Bécs-Budapest
A Gerő András vezette Habsburg Történeti Intézet a kormányváltás óta, kormány közeli intézménybe beolvasztva, mintegy takaréklángon működik – de időnként ad életjeleket. Például a héten, amikor „Kettős főváros – két főváros” mottóval jeles tudósok beszéltek a közönség előtt a témáról, amely a magyart, különösen a fővárosit, mindig is érdekelte: milyen szerepe is volt az egykori közös birodalom két fővárosának? Melyik mennyit ért – s hogyan hatottak a hajdanvolt nagy ország kisebb „fővárosaira?”
Persze elsősorban Bécs hatott, hallhattuk a francia történésztől, Catherine Horeltől. „Ring”, azaz körút épült a monarchia minden tartományának székhelyén, nyílt azokon sok kávéház is és gondoltak arra, hogy a nagy, központi terekből náluk is széles utak vezessenek tovább. Így lett egyfajta „kis-Bécs” még a bukovinai Czernowitz (ma Csernyivszki, Ukrajnában), ahol éppen úgy a bécsi építész-páros Fellner és Helmer tervezte szinház áll, mint Varasdon és Temesvárott, Fiumében és Kolozsvárott, Pozsonyban vagy Karlovy Vary-ban. Érdekes, hogy minél távolabb esett a tartományi székhely Bécstől, annál inkább törekedtek a hasonlóságra a nagy példaképpel. Miközben volt vetélkedés is, hogy ki tudja ezt jobban, méltóbban: Szeged vagy Temesvár, Arad vagy Szabadka... Ám a képhez tartozik, tette hozzá a jeles Közép-Európa kutató, hogy a „fiók-fővárosok” egyúttal törekedtek sajátos arculatuk megőrzésére, kidomborítására is. A szarajevói városatyák festői folyópartjukat használták fel, hogy azon emeljenek a korhoz illő középületeket. Történetesen ama promenádon, ahol azután Gavrilo Princip lövései nem csak Ferenc Ferdinándot sebezték halálra, hanem a monarchiát is.
Egyébként a birodalom városait ismeretesen általában több nemzetiség lakta, ami ugyancsak hajdani gyors fejlődésük egyik motorja volt: mindegyik etnikum (Szarajevóban például négy) meg akarta mutatni magát, versengve emelte intézményeit, iskoláit, templomait. Nem csak a bécsi – a pesti nagypolgárság pénze, ízlése is formálta persze a monarchia városait. Amelyekben, fájdalom már csak emlék mindez, a nemzetiségi feszültségek régesrégen szétfeszítették a hajdanvolt városi patriotizmust.
Bécsbe 800 éven át áramlott harmad-Európa pénze – Budapestnek csak 60 éves aranykora volt, emlékeztetett Sármány Ilona, a nemzetközi hírű művészettörténész. Annál nagyobb teljesítmény, hogy a magyar metropolis a neki megadott, oly rövid idő alatt képes volt utolérni nagy vetélytársát – s felülmúlni a másikat, az ugyancsak gazdagabb, a történelem által megkímélt Prágát. Érdemes felidézni, hogy az „aranykorban” még nem különültek el egymástól a „Nyugat” és Európa keletibb részei, a magyar művészet akkor jelen volt Londontól Szentpétervárig – ám a közös birodalom bukása után 1925-ig magyar művészt már nem hívnak meg nyugati kiállításokra. Az osztrákok jobban jártak, hiszen nyelvükkel eleve kapcsolódtak egy nagy kultúrkörbe. S szerencséjük volt azzal is, hogy „patrióta marxisták”, szociáldemokraták kormányozták az első háború után a fővárost. Akiken nem volt rajta (pesti társaikkal ellentétben) a kommunista diktatúra bélyege, így ők szabadon modernizálhattak. Ügyesen, hiszen tartománnyá is tették a fővárost – a kettős költségvetésből még több tellett az újra. Nekik is köszönhető, hogy Bécs a zene világ-fővárosa lett. Egyébként az első európai főváros, ahol a köztéri szobrok harmada nem hadvezér vagy politikus, hanem művész emlékét őrzi. Köszönhető mindez persze a Habsburgoknak is, akik gyakran muzikálisak voltak, négyen közülük komponáltak. Ferenc József ugyan nem, de ő a közhiedelemmel ellentétben jó ízléssel bírt, minden jeles hazai és külföldi kiállítást megnézett s értően támogatta a magyar művészeket, amikor budai palotájába képeket válogatott. Azok persze a második háború tüzében pusztultak.
Budapest soha semmiben nem érte utol igazán Bécset – de megközelítette, sommázott Gerő András. Szerinte az osztrák fővárosban kétség kívül kényelmesebben lehet élni – de hol van az a vitalitás, ami a magyart jellemzi? Vannak ott egyáltalán romkocsmák?...
Heltai András
