Brexit: mindenki kivárásra játszik

A brit oldalon senki nem kívánja hivatalosan elindítani a kilépési eljárást és aktiválni a lisszaboni szerződés 50. cikkelyét. A kilépéspártiak csak most kezdték el mérlegelni, mégis mit szeretnének tagság helyett. De nemcsak egymással kell ebben megegyezniük, hanem az Európai Unióval is, amely jelenleg a saját átrendeződésével van elfoglalva.

Margaret Thatcher konzervatív brit miniszterelnök 1975-ben, még az ellenzék vezéreként támadta az ország európai gazdasági közösségbeli tagságáról kiírt népszavazást, és egykori elődjét, Clement Attleet idézte, aki a demagógok és populisták tökéletes fegyverének nevezte a referendumokat. Az akkor még csak két éve aláírt szerződéstől való visszatáncolás visszafordíthatatlanul gyengítené az Egyesült Királyság állását a világban, érvelt Thatcher, arról nem is beszélve, hogy a népszavazás intézménye is teljesen idegen a westminsteri típusú demokráciáktól. Még az sem egyértelmű, hogy az eredmény véleménynyilvánító vagy ügydöntő, kritizált Thatcher.

Ez máig nem egyértelmű. A maradáspártiak kétségbeesett szcenáriókat fontolgatnak az ismételt népszavazástól az előrehozott választásokig. A népszavazás eredményének ezenkívül át kell mennie a brit parlament mindkét házán, ahol a maradáspártiak vannak többségben. Ők már májusban felvetették, hogy kilépés esetén az egységes piacban való bennmaradásra fognak szavazni – „fordított Maastricht” –, ami továbbra is fenntartaná az áruk, a szolgáltatások, a tőke és nem utolsósorban a munkaerő szabad áramlását. A legtöbb Brexit-szavazó azonban éppen ezt nem akarja. A Brexit-tábor politikusai soha semmi konkrétat nem mondtak arról, pontosan milyen formában kívánják a kilépést megvalósítani. Azóta azt is beismerték, hogy nem is volt elképzelésük – túl a kampányszlogeneken, hogy legyünk olyanok, mint Norvégia, Kanada vagy Svájc. Most éppen arról vitatkoznak, hogy milyen feltételeket fogadnának el az EU-tól.

Sokatmondó, hogy a parlamentnek eközben tárgyalnia kellene arról a több millió aláírást összegyűjtő petícióról is, amely részvételi küszöböt és minősített többséget javasol egy megismételt népszavazáshoz. Egy ismételt referendum nem lenne precedens nélkül való Európában. 1992-ben a dánok elutasították a maastrichti, az írek 2001-ben a nizzai, 2008-ban pedig a lisszaboni szerződést. Mindhárom esetben engedményeket kapott az adott tagország, és egy második népszavazáson átment a kérdés. Ez lenne azonban az első eset, ahol konkrétan a kilépésről szavaztak.

A skót parlamentnek is bele kell egyeznie a kilépésbe, és esze ágában sincs. Cameron két éve már megpörgette a népszavazásrulettet, amikor Skócia szavazhatott az Egyesült Királyságból való kiválásról. Akkor a maradás győzött (55 százalék) – éppen az EU-tagság körüli bizonytalanságra hivatkozva. A skótok most is a bennmaradás mellett voltak (62 százalék), és már pedzegetik egy újabb referendum kiírását a kérdésben.

David Cameron az eredmény ismeretében lemondott, és októberig ügyvezető miniszterelnökként várja, hogy a Konzervatív Párt megválassza utódát. Addig viszont nem hajlandó hivatalosan elindítani a kilépési eljárást, ami egész Európában bizonytalanságot okoz. A Brexit-pártiak sem erőltetik a kilépés elindítását, úgy tűnik, mindenki kivárásra játszik.

Sokat elmond a népszavazás után kialakult helyzetről, hogy még a győztesek is eltűntek a nyilvánosság elől. Akik pedig nyilatkoztak, azok visszakoznak. Cameron lemondásával megnyílt az út az utódláshoz. A legfőbb esélyes Boris Johnson volt londoni polgármester, aki megnyerte ugyan a népszavazást, de mintha nem lenne elragadtatva saját győzelmétől. Johnson nem is volt mindig Brexit-párti, csak februárban csatlakozott a kampányhoz. Mielőtt állást foglalt volna a kérdésben, az úgynevezett „Breturn” megoldását dobta be, vagyis hogy az Egyesült Királyság előbb lépjen ki, majd egy újabb referendum után jobb feltételekkel lépjen vissza (az EU többi országa pedig ezt szolgálatkészen tolerálja, és a választók is tudják majd követni). A győzelem óta is állítja, hogy igenis lehetséges különlegesen kedvező alkut kötni az EU-val – amelynek részletei pont úgy hangzanak, mint a bennmaradás.

Bárki veszi is át Cameron pozícióját, nem lesz népszerű. A hivatalos kilépés ugyanis a lisszaboni szerződés 50. cikke alapján indítható el – azt pedig nem a kilépő tagállam érdekeit szem előtt tartva írták meg. Ennek köszönhetően sem Johnson, de még a függetlenségpárti Nigel Farage sem sietteti a folyamat elindítását. Farage kelletlensége érthető. Okos populistaként tudja, hogy az ígéreteit nem lehet megvalósítani, és nemcsak az uniós tagdíj átcsoportosítását az egészségügybe (klasszikus lélegeztetőgép-demagógia), hanem a bevándorlók számának radikális csökkentését sem. Azóta tagadják, hogy ez lett volna a fő kampányüzenetük, de a népszavazást követő rasszista támadások nem őket támasztják alá. Országszerte számolnak be idegenellenes atrocitásokról: a támadók a referendum eredményére hivatkozva küldik haza a lengyel vagy színes bőrű bevándorlókat és tüntetnek a kitelepítések megindításáért. Farage függetlenségi pártja, a UKIP azt is ígérte, hogy a királyság továbbra is hozzáférhet a tagság összes előnyéhez – míg a tagdíjat nem kell fizetni. Ez egy percig sem volt lehetséges opció – sem a sokat emlegetett norvég modellben, sem a svájciban.

A „fordított Maastricht”, a norvég, svájci vagy kanadai modell elnyerheti ugyan a britek támogatását, de erről előbb az EU-t is meg kell győzni, amely szebb napokon sem egyszerű tárgyalópartner. Mind a 27 tagállam részt fog venni a kilépési tárgyalásokon – és alkudozhatnak, amíg minden fejezet nincs lezárva. A németek, a franciák és az olaszok egyaránt elutasították az informális tárgyalásokra tett javaslatot, bár kérdéses, hogy az időhúzás ellen mit tehetnek. Az EU célja most elsősorban a bizonytalanság megszüntetése.

A tagállamok megosztottak a kérdésben, hogyan kezeljék az Egyesült Királyságot. A franciák szerint az unió nem engedheti meg magának, hogy a Brexit sikertörténet legyen – és ez nem bosszú, hanem túlélési stratégia. A többi nemzet populistáit is el kell tántorítani attól, hogy a kilépésre ácsingózzanak, különben pár év múlva már nem lesz EU, amelyből kiléphetnének. Marine Le Pen, a francia Nemzeti Front vezetője már meg is ígérte, hogy ha jövőre megnyeri az elnökválasztást, kiírják a népszavazást a kilépésről. A franciák éppen ezért nincsenek kompromisszumos hangulatban, és ők ütötték meg a legkeményebb hangot a britekkel szemben. A Spanyolországban vasárnap tartott választások mintha őket igazolnák. A szavazás előtti utolsó pillanatban gyengült a baloldali populista Podemos, amit minden elemző a Brexit utáni sokknak és a status quóra szavazók mobilizálódásának tulajdonít – bár végül ez sem volt képes feloldani a kormányválságot.

Angela Merkel viszont vonakodik bármilyen bosszúként interpretálható lépéstől, mert szerinte az tovább tüzelné az EU-ellenes pártokat, mint a német szélsőjobboldali AfD, amelynek EP-képviselője, Beatrix von Storch saját bevallása szerint örömkönnyeket hullatott a Brexit hallatán. Az AfD-t 10 százalék fölött mérik – bár Németországban még most is 79 százalék van az EU mellett. Nem véletlen, hogy a Brexit-pártiak Merkellel szeretnének tárgyalni Juncker helyett.

A német pénzügyminisztériumból kiszivárgott jelentés szerint sem szabad azonban nagy engedményeket tenni a briteknek, hogy elkerüljék a kilépési mozgalmak további erősödését. A jelentés megemlíti Franciaországon kívül Ausztriát, Hollandiát, Csehországot és Magyarországot is mint esetleges kilépést kezdeményezőket. De felmerül Dánia is, ahol tavaly győzött egy euroszkeptikus referendum, Finnország, illetve Olaszország is, ahol az alkotmány nem teszi ugyan lehetővé népszavazást nemzetközi szerződéseket illetően, de az Északi Liga és az Öt Csillag Mozgalom egyaránt aláírásgyűjtésbe kezdett. Utóbbi az euróövezetből való kilépést szeretné elérni.

Az EU jövőjével kapcsolatban is megoszlanak a találgatások. A britek kilépése vezethet gyengüléshez, de erősödéshez is. A franciák kihasználnák a helyzetet az unió megerősítésére. Az Egyesült Királysággal ugyanis az EU vezető integrációszkeptikus országa lépne ki, és ezzel egyesek szerint elhárulna a legnagyobb akadály a szorosabb együttműködés elől például biztonságpolitikai kérdésekben, ami növelheti a blokk vonzerejét. Mások szerint azonban a tanulság az, hogy minél jobban erőltetik Európát, annál erősebb az ellenállás – nem utolsósorban azért, mert a kormányok már évtizedek óta mindent Brüsszelre kennek.

Az Egyesült Királyság a kilépéssel sokat veszíthet – még ha Skóciát és Észak-Írországot sikerül is a királyságon belül tartani és az egykori birodalom nem olvad vissza Angliára és Walesre. Az EU geopolitikai helyzete is változhat. Az orosz elnöknek akkor is kapóra jönne a gyengülő Európa, ha történetesen nem tett volna meg mindent érte. Hiába terjesztik ugyanis az általa is támogatott európai populista pártok, hogy az EU-tagság rosszat tesz egy országnak – azért a nacionalizmus szemmel láthatóan még annál is jobban árt neki. Egységes Európa híján az unió legtöbb tagállama geopolitikai érdektelenségbe és jelentéktelenségbe süllyedne, és nem lenne például aki legalább gazdasági szankciókkal tudná sújtani az oroszokat mondjuk egy-egy új terület bekebelezéséért. Az Egyesült Államokban is követik az eseményeket. A Brexit populizmusának amerikai megfelelője a Trump-jelenség. A tengerentúli elemzők próbálják felmérni a brit döntés hatását az amerikai elnökválasztásra. A történések egyrészt Trumpnak kedvezhetnek, a népszavazás utáni fejetlenség viszont ellene dolgozik. Minden attól függ, sikerként vagy kudarcként lehet-e felmutatni a Brexitet a politikai kommunikációban. Már ha megtörténik egyáltalán.