Bombák Asszádra?
Felidézzük a néhány éve halálra ítélt és 2010-ben kivégzett egykori iraki vezető, Ali Hasszán al-Madzsid emlékét. A néhai Szaddám Huszeinnek ez a legbensőbb bizalmasa, helytartója, akit „vegyész Alinak” csúfoltak, 1988-ban egy Halabdzsa névre hallgató kurd településre valóságos vegyifegyver-esőt zúdított, amelynek ötezer ember esett áldozatul. A bevetett eszközök egyike a szarin névre hallgató ideggáz volt; mellette még mustárgáz és a mindkettőnél pusztítóbb VX is szerepelt. Mindezekből ez idő szerint – szakértők feltételezése szerint – Basar Asszad szíriai elnök többtonnányi készlettel rendelkezik. Valamennyi tömegpusztító fegyvernek minősül, és nemzetközi tilalom alá esik. Ehhez képest sok jel arra mutat, hogy Asszad hadserege augusztus 21-én Damaszkusz lázadók uralta külvárosában, a Keleti Gutában szarint szórt a polgári lakosságra, és több száz, ha nem több mint ezer ártatlan embert ölt meg. ACZÉL ENDRE írása.
A szíriai polgárháborúnak ez az új „dimenziója” tapintható közelségbe helyezte a három vezető nyugati nagyhatalom – az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország – közvetlen katonai beavatkozását, amelytől eddig mindhárman tartózkodtak. Egy esetleges intervenció „ideológiai megalapozását” Barack Obama amerikai elnök már tavaly elvégezte, amikor azt mondta, hogy a vegyi fegyverek alkalmazása lesz az a „vörös vonal”, amelynek az átlépése súlyos következményekkel jár majd. Mármint Asszad rezsimjére nézve. Feltéve, hogy bebizonyosodik: valóban a szír hadsereg vetett be vegyi fegyvert. Efelől se a Fehér Háznak, se a brit, se a francia kormánynak nincsen kétsége.
Csakhogy ami a „bevetést” illeti, a szíriai lázadók által terjesztett videókon kívül erre semmilyen más bizonyíték nincsen. És az is felemás. Az ideggázok jellegzetes következményei csak részben voltak kimutathatók a képeken.
Amikor ezek a sorok (némi szerencsétlenségünkre: lapzártakor) íródnak, az ENSZ Damaszkuszba küldött szakértői épphogy megkapták az engedélyt Asszadéktól a Keleti Guta bevizsgálására. Mandátumuk azonban nem annak a megállapítására szól, hogy KI használt vegyi fegyvert, hanem arra, hogy kimutatható-e ezen a helyen vegyi fegyver alkalmazása, és ha igen, akkor milyené.
A történetbe máris jócskán keverednek politikai elfogultságok. Nemcsak úgy, hogy Asszadék szerint a „terroristák” – azaz maguk a lázadók – alkalmaztak (esetleg) ideggázt, hanem úgy is, hogy a szíriai rezsim legfőbb támogatója, Oroszország haladék nélkül magáévá tette ezt a teóriát. Mindketten úgy gondolják, hogy mivel a lázadók nem képesek önerőből megverni a fővárost és a stratégiai fontosságú helyeket szilárdan kézben tartó kormányerőket, ezzel a „provokációval” remélik a munkát Amerikával, Nagy-Britanniával és Franciaországgal elvégeztetni.
Mi tagadás, van benne logika. Kevesen tudják, hogy a Guta elleni ideggáztámadás után három nappal Oroszország terjedelmes dossziét juttatott el az ENSZ Titkárságához, amely bizonyító adatokat tartalmazott arra nézve, hogy idén márciusban az Aleppo közelében levő Khan al-Aszaléban a lázadók mérgező vegyi anyagokat vetettek be a kormányhadsereg katonái ellen, akik közül többtucatnyian meghaltak. (Júliusban el is foglalták a helységet.) Az oroszok felpanaszolták, hogy „Párizs és London” hosszú időn át meggátolta ennek az incidensnek a kivizsgálását. Ami bizonyosan nem hazugság, amiképp az se, hogy az ENSZ szakértőit Asszadék öt napon át várakoztatták Damaszkuszban, amíg kiadták az engedélyt a Keleti Guta meglátogatására. A Fehér Ház szerint épp ennyi idő volt elegendő ahhoz, hogy a szarintámadás nyomait – elsősorban a célba juttató eszközök maradékát – állandó ágyúzással megsemmisítsék. Tehát: az engedély későn jött, és mára céltalanná vált.
Már most elmondhatjuk: akármire jut is a vizsgálóbizottság Gutában, maga az ENSZ semmilyen kollektív megtorló akcióra nem ad majd felhatalmazást, mert a Biztonsági Tanácsban az oroszok minden Asszad-ellenes döntést meg fognak vétózni. (Hague brit külügyminiszter: akkor megyünk egyedül...) Már csak azért is, mert az orosz földközi-tengeri flotta egyetlen támaszpontja Szíriában van. Egyoldalú katonai akció esetén – mint az orosz külügyminisztérium már jelezte is – Moszkva ki fog vonulni a szíriai válság politikai megoldását célzó együttes útkeresésből, azaz felmondja a korábban már haloványan körvonalazott kompromisszumokat. Ez erőteljesen alátámasztaná azt az immár közhelynek számító politológiai tézist, hogy Oroszország és az Egyesült Államok viszonya mélyponton van.
Egyébiránt maguk az érdekeltek is pontosan tudják, hogy Szíriát meg lehet ugyan „büntetni”, de ezzel körülbelül annyira mennek, mint azokkal az alkalmi, rendszertelen légitámadásokkal, amelyekkel 1991, tehát az öbölháború és 2003 között Szaddám Huszein iraki diktatúráját sújtották. Ledőltek ugyan kormányépületek, használhatatlanná váltak repülőterek és légibázisok, de Szaddám kacagva túlélte valamennyi veszteségét. Amíg csak az amerikai szárazföldi hadsereg be nem vonult Irakba. És a mából visszanézve az se volt éppen szívvidító vállalkozás, hiszen egy közönséges amerikai–brit hazugságra – Szaddám tömegpusztító fegyvereinek veszélyességére, eltitkolt nukleáris erejére – támaszkodott.
Szíria esetében a szárazföldi támadás kizárt. Ez csak Törökország felől jöhetne, de az Erdo?an-rezsim kész ugyan a szíriai lázadóknak szánt (újabban szaúdi eredetű) fegyverek átengedésére, ám ennél többre nem. Maradnak tehát a légi akciók, a megtorlás egy kézenfekvő, indokolható formája: azoknak a bázisoknak a lerombolása, ahonnan a vegyi fegyvereket (állítólag) szállító rakétákat a szír hadsereg kilőtte. A szír partok közelében eszközölt amerikai flottacsoportosítás – újabban már négy, robotrepülőgépekkel (korábbi szóhasználatunk szerint: cirkáló szárnyasrakétákkal) felszerelt romboló kiválóan alkalmas erre, s „beszállhat” a francia meg a brit légiflotta is. De Szíria nem Líbia. Jól fel van szerelve orosz légelhárító rendszerrel, és legfőbb térségi támogatójától, Irántól annyi rakétát kap, amennyit csak akar.
Ez az erőviszonyok egyik dilemmája. A másik talán még elgondolkoztatóbb és még nyugtalanítóbb. A szíriai lázadók kötődése az Al-Káida utódszervezeteihez, a dzsihadistákhoz („szent háborúzókhoz”) erősebb, mint valaha. Sokak szemében a konfliktus úgy jelenik meg, mint az iszlám kibékíthetetlen két ágának, a síitáknak (ez az Asszad-klán, no meg Irán) és a szunnitáknak (ezek a lázadók) a konfliktusa. Azoknak van igazuk, akik leírják: Asszad ugyan a Nyugat ellensége, de minden katonai segély (elsősorban harckocsi-elhárító rakéták), ami ellenfeleihez eljut, előbb-utóbb az Al-Káida kezén köt ki. És ha igen, akkor ehhez a Nyugatnak, amely átfogó terroristaellenes háborút folytat, ugyan mi érdeke fűződhet? Legyen Szíriában egy újabb iszlamista rendszer az Asszadé helyén? Ugyan. A nagy baj az, hogy se a NATO, se az unió nem tudja, a tiritarka szíriai ellenzék ilyen-olyan elemei, figurái közül kit támogasson. A legnagyobb pedig az, hogy egyik se érdemes rá.
Lehet, hogy a bombázás pár napon – de inkább héten – belül elkezdődik, pláne, ha kétséget kizáróan kiderül, hogy Basar Asszad a saját népét gyilkolta vegyi fegyverekkel. De ettől mi lesz jobb? A szíriai családi diktatúra mennyivel szeretnivalóbb, mint az egyiptomi fegyveres erők sok évtizedes diktatúrája, amely éppen most számolja fel az iszlamista demokrácia maradékát? Mennyivel kevesebb muszlim fog öngyilkos merényletekben (Irak, Afganisztán, Pakisztán) elpusztulni, mint eddig? Csitul a polgárháború? Épp ellenkezőleg: felerősödik, mert ösztönzést kap külső hatalmaktól. Kilátástalan az egész.
