Bojkott

A kis országnak (2,2 millió lakos, ebből kétharmad szláv, magát macedónnak valló, és egyharmad albán nemzetiségű) több mint húsz évvel a függetlensége elnyerése után is hatalmas problémái vannak nevének nemzetközi elismertetésében. Továbbra is a Macedónia volt jugoszláv tagköztársaság az ENSZ által elismert elnevezés, és remény sincs rá, hogy a görögök beleegyezzenek: egy másik ország az északi tartományuk nevét bitorolja. A bolgárok sem kíméletesebbek: ők egyenesen bolgároknak tekinti a macedónokat.

Önálló jugoszláv tagköztársaságként szerepelt Macedónia a közös ország széthullásáig. Ez után függetlenedett és megúszta a délszláv háborúk első menetét, de a kilencvenes évek végén lezajlott koszovói válság utórezgéseként 2001-ben fegyveres konfliktus tört ki, méghozzá etnikai alapon. A kisebbségi albánok fegyverrel próbáltak nagyobb jogokat kiharcolni. Aztán nyugalmasabb időszak következett: az albánok két pártjuk révén is képviseltették magukat nemcsak a parlamentben, hanem a kormányban is, amely hol jobboldali volt, hol meg baloldali. 2006-ban azonban az ambiciózus volt ökölvívónak, Nikola Gruevszkinek sikerült olyannyira meglovagolnia a nacionalizmust, hogy legyőzhetetlennek tűnt.

A katasztrofális gazdasági helyzet (a munkanélküliség majdnem 30 százalékos, 150 ezren élnek kevesebb mint két dollárból naponta) javítása helyett Gruevszki a nemzeti öntudatot építette. Ennek a látványos eleme éppen az említett Macedónia tér felépítése. Közepén a Balkán legnagyobb szobra, a 28 méteres (plusz tíz méter az este világító talapzat) Harcos a lovon. Természetesen Nagy Sándor a modell, akihez Gruevszkiék a macedónok származását kötik, nem kis történelemhamisítással. Macedóniai Sándornak sugárútja is van Szkopjéban, és kultuszát serényen ápolja a jobboldali kormány.

A „nemzeti öntudat terének” közvetlen közelében van Macedónia leghíresebb újkori (és egyetlen Nobel-díjas) szülötte, Kalkuttai Szent Teréz emlékháza. 2009-ben készült el annak a templomnak a helyén, ahol Terézt egykor megkeresztelték. De van az ismeretlen koldusnak is szobra, hogy a szociális érzékenység se maradjon ki.

Gruevszkiék egy ideig jól elvoltak, sorra nyerték a választásokat, embereik már rég megszállták az összes közintézményt, a közmédia lelkes kormánypárti lett. 2014-ben mégis előrehozott választásokat kellett kiírni, mert koalíciós partnerük, a volt albán gerillaparancsnok, az Ali Ahmeti vezette Demokratikus Unió kilépett a kormányból.

A tavalyelőtti választásokon semmi meglepő nem történt, az eddig is kormányzó jobboldal (VMRO) a 123 tagú szobrányéban 61 mandátumot szerzett, az ellenzéki szociáldemokraták viszont csak 34-et, a koalíciót felbontó albán párt pedig 19-et.

Ekkor kezdtek robbanni a bombák. A szocdemek vezetője, Zoran Zaev a választások elcsalása miatt parlamenti bojkottra szólított fel. A macedón parlament ellenzék nélkül működik már két éve, ami a parlamentáris demokrácia elég sajátos megnyilvánulási formája még a Balkánon is.

Egészen 2015 elejéig vártak az ellenzékiek, hogy megoldódjon a helyzet, és akkor „robbantottak” újra. A szó majdnem szoros értelmében: kétnaponként sajtóértekezleten számolt be Zoran Zaev azokról a hangszalagokról, amelyeken a kormánypárt képviselőit kompromittáló telefonbeszélgetések voltak: megvesztegetésekről, illegális káderezgetésről, ellenzékiek lejáratását szolgáló akciókról. Az egyik szalagon például Szaso Mijalkov titokfőnök utasítja a médiumok vezetőit, hogy számoljanak be egy ellenzéki vezető, Ljube Boskoszki letartóztatásáról (úgy, ahogy kell, megbilincselve, a rabszállítóhoz kísérve). A következő fellépés során az hangzott el, hogy több mint száz újságírót hallgattak le és készítettek róluk dossziét. A kormányfő állítólag lehallgattatta a saját embereit is, például a pénzügyminisztert, aki arra panaszkodott a belügyminiszternek, hogy ilyen mértékű közköltekezést még Amerika sem bírna ki.

Már az első „szalagavatás” után tüntetési hullám árasztotta el az országot. Gruevszkiék sem voltak restek: megszervezték a saját kormánypárti békemenetüket.

A helyzetet súlyosbítja a menekülthullám, amelyből Macedóniának igencsak kijutott. Ez viszont Gruevszkiéknak jött kapóra: lehetett szólamokkal Európát védeni a végeken, közben néha-néha rendőrökkel rárontani a szíriai meg a többi migránsra.

Mindenesetre a kormányellenes tüntetéseknek lett valami eredményük. Tavaly júliusban ugyanis sikerült megállapodniuk a pártoknak Johannes Hahn uniós bővítési biztos közvetítésével. Ennek lényege, hogy a pártok megegyeztek az idő előtti voksolás részleteiben és abban, hogy 2016. január 15-től ideiglenes kormányt hoznak létre, amelynek élén már nem Gruevszki áll.

Most tavaszra azonban kiderült, hogy Gruevszkiék csak az időt húzzák, a lényeges részleteken eszük ágában sincs változtatni. Például nem fésülték át a választási listákat, amelyeken az ellenzék szerint mintegy kétszázezer „holt lélek” van, a média továbbra is részrehajlóan tudósít. Az újabb, most áprilisban kirobbant tüntetések közvetlen kiváltó oka viszont az volt, hogy az államfő, Gjorgye Ivanov (Gruevszki embere) kegyelmet adott több tucat elítéltnek, akik korrupciós botrány miatt kerültek rács mögé (miniszterek, titokszolgák). Megkezdődött a tarka vagy sokszínű „forradalom”, szivárványszínű firkák jelentek meg a Macedónia tér büszke épületeinek a falain.

A tavalyi megállapodás értelmében most áprilisban, majd június 5-én kellett volna újabb választásokat tartani, de ezt az ellenzék bojkottálja. Gruevszkiék ezt nem vették a szívükre, mondván, ha csak ők vesznek részt rajta, akkor sincs semmi baj, hiszen a VMRO-DPMNE egy húsz mozgalmat/pártot magában foglaló tömörülés, és így is lesz többpárti parlament, még ha egy kicsit népfrontszerű is.

De – nemzetközi nyomásra – a június 5-i megmérettetés is elmarad. Lehet tovább tüntetni, ellentüntetni meg közvetíteni. Legfeljebb az Ismeretlen Koldus kap még egy szobrot a Macedónia téren.