Csalóka napfény 1,5

A nemesi származására büszke, de a szovjet érában is elismert Mihalkov – akinek tavaly, 96 éves korában elhunyt költő-író édesapja a szovjet és orosz himnusz sztálini, majd „sztálintalanított”, végül jelenlegi, „szovjettelenített” szövegének egyetemes szerzője – remekül érzi meg a társadalmi hangulatot. Míg 1994-ben a sztálini rezsim sötét oldalának bemutatására volt igény – aminek Mihalkov zseniális kontraszttal tett eleget, történetét Kotov ezredes nyári dácsájába helyezve –, addig ma a generalisszimusz megítélése bizonytalanabb: az elmúlt években Sztálin képe fehéredett, miután a pártfőtitkár szigorú, de eredményes politikáját hangsúlyozta Vlagyimir Putyin még elnökként, majd kormányfőként. Aztán a kép újra árnyékosabb lett, amikor Dmitrij Medvegyev elnök az ország erősítését célzó sztálinizmus elfogadhatatlanul nagy emberi áldozatairól beszélt. Újabban – a 20 ezer lengyel katona évtizedeken át tagadott kivégzését rejtő katinyi évforduló kapcsán – maga Putyin is inkább Sztálin politikájának káros következményeiről szólt. A sztálinizmust tehát inkább nem bolygatja a II. világháború végének 65. évfordulójára időzített film – csak a nyitójelenetben nyomja Kotov (Nyikita Mihalkov) saját álmában tehetetlen dühvel Sztálint a „Gazda” születésnapi tortájába, utána a vezér csak rövid időre jelenik meg –, Mihalkov inkább keres helyette mást. A Csalóka napfény 2 1941-ben indul, a Kotovot őrző fogolytáborban, miután az első részben kivégzett tábornok mégsem halt meg, és az őt bosszúból, féltékenységből feladó NKVD-s tiszt, az öngyilkosságba menekülő Mitya (Oleg Menysikov) is felépül. A forgatókönyv így jótékonyan átugorja a Szovjetunió megtámadásáig vezető időszakot, a szovjet hadsereg lefejezésétől a Molotov-Ribbentrop paktumon át a katinyi mészárlásig. A történet párhuzamos szála pedig már 1943-ban, a már felszabadult szovjet területen játszódik, ahol Mitya Sztálin megbízásából Kotov után kutat.) A vásznon így csak a meztelen háború marad. Ebben Mihalkov, ha kevés sikerrel is, de új hangot próbál megütni. Az általa mutatott II. világháborúban – pontosabban az orosz terminológiában az 1941-1945-ig tartó Nagy Honvédő Háborúban – nincsenek hősök, csak fiatal katonák, akiket lánctalpak trancsíroznak szét, nincsenek bátor partizánok, csak bujkáló lakók, akik semmit nem tesznek, amikor egy német katona meg akar erőszakolni egy lányt, nincsenek lelkesen rohamra induló katonák, csak sárban tanácstalanul fetrengő honvédek, akiktől az is emberfeletti teljesítmény, ha véletlenül életben maradnak. A szépen válogatott, a Kreml díszőrségből a frontra irányított elitalakulat délceg katonái pillanatok alatt a húsdaráló áldozataivá válnak. Nincsenek magabiztos stratégák – igaz, a nárcisztikus Mihalkov Kotovja egy kicsit kilóg a sorból, de az ő magabiztossága is csak személyes túléléséhez elég –, nincs, aki átlátná a frontokat. Csak lövészárkok vannak, tehetetlen katonák, magányos menekülők. Nincs azonban félelem és rettegés, igazán részvét sem: amihez legközelebb Mihalkov a zárójelenetnél kerül, ahol a félig megégett ifjú tankos a halála előtti percekben azért könyörög a nővérként szolgáló Nagyjanak (Nagyezsda Mihalkova), hogy életében legalább egyszer láthasson női mellet. Egészében azonban a három órás, minden eddigi orosz filmnél drágábban, 55 millió dollárból, nyolc év alatt elkészített film – amelynek forgatását a Mihalkovval baráti viszonyban lévő Putyin is megtekintette – mintha megfeledkezne a nézőkről. (Talán ők jutottak Mihalkov eszébe, amikor úgy döntött, hogy Cannes-i Filmfesztiválon május végén a film két órás verzióját mutatja be.) Lezárt történet azonban egyik változatban sincs: azt csak a Csalóka napfény 3: „A fellegvár” című, 2011-ben megjelenő film ígéri. A kanonizált háborús filmekben szokásosnál A Csalóka napfény 2-ben árnyaltabban jelennek meg a német megszállók. A konkrét személyeknek olykor lelkiismeretük is van, igaz, az absztrakt erőként megjelenve könnyedén terelnek össze a falubelieket és gyújtják rájuk az istállót. (A jelenet utalás a belarusz Hatinyban 1943-ban történtekre, amit Elem Klimov a Jöjj és láss című filmben vitt vászonra 1985-ben.) Sajátosan zajlik le egy menekülőket és sebesülteket szállító vöröskeresztes hajó német megsemmisítése is: a pilóták csak ijesztgető rárepüléseket végeznek, – egyikük fogadásból saját székletével próbálja „lebombázni” az utasokat – ám egy fényjelző rakétával egy sebesült orosz katona kilövi a látszólag támadó viccelődőt. Az pusztító támadás ezután indul meg – kezdetben a német parancsnok kifejezett tiltása ellenére. Mihalkov sosem jön zavarba az ellenmondásoktól: ha kell, filmjeiben a szent Oroszország elpusztítóiként mutatja be a forradalmárokat, hogy aztán a Szovjetunió nagyságáról nyilatkozzon, majd a pravoszlávia erejéről szóljon. A Csalóka napfény-2-ben sem esik nehezére a vallástól távol álló Szovjetuniót istenhívő lakókkal telehinteni. (Bár igaz, hogy az egyház a háború éveiben valóban nagyobb mozgásteret kapott.) Ahogy az orosz társadalom kollektív tudata, történelmi nézetei, úgy maga Mihalkov is ellentmondásokkal teli: tud zseniális lenni, mint a 2007-es „12” megrendezésével – amely a „Tizenkét dühös ember” kiváló remake-je, noha az „újratöltés” általában hálátlan feladat – és kiábrándítóan propagandisztikus is, amit az „55” című, Putyin 55. születésnapjára készített portréfilmmel bizonyított. Egy alkalommal a Nyugatot ostorozó nyilatkozata után egy újságíró megkérdezte: vajon a sztálini rend, vagy az „elmcdonald’sosított” világ a jobb. – Kinek ez, kinek az – vont vállat Mihalkov. Neki leginkább mindkettő.