Burgenland menekültjei

Bobrik Arnó bécsi magyar ügyvivőt 1938. március 14-én szigorúan bizalmas táviratban utasította Apor Gábor báró, a külügyminisztérium osztályvezetője: „Osztrák állampolgárokat csak a m. kir. külképviseleti hatóságok hozzájárulásával lehet az ország területére bebocsátani. Politikai menekültek külön belügyminiszteri engedéllyel léptethetők be, s ugyanilyen elbírálás alá esnek a legitimisták. Az osztrák zsidó állampolgárt sem az osztrák, sem egyéb határon bebocsátani nem szabad, kivéve, ha itteni lakhatási engedély birtokában van, ill. ha beutazásához fontos magyar gazdasági érdekek fűződnek.”

A burgenlandi zsidó boltosok, mesteremberek, serfőzők, tanítók közül aligha esett bárki is ez utóbbi kategóriába. A szerencsétlen kisemberek közül a m. kir. utasítás kiadásának idején sokan már – üldözőik elől menekülve – a határ menti erdőkben vagy a Duna partján bujkáltak. Ausztria legszegényebb és legkisebb tartományában különösen népes és ügybuzgó volt a náci söpredék. Az SA helyi emberei már a németek bevonulása előtti éjszakán kikergettek otthonukból sok zsidó családot – s azok döbbenten látták a fenyegetők, a fosztogatók között régi jó szomszédjaikat, tegnapig alkalmazottaikat. Pedig már a középkor óta éltek együtt (pontosabban egymás mellett) ezeken a tájakon, ahol a zsidóüldözések, kitiltások után húzták meg magukat. Itt biztonságban lehettek, különösen azután, hogy a meghatározó földesurak, a Batthyányak és az Esterházyak engedélyezték letelepedésüket, sőt, védelmük alá helyezték őket. Az ő területeiken: Kismartonban, Köpcsényben, Sopronkeresztúron, Boldogasszonyban, Kaboldon, Lakompakon, Nagymartonban, Rohoncon, Városszalónakon és Németújváron élt a burgenlandi zsidóság nagy része. A 19. század közepétől másutt is gyökeret vertek a Schutzjudéből immár teljes jogú magyar állampolgárokká lett emberek.

Az Anschluss után

Zárt közösségekben, „saját” utcáikban éltek. Voltak iskoláik és kórházaik, fürdőik és szegényházaik, utóbb kulturális, valamint sportegyesületeik, s mindeközben szigorúan követték az ortodox hagyományokat. Joseph Roth, a Radetzky-induló szerzője írta meg – még ifjú zsurnalisztaként – a hetven sopronkeresztúri zsidó család történetét, amelyek „ezer éve élnek az itteni gettóban. Együtt, nagy házcsoportban, a gazdag parasztok fehér portái mögött élik a maguk életét”. Jeles rabbik mellett más hírességek is kikerültek az isten háta mögötti falvakból, városkákból. Itt élt például az Austerlitz család, amelynek egyik sarja Fred Astaire néven táncolt be a világ emlékezetébe. Emlékeznek a tehetős Ruwen Hirschlerre, aki felfigyelt egy a közeli Doborjánból való fiú, bizonyos Liszt Frantzi tehetségére, és neki ajándékozta a zongoráját, hogy gyakorolhasson. Sőt, fizette is a nagy reményű fiatalember zongoraleckéit. Idevaló a hegedűvirtuóz Joseph Joachim, s történetesen Sopronkeresztúron élt tíz éven át a zeneszerző Karl Goldmark. Lakompaki volt azután egy más korban Julius Deutsch, az első osztrák köztársaság szociáldemokrata hadügyminisztere, majd a spanyol polgárháború tábornoka.

A Monarchia felvirágzása, a múlt századforduló táján sokan települtek át Bécsbe, Budapestre, Grazba, s az Anschluss előtti utolsó népszámlálás már csak 3600 izraelita vallásút talált Burgenlandban – töredékét a 192 ezer osztrák zsidónak. Mégis a boldogtalan burgenlandiaknak jutott a németté vedlett osztrákok alatt a legnehezebb sor. Csak ott számított üldözöttnek a vegyes házasságok zsidó tagja is, nemkülönben azoknak a gyereke. Így azonnal menekültek – de nem volt hová: nem engedték be őket sem a csehszlovák, sem a szerb, sem a magyar határőrök.

A családok ott bujdokoltak a határszéli erdőkben, Duna-parti bokrokban a fagyos tavaszi éjszakákon hétszámra. A legfiatalabb négy, a legidősebb nyolcvanhét éves volt. Franz Werfel állított emléket Parndorf (Pándorfalu) harminc zsidó lakójának, akik Sopronba próbáltak menekülni. Visszaküldték őket, mire újra jöttek, ám azután ismét vissza kellett menniük – s ez négyszer ismétlődött. Végül Bécsbe kerültek, s kivándorolhattak.

Magyarok és németek

Ám voltak segítőkész magyarok is. Rajkánál, ahol három ország találkozik, part menti rekettyésben s dunai zátonyon, a senki földjén tanyázott az üldözöttek egy csoportja, akiket senki nem akart. A magyar csendőrök adtak kenyeret nekik, s végül a magyar hatóságok megengedték, hogy egy francia vontatóhajó kikössön és felvegye őket. Előtte – olvashatjuk a korabeli lapban – „Lónyay grófné oroszvári kastélyában zsidó családokat fogadott, és őket rituális koszttal látta el”. „Amikor magyar pénzügyőrök észrevették, hogy emberek vannak egy dunai homokszigeten, s kiderült, hogy Köpcsényről kihajtott zsidókról van szó. Dévény polgármestere s egyik munkatársa azonnal befogadta lakásába a szerencsétlen embereket, és lépéseket tettek megmentésükre” – jelentette a filoszemitizmussal aligha vádolható Új Magyarság. Egyébként – amint Szita Szabolcs professzor kutatásaiból tudjuk – sok menekültnek a magyar hatóságok megengedték, hogy ismerősöknél, rokonoknál húzza meg magát.

Dr. Tobias Portschy, a jogász SS-tiszt Gauleiter december elején büszkén jelenthette, hogy Burgenland immár „judenfrei”. Egyébként Bécsben távolról sem mindenki úszhatta meg, akinek sikerült oda eljutnia. Adolf Eichmann volt a zsidó kivándorlási hivatal főnöke, s aki megfelelő vagyont hagyott hátra, kiutazhatott. A tulajdonról való „önkéntes” lemondást nemegyszer a Gestapo morzinplatzi főhadiszállásán való brutális bántalmazás előzte meg. Miután a burgenlandiak között kevés volt a gazdag, sokan ottrekedtek. Így amikor 1939 őszén megindultak az első deportáló vonatok Lengyelország felé, azokon már közülük is voltak, majd sor került a többiekre is.

Hogyan történt?

Akik bejutottak Magyarországra, nem minden esetben érezhették biztonságban magukat még 1944 márciusáig sem. A „bizonytalan” állampolgárságú zsidó menekültek csoportjában, akiket 1941 augusztusában a körösmezői gyűjtőtáborból kihajtottak a német megszállás alatt álló Ukrajnába, burgenlandiak is voltak. A Kamenyec-Podolszkij közelében az SS által legyilkolt 23 600 ember fele Magyarországról került oda – a holokauszt magyarországi fejezete három évvel a német megszállás előtt kezdődött.

A hallgatás évtizedei után a burgenlandiak is kutatják, megismerik, mi és hogyan történt. Igaz, brit szerző derítette fel a szörnyű történetet, hogyan öltek halomra 1945 tavaszán a rohonci Batthyány-kastélyban mulatozó nácik és magyar barátaik vagy kétszáz magyar zsidó munkaszolgálatost. Egyébként ugyane Rohoncon 1996-os haláláig békében élt, a Haider-féle FPÖ tagjaként, a fentebb említett Tobias Portschy.

A jeles barnaingesnek, aki a cigányok sterilizálását és táborba zárását is szorgalmazta, a háború után kapott tizenöt éves börtönbüntetéséből elnöki kegyelem folytán csak kettőt kellett leülnie.

Napjainkban talán tucatnyi zsidó ember él még egész Burgenlandban. Évszázadok sajátos, kiirtott kultúrájának emlékét már csak épületek maradványai és temetők őrzik.