Camerontól Putyinig
Nyertesek és vesztesek nevétől hangos a világsajtó. A múlt héten Angela Merkel és „tömbje” vitte keresztül az unióban Jean-Claude Juncker volt luxemburgi miniszterelnök és pénzügyi szakértő jelölését az Európai Bizottság (kvázi kormány) elnöki tisztére a brit Cameronnal szemben; ezzel egyidejűleg Porosenko ukrán elnök társulási szerződést írt alá az unióval Putyin orosz elnök nagyon határozott ellenállása dacára. Nagy-Britannia – látszólag – egy lépéssel közelebb került ahhoz, hogy kilépjen az unióból, Ukrajna egy lépéssel közelebb ahhoz, hogy bekerüljön. Egyszerű képletek, de semmi sem olyan egyszerű, mint amennyire első pillantásra látszik. Egy biztos: se Cameron, se Putyin nem politizált jól. ACZÉL ENDRE írása.
Vegyük sorra. Ha Cameronnak az volt a szándéka, hogy mindenáron megakadályozza a „föderalistának” (magyarul: fokozott integrációpártinak) minősített Juncker jelölését, akkor bölcsebben tette volna, ha kitartó és óvatos háttérmunkával koalíciót szervez maga mellé, és nem kényszerít ki név szerinti szavazást az állam- és kormányfők legfőbb testületében, a tanácsban. Minthogy azonban elhatározta, „törvényt bont”, és a bizottsági elnöki poszt betöltését a hagyománnyal ellentétben kivonja a konszenzusos jelölés köréből, voltaképp halálugrást hajtott végre. Nem hiszem, hogy ne tudta volna: Angela Merkel látszólagos ingadozása a Juncker-jelölés körül a hölgytől megszokott diplomáciai manőver, amely a félrevezetésen kívül semmi egyebet nem szolgál. Ilyenformán el kellett szenvednie azt a megaláztatást, hogy az unió huszonnyolc tagországa közül egyedül Orbán Viktor szolidaritását nyerte el – huszonhatan Junckerre szavaztak. Annál is inkább, mert a luxemburgi néppárti (konzervatív) politikus mellett még az Európai Parlament hatalmas szocialista frakciója is kiállt; s még inkább amiatt, mert neki magának nem volt ellenjelöltje. Nota bene: Orbánnak se.
Ami pedig a másik vesztest illeti. Azzal, hogy annektálta a Krím félszigetet, majd szabályos polgárháborút robbantott ki Ukrajna keleti-délkeleti körzeteiben, Putyin elszámította magát. A „testvéri” Ukrajnát, amelyet az oroszok a cári és szovjet időktől számítva mindig is a magukénak tekintettek, nem hogy maga felé fordította volna, hanem egyenesen beletaszította az unió karjaiba. Az természetesen boldogan fogadta az ukránok színeváltozását, amiképp Grúzia és Moldova aláírását is a múlt pénteken aláírt társulási szerződésen. Ezek az országok eredetileg arra lettek volna hivatva, hogy csatlakozzanak Putyin „ellenuniójához”, az eurázsiai paktumhoz, de végül is kitartottak eredeti szándékuk mellett, aminek csak az elűzött volt ukrán elnök, Janukovics obstrukciója állított ideig-óráig akadályt.
A hét végén a grúz és a moldovai fővárosban óriási ünneplések folytak. De csak a politika legnaivabb értelmezői hihetik, hogy a társulási szerződéssel ez a három ország az uniós tagság küszöbére lépett. Hagyjuk most Grúziát és Moldovát: nincs súlyuk. Ukrajna, amely területre és népességre nézve is Európa egyik legnagyobb országa, egyelőre egy telefonkönyv méretű szerződést tart a kezében, amely kétségkívül arról „is” szól, hogy az ukrán áruk vámmentesen juthatnak be az unió ötszázmilliós piacára – de emellett számos kellemetlenségről is. Oldalakat mesélhetnék arról, hogy az unióval finoman sem konform az Ukrajnában húsz éve honos oligarchauralom (Petrosenko elnök, a milliárdos édességipari vállalkozó is közéjük tartozik); nincs szilárd jogrend, nincs átláthatóság és tisztességes verseny. Időbe fog telni, amíg az ukránok „magukévá teszik” a csatlakozáshoz kötelező uniós joganyagot, arról nem is beszélve, hogy az unió mai hangulata inkább bővítésellenes, mint csatlakozáspárti.
Summa summarum: a társulási szerződés aláírói még évekig nem reménykedhetnek abban, hogy fel is veszik őket, és élvezik az uniós tagság minden előnyét. Egyelőre egy szabadkereskedelmi övezetbe léptek be, és ami engem illet, kíváncsi vagyok arra: a vámmentességből az ukrán áru profitál-e többet az unió hatalmas, egységes piacán, avagy az uniós áru a csaknem negyvenmilliós ukránon?
Megértem és elfogadom, hogy rendkívüli szimbolikus jelentősége van Ukrajna nyugati irányú tájékozódásának. Megértem az örömöt is, bár kétlem, hogy e tájékozódás mellett történelmi-kulturális érvekkel komoly formában lehetne fellépni. A bajok nem itt kezdődnek. Nem az a fegyver érdekes, amely a donyecki és luganszki orosz lázadók kezében van, hanem az, amellyel az orosz kormány meghosszabbított karja, a Gazprom rendelkezik. Ukrajna nyakig el van adósodva. A Gazprom akármikor elzárja vagy újranyitja a gázcsapot attól függően, hogy az ukránok fizetnek-e vagy sem. Moszkva már meg is fenyegette nyugati partnereit, hogy ha netán a hozzájuk érkező orosz gázt „visszaáramoltatják” Ukrajnába, akár nekik se szállít. (Ezt persze kétszer is meggondolja, mert erről a jövedelemről nem mondhat le...)
De ez még hagyján. Ukrajna és Oroszország, Ukrajna és az unió gazdasági kapcsolatai nincsenek egy súlycsoportban. Utóbbi még hosszú időn át nem válthatja ki az előbbit. Ami ukrán ipari és élelmiszer-ipari export létezik, az pillanatnyilag mind Oroszországba megy. A hadiipari együttműködés közmondásos. Porosenkónak, aki fennkölt szavakkal méltatta, egy új korszak hajnalának nevezte a társulási szerződést, tudnia kell, hogy a vonat még ezen a ponton se áll meg. Ugyanis a szerződés értelmében az ukrán kormánynak fel kell hagynia a földgázár-támogatással, márpedig, lett légyen szó egyéni vagy közületi fogyasztókról (oligarchák!), megnézem én azt az ukrán kormányt, amely egy bő két évtizede szokásban levő, mindenki által kedvelt és természetesnek tartott rendszeren változtatni tud. Mindennek tetejébe csak az kell még az ukránoknak, hogy az oroszok beváltsák a fenyegetőzéseiket (egyik külügyminiszter-helyettesük „súlyos következményeket” helyezett kilátásba a társulási szerződés aláírása után), és védővámokat léptessenek életbe a mindezektől eddig megkímélt ukrán exporttal szemben, mondván: Ukrajnába ezután áramolni fog az olcsó és jó minőségű uniós áru, melynek az orosz földre való átjöttét nem nézhetik (piacvédelem!) szó és tett nélkül.
Itt azonban a terep nem könnyebbé válik, hanem nehezebbé. Nem vagyok bizonyos benne, hogy Putyin tovább akarja mérgesíteni az orosz–ukrán viszonyt. Ha Ukrajna folyamatos megbüntetésére rendezkedik be, nemhogy az unióval szemben ránt kardot, de magukat az ukránokat – ennek az országnak az összes polgárát, függetlenül attól, hogy orosz vagy orosz ajkú-e – idegeníti el. Azt mondja, tárgyalni akar. Nem vitás, arról az autonómiáról, melyet az új Ukrajnában az orosz szegmensek élvezhetnek. Ha megkapja, amit akar, és a donyeckiek autonóm testként létezhetnek a szomszédban, akár elégedett is lehet, és eltekinthet minden gazdasági büntetéstől. (Persze Kijev retteg bármilyen orosz autonómiától a Krím leválása után – az is autonóm köztársaság volt.) Egyébként se nagy kunszt az ukránokat megszorongatni.
Ami pedig a másik vesztest illeti. Nem annyira Cameronnak, mint inkább Merkeléknek kell elgondolkodniuk azon, hogy az önmagát csatavesztéssel, de háborúnyeréssel biztató brit miniszterelnök száját mivel lehetne betömni. A német kancellár már kilátásba helyezte, hogy Cameron aggályait komolyan megfontolják – majd. De vannak még kiosztásra váró posztok az unióban is. Az általam felvázolt két esetet az különbözteti meg alapvetően egymástól, hogy az unió Nagy-Britannia nélkül nem az, ami volt (végtére is a harmadik legerősebb európai gazdaságról van szó), és egy ilyen állapothoz nem fűződik „magasabb érdek”. Ezzel szemben az unió remekül megvan és meg is lesz Ukrajna nélkül, viszont az orosz kapcsolat létfontosságú számára.
Ceterum censeo azonban: magatartásával Cameron csak azt érte el, hogy országa „euroszkeptikusainak” szavazatai jövőre megoszlanak majd a konzervatívok és a mereven unióellenes UKIP között, aminek a Munkáspárt lesz a haszonélvezője. Meglehet, saját politikai sírját ásta meg. Putyint viszont semmilyen belpolitikai ellenállás nem fenyegeti, bármekkorát hibázzon is.
