Bátyka, az életfogytiglani elnök

A szovjet utódállam, Belarusz életfogytiglani elnöke az utóbbi időben ismét sokat szerepel a nemzetközi sajtóban. Mostanában azonban a média már többnyire nem diktatórikus kormányzati módszereit emlegeti (gyakran nevezik őt Európa utolsó, mások az elmúlt fél évszázad első európai diktátorának), hanem sorozatosan közli azokat a fotókat, amelyeken a 60 éves Lukasenko a kisfiával szerepel. Nemcsak odahaza, hanem azokon a hivatalos külföldi látogatásokon, nemzetközi fórumokon is – például Venezuelában, Grúziában, Abu-Dzabiban, az úgynevezett Normandiai Négyek minszki tanácskozásain vagy a pekingi jubileumi katonai parádén –, ahol a most tizenegy éves kisfiú hol civilben (szigorúan öltönyben, nyakkendőben), hol pedig katonai dísz- vagy terepszínű gyakorlóruhában ül apja mellett, esetleg az ölében. Kolja legutóbb az ENSZ közgyűlésén feszített az államfők és miniszterek padsorában, majd fényképezkedett atyja oldalán az Obama házaspárral. Lukasenkónak egyébként két felnőtt fia és hét unokája is van, de csak ezen a – házasságon kívül, állítólag az elnöki háziorvosnőtől született – csemetéjén csüng majomszeretettel. Nemrégiben már a sajtóban volt kénytelen cáfolni, hogy a kisfiút szánja utódjának.

Lukasenko azonban nemcsak Kolja apukája, hanem állítólag egész népéé is. Belaruszban félhivatalosan is Bátyka néven emlegetik. A szó első jelentése „apó”, de annak idején a rablóbandák atamánjait is így nevezték. Ligyija Jermosina, a központi választási bizottság elnök asszonya mindenesetre ezzel magyarázta, hogy miért Lukasenkót választották elnökké, és miért nem például egyik ellenfelét, Tatyjana Korotkevicset, a Mondj Igazat Párt vezetőjét (akire legutóbb a szavazók négy és fél százaléka voksolt): „Egy nő persze lehet nagyon befolyásos ember, de akkor is csak a hagyományos szférában, az oktatásügyben vagy kulturális területen fog irányítani, a nemzet atyja, vagyis bátyka azonban csak férfi lehet.” Néhány esztendeje, amikor Lukasenko éppen haragszomrádot játszott Putyinnal, az NTV orosz állami televízió Keresztapó címmel sugárzott róla ötrészes dokumentumfilmet.

Ami az elnökválasztáson a rá leadott 83 és fél százalékot illeti, tagadhatatlan, hogy Lukasenko ezt nem a szavazatszámlálás meghamisításával érte el. Az Európai Unió, az EBESZ és az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése helyszíni megfigyelői csak kisebb, de semmiképpen sem sorsdöntő szabálytalanságokról adtak számot. Más kérdés, hogy a választási kampány során a belarusz állami (mert kizárólag olyan van) televízió nézői – egyetlen alkalmat leszámítva – csakis őt láthatták és hallhatták, az óriásplakátokról is egyedül a Bátyka képe virított. Eközben az ellenzék (amelynek húsz esztendeje nincs képviselője a belarusz parlamentben) szétvert állapotban van, félig illegalitásba kényszerítve, és mindehhez még a végletekig megosztott is. Egyik kiemelkedő vezetőjét, Nyikolaj Sztatkevicset az 2010-es elnökválasztás eredménye elleni tüntetés szervezéséért hat és fél évi börtönre ítélték. Rajta kívül az Amnesty International több más politikai üldözöttet is „lelkiismereti fogolynak” nyilvánított.

Ugyanakkor a felszínen Belarusz viszonylag békés képet mutat. Saját népének is. A bérek tűrhetőek (bár a legutóbbi időkig a változatlanul főként állami kézben lévő üzemek csak rendszertelenül voltak képesek fizetni dolgozóikat), a munkanélküliség látszólag elhanyagolható mértékű (annál nagyobb a szovjet mintájú, üzemen belüli feladatnélküliség); a lakosság azt látja, hogy míg a többi utódállamban, Ukrajnában, Grúziában, Moldáviában lövöldözésekbe is átcsapó válságok követik egymást és süllyed az életszínvonal, Belaruszban béke honol, és „nincs Majdan”.

Ukrajna és Oroszország konfliktusában Lukasenko az előbbi oldalára állt. Visszautasította, hogy az oroszok légibázist tartsanak fenn Belaruszban; elnöki kegyelemben részesített néhány politikai foglyot. Jó ponttal gazdagította kormányzata imázsát az elnök azzal is, hogy fővárosuk, Minszk a színhelye a kelet-ukrajnai konfliktust rendezni hivatott magas szintű, négyhatalmi tárgyalásoknak. Ezeket a tényezőket honorálta most az Európai Unió a belarusz vezetőkre kimondott beutazási tilalom és más olyan szankciók – igaz, csak ideiglenes – felfüggesztésével, amelyeket még évekkel ezelőtt jelentett be tiltakozásul a gyülekezési, a szólás- és a sajtószabadság lábbal tiprása, a rendszer bírálóinak bebörtönzése, sőt fizikai „eltüntetése” ellen. Nemrégiben viszont Belarusz már azt is megengedhette magának, hogy, miután a Bátyka tett egy halvány ígéretet bizonyos gazdasági reformok bevezetésére, a Nemzetközi Valutaalaphoz forduljon hétmilliárd dolláros hitelkérelmével.

Azóta azonban Lukasenko újfent változtatott álláspontján, és országának az alkotmányban rögzített semlegessége felrúgásával beleegyezett abba, hogy az orosz légierő Belaruszba, a NATO-térség határaihoz egészen közel 24 darab Szu–27SZM3-es, többcélú harci repülőgépet telepítsen. A Bátyka nem is igen tehetett másként. S bár külpolitikájában valóságos kállai kettőst (egy lépés jobbra, egy balra) jár a Kelet és Nyugat között, amivel más körülmények között Tito annak idején sikeres iskolát teremtett, hosszabb távon most ez a stratégia nem alkalmazható.

A hajdani szovhozigazgató és kommunista pártmunkás (ma egyébként a többi között hat egyházi kitüntetésnek is birtokosa) a tanárképző főiskola történelem szakának elvégzése után közgazdasági diplomát is szerzett. Lukasenko már csak ezért is pontosan tisztában van azzal, hogy országa viszonylagos gazdasági jóléte – vagy inkább elviselhető állapota – kizárólag a Nagy Testvér kegyeitől függ. Többször és kedvező feltételek mellett Belarusz csak Moszkvától kaphatott életmentő hitelt, amivel korábbi adósságait törlesztette. Bizonyosan most és a jövőben is csak onnan számíthat erre. Mezőgazdasági cikkeit, technikailag elmaradott színvonalú termékeket gyártó nagyüzemei (nehézgépjármű- és traktorgyárak) produktumainak nagy részét kizárólag Oroszország hajlandó átvenni. És még egy, a KGST-időkből visszaköszönő sajátosság: keményvaluta-szükségletét Belarusz az olcsón vásárolt orosz kőolaj világpiaci árú reexportjából elégíti ki. Ezért ha Putyin néha hosszú pórázra ereszti is, a diktátor nyakára tekert kötelet bármikor megránthatja, ahogy azt időről időre meg is teszi. Kérdés azonban, hogy saját gazdaságának meggyengült helyzete miatt még meddig teheti ezt meg.