módján múlik. A most készülő központi bérfinanszírozás, akár mintája is lehetne az egész finanszírozás rendszernek. Azt kell látni, hogy nem mindegy, mi a sorrend. Ha a kormány központi bérfinanszírozási rendszert szeretne bevezetni, akkor előtte meg kell néznie, milyen feladatokat kell ellátnia az intézményeknek, ehhez a feladathoz kell rendelni a csoportbontást, napközit, tanórán kívüli tevékenységet, ennyi feladathoz kell rendelni dolgozói létszámot, majd ennyi dolgozói létszámhoz kell megszerezni a pénzügytől a pénzt. Csak mindezek után érdemes bevezetni a központi bérfinanszírozást.

Ha a kormány először a központi bérfinanszírozásról dönt, aztán megnézi, hogy mennyi pénz van erre, és csak aztán nézi meg, hogy ebből a pénzből mennyi feladatot lehet ellátni, ebben a recesszióban, amiben most Magyarország van, a feladatok szűküléséhez vezethet éppen a spórolás kötelezettsége miatt. Ebből az következik, hogy kevesebb lesz a pedagógus, több az óraszám, vagyis kevesebb ellátandó feladat lesz – elindul az osztálybontás, csoportbontás, megszűnik az erdei iskola stb. –. Ha ebben a sorrendben gondoljuk végig, akkor ezek mind veszélybe kerülhetnek.

- Ezért nem mindegy, milyen sorrendet alkalmazunk, illetve alkalmaz a kormány.

Hoffman Rózsa államtitkár azt mondja, hogy át akarja strukturálni a közoktatás finanszírozási rendjét, vagyis a mostani átlagosan 50 % kormány, 50% önkormányzati finanszírozás helyett idővel 85 % kormány, és 15 % fenntartó lenne.
Megint az a kérdés, hogy a rendszert vezetjük be előbb, vagy a feladatokat soroljuk fel. Én azt gondolom, hogy a feladatokhoz kell rendelni a forrásokat. Akkor a jelenleginél jobb, és működőképes lehet a rendszer. Ezzel csökken a különbség a különböző önkormányzatokhoz tartozó gyerekeknek járó nevelési összeg között. Ha fordítva csináljuk, akkor minden marad a régiben, csak sokkal többe kerülhet.

- Ez a feladat-finanszírozási megközelítés biztosítaná a leszakadóban lévő rétegek esélyegyenlőségét?

- A kérdés, hogy a gyerekek esélyegyenlősége felől közelítem meg a finanszírozás kérdését, vagy a decentralizált szubszidiaritás elvén alapuló fenntartói rendszer felől nézem. A PDSZ a decentralizált rendszer mellet van, de le kell faragni ennek a rossz következményeit.

Első lépés: a feladat meghatározása intézményi szinten. Ehhez kellene rendelni szervezési modelleket és dolgozókat, majd forrásokat. Ezzel valószínűleg kiküszöbölhető az osztálypénz igazságtalansága is, hiszen ebben az esetben az intézmény tudja felmérni, körülbelül milyen arányban vannak rászoruló gyerekek. Az már egy oktatáspolitikai, társadalompolitikai kérdés, hogy akkor oda több pénzt rendel-e a kormányzat. Én azt gondolom, hogy igen.

Ez azonban érzékeny kérdés. A Horn-Kuncze kormány idejének második felében Magyar Bálint volt az oktatási miniszter, és az akkori oktatáspolitikai elv szerint, a halmozottan hátrányos helyzetű réteg oktatására külön plusz pénzt adtak, aminek az lett a következménye, hogy statisztikailag hirtelen nagyon sok ilyen gyerek lett. Ezt mindenképpen el kell kerülni.

2002-tól megváltoztak a szelek Európában is, és ekkor szintén Magyar Bálint kijelentette, hogy ez szegregációhoz vezet, ez nem jó, integrálni kell. Rossz tapasztalatunk van arról, hogy a feltételek – mind anyagi, mind infrastrukturális, mind személyi feltételek hiányában, bezáruló intézményekkel, növekvő osztálylétszámmal „segített” integráció mindenkinek – mind az integrálandó, mind a többi gyermeknek, pedagógusnak, intézménynek – rossz. Ezért óvatosan kell bánni a szabályozással, mert amiről most beszélünk majdnem ugyanez, csak nem a szülők végzettsége szerint, hanem a nehéz szociokulturális környezetben élőket sorolja ide, akik nem tudják fizetni ezeket a plusz pénzeket. És ez már régen nem cigány kérdés, ez szegénységi kérdés, mivel egyre többen kerülnek a szegénységi küszöb alá. Már az előző kormány, és a mostani is, pontosan ezekkel a gyerekekkel akar foglalkozni, de hogy ezt hogyan teszi, az nem mindegy, látva a korábbi megközelítések eredményeit.

A társadalmi igazságosság kérdése ott van, hogy a gazdag család gyerekének ugyanaz az állami támogatás jár-e, mint a szegény család gyerekének. Ez komoly társadalompolitikai kérdés.