Bostoni kérdőjelek

Amerikát, a kontinensnyi ország rendszerét, intézményeit, írott és íratlan szokásait sokan gyűlölik. Ehhez nem kell se csecsen gyökerűnek lenni, mint a Carnajevek, se muszlimnak. Ha a 2001. szeptember 11-i repülőgéprabló (szaúdi eredetű) terroristákat nem tekintjük, a legújabb kori amerikai merényletek legrettenetesebbjét, az oklahomai szövetségi intézményeknek otthont adó épület felrobbantását (1995) egy akkor 27 éves, katonai végzettségű, fehér és protestáns – kifogástalan hátterű – fiatalember, Timothy McVeigh hajtotta végre. Százhatvannyolc halottat „termelt”. Csak azért, mert gyűlölte az általa önkényuralminak gondolt amerikai kormányt. E pillanatban az Egyesült Államok területén két olyan terrorcselekmény után nyomoznak, amelyekhez muszlim bevándorlóknak ugyancsak semmi közük. A notórius iskolai lövöldözéseknek se volt.

Személyes tapasztalat híján meg nem mondom, hogy egy magyarnak, lengyelnek, románnak, orosznak, akár olasznak könnyebb-e beilleszkednie egy amerikai közösségbe, mint egy csecsennek. Gyanítom, igen. Ugyanakkor a spanyol ajkú közép-amerikaiak jelentős része még csak kísérletet sem tesz rá. Saját közösségeket építenek, s ahol lehet, hivatalosnak ismertetik el a nyelvüket (Florida, Kalifornia etc.). A csecsenek, noha szétszórtságban élnek széles e világon – többen külföldön, mint odahaza, „hála” Sztálinnak meg a két polgárháborúnak –, túl kevesen vannak ahhoz, hogy ezt a példát kövessék. Hacsak nem csatlakoznak hittestvéreikhez. A mecset az a hely, ahol nem etnikai, hanem hitbéli alapon szerveződnek közösségek.

Tamerlanról, a tűzharcban lelőtt 26 éves bátyról kiderült, hogy egy-két éve a vallás felé fordult, protestáns, azaz keresztény középosztálybeli feleségét, gyermekének anyját a saját hitére térítette, s noha 2010-ben még arról álmodozott, hogy csillagos-sávos színekben bokszol majd a londoni olimpián (nem sikerült neki), nagybátyjának, akit idéztünk már, megvallotta, hogy csak a vallásnak akar élni.

Ebből azonban a semminél is kevesebb következik. Noha „a” csecsenek – pontosabban önjelölt emírjük, az illegalitásban élő, számos gyilkosságban részes, fejpénzzel körözött (Oroszország, USA) Doku Umarov emberei – számos kegyetlen merényletben részesek, tény: a világ nyugati felén csecsenek soha, semmikor nem támadtak senkire. Harcosaik ugyan ott voltak (vannak) Afganisztánban, ahol az ellenfél „nyugati”, de a Lajtától San Franciscóig nincs nyomuk egyetlen robbantásban se. Mindennek tetejében Tamerlan és Dzsohar Carnajev, noha csecsenek, soha nem éltek Csecsenföldön, nem is ott születtek, gyerekként kerültek (politikai menekültnek minősített apjukkal) az Egyesült Államokba, s ott, az Újvilágban szocializálódtak. Igazat mondott Umarov (Ororszországban betiltott) internetes honlapja, a Kavkazcenter, amikor kikérte magának, hogy ők NEM az USA ellen viselnek háborút: nekik csakis az oroszok az ellenségeik. (Mármint nemcsak a csecseneknek, hanem az egész észak-kaukázusi „emírségnek”.) És igazat mondott a Moszkva emlőin – pénzén – csüngő csecsen elnök, Ramzan Kadirov, amikor gyorsan közölte: ők Carnajeveket nem is ismernek, hagyják békén Csecsenföldet.

Két zsákutca. De talán mégsem. 2011-ben az Amerikában élő, de még mindig nem amerikai állampolgár Tamerlan Carnajev „valamivel” felhívta magára a csecsenkérdésre felettébb érzékeny Orosz Biztonsági Szolgálat (FSZB) figyelmét. Talán a You Tube-oldalával, talán a Facebookjával, talán más közösségi portálokon elhelyezett iszlamista, dzsihadista („szent háborús”) betétjeivel. Talán azzal, hogy a fivérek anyja egyfolytában ingázik a muszlim, Oroszországhoz tartozó, lázongó Dagesztán meg Amerika között. Olyannyira, hogy az FSZB „feljelentette” Tamerlant az FBI-nál. (Kérdés: ugyanezeket az „upload”-okat az FBI miért nem vette észre?)

Az FBI a baráti tanács nyomán kihallgatta Tamerlant, ellenőrizte levelezését és kapcsolatait – és „tisztának” találta a célszemélyt. Semmilyen terrorista kapcsolat, szólt a monitorozó ügynök verdiktje, és az aktát bezárták. Nem sokkal később, 2012 egész első félévében Tamerlan – miközben az öccse egy jó egyetemre járt Massachusettsben, ő meg minden tanulással fölhagyott – a dagesztáni Mahacskalában, majd apjával együtt az ősi földön, Csecsnyában utazgatott. Ahol, mint mondtam, soha nem éltek „életvitelszerűen”. Tanúvallomások (szomszédelbeszélések) tömege szól arról, hogy Tamerlan nem tett egyebet, csak jómódú apjának segédkezett egy dagesztáni ház- és üzletépítésben. Szorgalmasan. Hogy Csecsnyában a rokonokon kívül mit láttak, s főként mit tettek, arról nem szól a fáma.

Mindenesetre 2012 júliusában Tamerlan már otthon volt a Massachusetts állambeli Cambridge-ben (itt van a Harvard Egyetem), és innentől való a kérdőjelek sorozata. Odahaza „oltották be”? Vagy már itt? És ha igen, akkor kik? Mert az, hogy az elmúlt bő fél évben Tamerlan – bevonván az öccsét is a vállalkozásba – fegyverkezni kezdett, az halálbiztos. És az is, hogy őt, aki soha nem szolgált az amerikai hadseregben, „valakik” megtanították házibomba-gyártásra (ezt hívják „kuktabombának”, olcsó és módfelett hatékony, ha elég repesszel és golyóval rakják tele – Afganisztán, Irak, Pakisztán kipróbált terep...), és ami ennél érdekesebb: kézifegyver-használatra, gránáthajításra.

Az én tippem az, hogy az Al-Káida „alvó sejtjeinek” – egy időre jegelt, nyugállományba helyezett terrorcsoportjainak – a keze volt a dologban. Tamerlanban hívő és alkalmas emberre akadtak. Az Al-Káida ugyanis, ellentétben a „kaukázusi emirátussal”, a nyugati civilizáció lerombolására tett esküt. Hiába mondja nekem bárki is, hogy a terroristák sport- és ifjúsági rendezvényeket nem támadnak (és akkor a müncheni olimpia? a beszlani iskolavérengzés?), gyanúm szerint a bostoni maraton „felrobbantása” gondosan kitervelt vállalkozás volt. Ez a maraton – az amerikai függetlenségi háború emlékének őrzője, mindig április harmadik hétfőjén, egy Maine és Massachussetts állam által munkaszüneti napnak elismert napon (Patriot’s Day) rendezik – rituális esemény arrafelé. Örömünnep. Az Egyesült Államok történetének első, még a 19. század végére visszanyúló futóversenye, amely mára nemzetközivé vált: láttam a videókon száz ország lobogóját. (Lobogni, majd a földre hullani.) Boston ebben előtte jár New Yorknak (is). Helyi büszkeség tárgya.

Egyszóval, a Carnajevek oda sújtottak le, ahol igazán fáj, és ahol a legkevésbé várták. Most már „csak” azt kell kideríteni, hogy a testvérek milyen forrásból jutottak olyan tömegű kézifegyverhez, robbanóanyaghoz, gránáthoz, amennyit az FBI ügynökei az általuk elkötött gépkocsiban (Mercedes dzsip) és főként a lakásukban fedeztek fel.

A pillanatnyilag kórházban ápolt Dzsohar, ha szóban nem is (átlőtte a saját torkát – vagy átlőtték – elfogása előtt) írásban sokat tud majd mesélni. Igaz: Amerikában – csaknem teljesen legálisan – mindenféle pusztító eszközhöz hozzá lehet jutni, és kuktabombát könnyen lehet odahaza eszkábálni. De akik ilyen arzenállal készülnek merényletre, mint a két Carnajev, azokkal szemben és azok ellenében kötelező kikutatni: mire készültek MÉG? Mire kaptak ötletet, utasítást az „alvó sejtektől”? És kik azok az „alvó sejtek”, amelyeket a Pakisztánban amerikai kommandósok által kivégzett Oszama bin Laden hagyott hátra? Kérdések, amelyekre ha nem érkezik válasz, háromszázmillió embernek van/lesz oka félni. Még mindig.