Családi ezüst
Azt mondja a miniszterelnök úr, hogy a Seuso-kincsekkel a családi ezüst egy részét sikerült visszaszereznünk. Legyen szabad ezzel kapcsolatban a különvéleményem megfogalmaznom.
Kezdjük a könnyebbjével: néhai Seuso dominus hagyatéka kicsit sem családi ezüst, sokkal inkább egy elsárgult fénykép, amelyen apa kalapban vigyorog, mikor megyünk épp Lizához, de hát ezt Cseh Tamás már megénekelte. Nagyon fontos, nagyon szívet melengető emlék, magam is szívesen tiszteletemet tenném előtte, ha egy tisztességes múzeumban állítanák ki, és nem a „latrok barlangjában”.
Jöjjön akkor a nehezebbje: mi is az a családi ezüst? Az bizony, szolid képzavarral élve, a család „aranytartaléka”, amit ínséges időkben zálogba lehet csapni, a konszolidáció után pedig kiváltani, biztosítva ezzel a család túlélését. Biztonságérzetet, tartást ad a családtagoknak, nem szorulunk alamizsnára, van tartalékunk. Az ezüst elherdálása viszont megbocsáthatatlan bűn, hiszen épp a túlélés lehetőségétől fosztja meg a családot.
Ha napjaink közéletére vetítjük ezt a képet, látnunk kell: tartásunk már rég nincs, a családi ezüstöt pedig épp az herdálta el, aki most a visszaszerzésével hivalkodik. A jegybank tartalékának megnyirbálása, a magánnyugdíjpénztárak vagyonának „elégetése”, a bankok és a közszolgáltató cégek kivéreztetése, a kedvező kamatozású hitelek elutasítása és a gazdaság „piacról történő finanszírozása” az ezüsttel való könnyelmű gazdálkodást jelzik.
De talán ennél is fájóbb az erkölcsi kár. Az Unióval folytatott fölösleges csörték, az azeri gyilkos kiadása, az államrezon szintjére emelt korrupció, az elvtelen megalkuvás Putyinnal, meg minden ázsiai fél- és egész diktatúrával, a farkcsóváló sunnyogás Ukrajna kérdésében a morális hitelességünket ásta alá a demokratikus világ szemében. És még akkor se lehet igazunk, ha igazunk van: egy angliai emberi jogi kérdésben a magyar diplomata jogos felvetését azzal dobták vissza: nehogy már egy magyar oktasson minket a demokráciára! És erre csak lehajthatjuk a fejünket. Hol a biztonságérzetünk, hol a tartásunk, hol a családi ezüst?
És a legnehezebbje a jövő. Mert tudjuk, hogy az ezüst már elúszott. A gazdaságban nincs fenntartható fejlődés. A kampányra még felturbózott költségvetés őszre kileheli e lelkét, még lesz persze rezsicsökkentés is, meg lesz béremelés is, de fedezet semmire. Jövőre ismét válságköltségvetés lesz, amit már nehezen lehet lenyomni az ország torkán. A miniszterelnök – ha tetszik neki, ha nem – kénytelen lesz kiépíteni a klasszikus diktatúrák kereteit. Mert demokratikus keretek között már nem folytatható ez az „unortodox” modell. Saját magát szorítja be – mint néhai pandantja, Robespierre – egy olyan szerepbe, amelyben legfeljebb azért imádkozhat, hogy az ő élete fogyjon el hamarabb, mint a nép türelme.
Mindezen az sem változtat, ha az ellenzéki összevisszafogás esetleg győzelmet arat a választásokon. Ezzel a motiváltsággal és ezekkel a képességekkel addig sem húzzák, mint Radicová kormánya. Lgeföljebb az őket követő újabb Orbán-kormány legitimációját erősítik meg. Mi meg kesereghetünk a családi ezüst elvesztésén.
Káldy Zsolt
Miskolc
